Tíz éve már, hogy Jutka férje – számára minden előzmény nélkül – elköltözött. Egy este, amikor Lívi, a gyermekük pizsamapartin volt egy barátnőjénél, bevallotta, hogy beleszeretett egy kolléganőjébe, és nagyon sajnálja, de nem tud mit tenni ez ellen, még ha fájdalmat okoz is. Jutka hiába kérlelte, hogy legalább Lívire legyen tekintettel, aki akkor 14 éves kamasz volt, Zoli, a végén már ő is sírva és szinte megbocsátásáért esdekelve, csak azt hajtogatta, kérlek értsd meg, nem tudok mit tenni.
Jutka úgy alakította a beosztását, hogy a hétvégéje szabad maradjon, és szombaton el tudjon utazni a lányához Szombathelyre. Hétfőn délelőttre tervezte a visszavonatozást. Csütörtökön azonban Lívi telefonált, hogy az apósa infarktust kapott, úgy tűnik, szerencsére nem súlyos, de kórházban van, és szombaton Pécsre utaznak, hogy meglátogassák.
Jutka a hétvégi magányosságában sokat töprengett azon, hogy mit is válaszoljon Szilvia pár nappal korábban érkezett e-mailjére. Évekig együtt dolgoztak az Otthonban, mondhatni barátnők voltak. Időnként együtt mentek moziba vagy színházba. Úgy három hónapja aztán Szilvia Ausztriában vállalt munkát, egy Szombathelyhez közeli kisváros magán idősotthonában.
A mostani levélben Szilvi arra bujtogatja, hogy ő is hagyja itt az állását, ott kinn most tárt karokkal fogadnák. Jelentősen magasabb bérért és sokkal jobb körülmények között lényegében ugyanazt végezhetné, amit most. Jutka először megijedt a lehetőségtől, és nem is akart foglalkozni vele, mert nehezen visel minden változást. De azóta újra és újra azon kapja magát, hogy mégiscsak ott munkál benne a gondolat: mi lenne, ha…? Még nem tudja, mit fog válaszolni, emészti a dolgot. Szilvi ott is lakik, külön kis szobája van fürdővel, ezt már korábban videóüzeneteben bemutatta neki, sőt, a festői környéket is. A város szélén van az Otthon, közel egy kis tóhoz. Kéthetente haza tudnának jönni, olyankor akár Lívihez is mehetne, mert az osztrák kisváros Szombathelyhez még közelebb van.
Hétre kell beérnie az Otthonba, a buszról leszállva sietősen szedi a lábát és fázósan húzza össze nyakán a kabátja kapucniját. A hátsó bejáraton lép be, a konyha előtt elhaladva látja, hogy ott már hamarosan végeznek a helyreállítással. A múlt héten a falban futó egyik vízcső eláztatta az egész falat. A vezeték cseréjén túl nagy darabon le kellet verni a csempét meg a vakolatot is. Amíg be nem fejeződnek a munkák, egy másik intézménytől szállítják az ebédet és a vacsorát.
Az ügyeleti szobában nagy zsivaj fogadja, már majdnem mindenki itt van. Zsuzsa, az igazgatónő, fél nyolcra „válságtanácskozást” hívott össze. Jutka most tudja meg, hogy tegnap nagy futkározás volt az Otthonban. A távfűtést ugyan reggel a kérésükre elindította a hőszolgáltató, annyira kihűlt már az ódon épület, a hőfogadó helyiségben azonban alig egyórás üzem után eldurrant valami, így le kellett kapcsolni a rendszert. A javításhoz szükséges elemet azonban csak mára ígérték, a beszerelést meg holnapra, legjobb esetben. Ma reggel már csak 18 fok volt a szobákban, és holnapra még tovább fog hűlni az épület. A konyha után még ez is!
