Ébren vagyok. Reggel van egyáltalán? Nem akarom még kinyitni a szemem, olyan jót álmodtam. Valami nagyon jó történt velem, de már elillant, nem emlékszem. A mobilom még nem csörgött, akkor minden rendben. Mi dolgom van ma reggel, rohanok valahova? Mindegy is, gyorsan visszaalszom. Ha nem járna az agyam, akkor mélyre zuhanhatnék, le alfába vagy deltába vagy mibe. Fordulok egyet az ágyban, megvan a kényelmes póz. Elengedem a gondolatokat, csak lazán, lelassítom a légzésemet, három, kettő, egy, és elengedem. Milyen kényelmes az ágy, mélyen belesüppedek, de talán mégis inkább az oldalamon kellett volna maradnom. Mindegy már. Nem moccanok.
Alszom? Nem, basszuskulcs, ha ezen gondolkodom, akkor biztosan nem. Végül is, aludtam eleget. Ne feszüljünk rá, jó lesz ez így, lesz elég energiám, és ha nem, majd sziesztázom egyet ebéd után. Mennyi lehet az idő? A szomszéd már trappol. Talán még kilenc sincs. Olyan fél kilenc körül kezd el járkálni. Egyébként normális, hogy felkel ilyenkor, csak ne lenne ekkora áthallás. Építették volna meg rendesen ezeket a házakat, a fene egye meg! Mégis annyira röhejes… ez az én nagy problémám, hogy felébredtem kilenc előtt. Na bumm! Arra kell koncentrálnom, hogy milyen jó az életem, kelhetek kilenckor vagy tízkor, amikor akarok. És van füldugóm, gyorsan kitapogatom az éjjeliszekrényen, még résnyire sem kell kilesnem hozzá. Belenyújtózok a szabadságba, fekszem mosollyal az arcomon, amit kitartóan mímelek, de már kezdem át is érezni, hogy relaxált és boldog vagyok.
Ha csend lenne. De nincs, csak a trappolást hallom. Füldugóstul is. Döng a padló. Mi a francot trappol ez a nő? Vegyek neki egy nagy szőnyeget? Színeset, puhát, jó vastagot? Végig gurítsam az előszobáján, be a szobákba, majd a konyhán át a nappalijába? A negyven kilójával úgy döngenek a léptei, mint egy rohadt elefántnak. Nyugi, lélegezz, nem szabad reggel mérgelődni! Miért is húzom fel magam ezen minden egyes ébredéskor? A fene egye meg, békésen akarom kezdeni a napot! Sadhguru is megmondta, a legfontosabb mosollyal ébredni, és hálásan, azért, hogy élünk. Mennyire gáz, hogy ezen bepöccenek.
Kezdjük újra, még csukott szemmel, nagy mosollyal: csodálatos jó reggelt! Nyugi, nyugi, az élet szép, mosolyogj! Legyen szép napom! És nem vagyok gáz, szeretem magam. Rendben van, hogy azt kívánom, bárcsak megdögölne a szomszéd elefánt. Minden oké, nem vagyok egyenlő az érzéseimmel, hagyom, hogy jöjjenek és menjenek, csak megfigyelem őket.
És lám-lám, már meg is nyugodtam. Mennyire jólesik kinyújtózni. De azért inkább felkelek, ne kockáztassunk, a nappaliban biztosan nem hallom a robajt, vegyük ki a stresszt az életünkből. Ennyire egyszerű. Így hát kinyitom a szemem, rácsodálkozom a szobámra, mintha most látnám először. Imádom a reggeli fényeket, ahogy a narancsos függönyön átsüt a nap, a festett szörfdeszka pont velem szemben lóg a falon, a színek rajta élénkek, a vonalak szépek, mellettem egy agglegény virág épp ropogós zöld, hosszú hajtást hoz, mint a paszuly a mesében, nyúlik az égig, csak ezekre koncentrálok. Felkelek, a függönyt elhúzom, kipillantok a teraszra, a nap süt, mosolygok, lélegzem, indulok a konyhába.
Nyugi van. Nem sietek ma sehova, mehetek lassú ütemben a reggelben, semmi kapkodás. Iszom a citromos vizet, az alattam lakó fügefája már felnyúlik egészen az ablakig, a szélben táncolnak a levelek, a leveken a napsugarak. A nappali világoskék és hófehér függönyei mintha egyenesen az óceán hullámaira repítenének, minden létező szabad felületen egy-egy hatalmas zöld virág, közöttük futóindák, gyanítom, egy arborétumot építek magam köré. Megfordulok még egy kis vízért, kiöntöm a palackból. Mekkora kupi van a konyhában! Már megint. Jesszusom! Pedig csak a vizespoharakat hagytam elöl, abból három is van egyszerre használatban, de miért csinálom ezt? Így kényelmes, az egyikben még a citrommagok is benne úszkálnak. A kávésbögrém is a pulton van, nem cserélem naponta, azt is minek? El se mosogattam, pedig azt is jobb este megcsinálni, meg a vitaminok is elöl vannak, mert ha nincsenek kéznél, elfelejtem bevenni őket. Pedig olyan jó, amikor nincs kupi. Múlt héten a vendégségre szépen kitakarítottam. Mi a szösznek nem tartok rendet? Nem értem! Úgy harminc éve nem értem. De hát vannak még az önismeretemnek rejtett bugyrai.
A citromos vízre mondjuk rászoktam, kávé előtt iszom, ráadásul két pohárral, aztán a kókuszolajas öblögetésre, az arcmosásra is, a krémezésre arcjógával, előbb a C-vitaminos szérum, aztán a harminc faktoros nappali krém, masszázzsal. Tudok én változni. Megy ez! Tíz percig csak a fürdőszobatükör előtt kenegetek. Múltkor lemértem a reggeli rutint, emiatt korábban kelek, belekalkulálom. Eddig egy minimum időszükséglet kalkuláció alapján keltem, az utolsó utáni pillanatban, mindig kapkodva, aztán rohanás és késés. A kupi az valami komplexebb dolog lehet, hogy nem bír megváltozni. Önelfogadás, megengedés, az kell ide.
Jöjjön a kávé, vagy még várjak egy picit? Jó lenne ezt a “fastingot” komolyabban venni, a ketonok miatt. Meg hátha fogynék egy picit. Állítólag már a citromos víz és a kávé is elrontja a koplalást, mondjuk ez mekkora hülyeség. Képtelenség ezt mind betartani! Még az arcmasszázsban vagyok a fürdőben, amikor mégis a konyhába lépek, forralom a vizet, már bugyog is, ráöntöm a fekete instant kávéporra, majd a sötét löttybe csokis szójatejet keverek. De jó lesz, imádom ezt az ízt reggel, édesen indítani a napot.
Elindulok fel a tetőteraszra, a zöld műfű már meleg, leveszem a papucsom, úgy sétálok el a felakasztott hintaszékig. Belehuppanok, elkezdek ringatózni, az óceán a távolban olyan kék, hogy nem hiszek a szememnek, balra Lobos szigete púposodik. A belső békéről elmélkedek. Ha a szomszéd csendesebb lenne, én isten bizony, teljesen buddha lennék!
(Fotó: Julia Zolotova, kép forrása: Pexels)