Zsuzsa a megbeszélésen röviden vázolja a történteket. Mint mondja, rengeteg intézendője lesz ma még, és mindenkitől együttműködést vár el ebben a helyzetben, majd a teendőkre tér át. Először is meg kell nyugtatni a gondozottjaikat, mert hamarosan megindul majd a panaszkodás. Gyakran kell meleg teát vinni a lakóknak. Aki fázik és nem ágyhoz kötött, le is lehet fektetni, vagy aki nem akar, azt fel kell melegen öltöztetni. Ha holnap mégsem sikerülne elindítani a fűtést, akkor kénytelenek lesznek villanyradiátorokat beállítani a szobákba. Szükség esetén egy önkormányzati otthonból fogják átszállítani azokat, Zsuzsa ottani jó kapcsolatainak köszönhetően. Persze nincsen annyi radiátor, amennyi kellene, de fél napig minden szobában tudnak valamennyit fűteni. Délután otthongyűlésen tájékoztat mindenkit a helyzetről.
– Az nagyon nem hiányzik nekünk, hogy bármelyik lakónk megfázzon. Ma nincs fürdetés se. Azt kell mondani a kérdésekre, hogy holnap már lesz meleg, isten segítsen bennünket, hogy úgy is legyen – mondja az igazgatónő, és ezzel be is fejeződik az eligazítás.
Mindenki a dolgára siet, így is csúszik a reggeliztetés.
Jutka, aki az összes gondozó irányításáért felel, a földszinten kezdi meg a szobák látogatását, hogy fölmérje a helyzetet. Előtte kíváncsiságból benéz a hőfogadó helyiségbe. A kifolyt víznek már csak a nyomait látja, ott hever középen, mint a perzselésre váró, mozdulatlan disznó tetem, a kilyukadt és kiszerelt egység. Aztán benéz minden szobába, beszélget egy kicsit a lakókkal, nem érzékel különösebb izgalmat, bár van, aki már plédbe burkolódzva ül karosszékében. Csak a földszinti kettesben kérdez rá Erzsike néni, hogy mikor indul a fűtés. Jutka megnyugtatja, hogy holnap már meleg lesz, Erzsike néni.
Mielőtt fölfelé indulna, belép az igazgatói irodába, rákérdezni, maradhat-e a tervek szerint a munkaidő-beosztás. Zsuzsa éppen telefonál. Int, hogy üljön le.
– Aha, értem, hát ez nem jó hír, de remélem, úgysem lesz rá szükség. Azért köszi mindenért – búcsúzik el a beszélgetőpartnerétől, majd Jutkának mondja.
– Azt tanácsolja a volt főnökasszonyom, hogy ne használjunk annyi villanyradiátort se, amennyit adni tud, mert biztosan túlterhelnénk a vezetékeket ebben az öreg épületben. Úgyhogy, isten segítsen, holnap mindenképp el kell indulnia a fűtésnek, mert különben nagy szarban leszünk, Jutkám! Most a Tisztelendő Főnővérhez kell mennem referálni.
Jutka az első emeleten is végigjárja a lifttől balra eső szobákat, utána megy csak a „nővérszobába”.
– Nézz már rá az Amáliáékra, és csinálj kérlek rendet, mert én aztán hiába beszélek nekik, mintha a falnak… a Mária néniék szobájában gyűltek össze! – fakad ki dühösen Melinda, amint belép. – Az a nyanya, szerintem megbuggyant teljesen.
– Melinda! – szól rá keményen Jutka. – Ezt meg ne halljam még egyszer, így nem beszélhetsz róluk!
Melinda nem folytatja, de látszik, hogy magában dúl-fúl. Úgy fél éve dolgozik az otthonban, kezdetben Jutka kifejezetten meg volt elégedve vele. Amikor együtt voltak, nagyon is kedves tudott lenni a gondozottakkal, és kifogástalanul végezte a dolgát. Egy ideje viszont azt érzékeli, hogy félnek tőle. És ennek kell, hogy legyen valami oka. Szeretné kideríteni, ezért az utóbbi időben diszkréten, de rajta tartja a szemét. Most is ez az indulat! Teljesen érthetetlen. Ugyan már, mi olyat tehettek a kisöregek, ami ezt kiváltotta belőle, gondolja, de nem kérdezi Melindát, elindul, hogy személyesen tapasztalja meg.
Mária és Valéria néni szobájába érve majdnem spontán fölnevet azon, amit lát. Aztán erőt vesz magán, és komolyságot erőltet az arcára, hiszen a szemben ülők is komoran tekintenek rá. Valéria és a szomszéd szobából Amália néni, meg a másodikon lakó János bácsi ülnek sorban és szótlanul Mária néni pléddel letakart ágyán, Mária néni mellettük a tolószékében. Mindegyikük beöltözve, nagykabátban, sapkában. Három érintetlen reggeli tüntetően az asztalon. Ezek szerint Amália is áthozta a sajátját, pedig nem szoktak együtt enni.
– Közeleg az ebédidő, maguk meg még a reggelihez sem nyúltak!? Ejnye, valami baj van, Valéria néni? János bácsi, magának aztán meg nem is szabadna itt tartózkodni, tudja, hogy mit mond a házirend! – kezdi Jutka, és várakozóan néz a demonstrálókra.
János bácsi szólal meg először, bizonytalanul, láthatóan nem igazán emlékszik, hogy és miért került ide.
– Én, ugye, a szobámba indultam az udvarról, de elfelejtettem, hogy melyik emelet…
– János bácsi, drága, a maga szobája a második emeleten van, megint eltévedt, menjen szépen! – mondja barátságosan Jutka.
János bácsi azonban nem mozdul, tanácstalanul néz a többiekre, hogy is legyen, majd mégis csak földereng neki valami.
– Aztán amikor az udvarról jöttem, a liftben az Amália mondta, hogy meg kell itt valamit tárgyalni. Igaz-e, hölgyeim, de mit is?
Amália türelmesen emlékezteti:
– Azokat az aggasztó dolgokat, amiket az előbb mondtam!
– Igen, az előbb – bólogat az öreg, de láthatóan nemigen emlékszik. – Én feltétlen kötelességemnek tartom mindenben támogatni a hölgyeket! – vágja ki magát.
János bácsi az otthonban lakó hölgyek kedvence az udvariassága és a műveltsége miatt. Na meg azért is, mert kötelességének érzi, hogy úriember módjára tegye a szépet mindenkinek, akivel találkozik, még akkor is, ha rögtön nem ismer rá. Mert ilyen téren az emlékezete már nem a régi. Úgy egy év óta egyre sűrűbben eltéved az épületben. Az elején nem volt ez nyilvánvaló, mert ha megállította valaki, úgy reagált, mintha csak egy kis séta vagy beszélgetés kedvéért járna arra éppen. Most már azonban minden lakó és gondozónő tudja, miért is rója olykor oda-vissza a folyosókat, nyugodt léptekkel, mintha csak nézelődne.
– Szóval, azt beszéltük meg – mondja Amália most már Jutkának –, hogy addig nem szándékozzuk megenni a reggelit, meg semmit, amíg a Zsuzsa igazgatónő ide nem jön! Éhségsztrájk, ugye lányok? Megbeszéltük a Jánossal is, még ha el is felejtette.
– Én inkább azt mondanám, közösen úgy határoztunk, addig nem eszünk, amíg a sorsunkról hivatalosan tájékoztatást nem kapunk! – szól közbe Valéria néni. Jutkát meglepi az elszánt hang, tőle ilyet még nem hallott.
János bácsi megszeppenve fordul a többiekhez:
– Én a reggelimet, azt hiszem, már megettem, baj!? –Választ nem kap, erősen gondolkodik, mit is tegyen. – Akkor is kitartok a hölgyek mellett – közli végül eltökélten!
Jutkának ismét csak fegyelmeznie kell magát, hogy komoly tudjon maradni.
– Jó, értem én, de mondják már el, hogy mi az oka ennek az elhatározásnak? Hátha találunk valami megoldást!
– Sok a furcsaság itt, kedvesem, amit nem értünk! Meg mindenfélét beszélnek – kezdi Valéria néni.
Amália néni rákontráz:
– És fázunk, Jutka nővér, láthatja, már napok óta! Azt beszélik, azért nincs fűtés, mert nincsen rá pénz.
Jutka elképed, hogy mi mindent tud kiköpülni a kisöregek agya.
– Jézusom, drágáim, hát ettől tartanak? Szó nincsen erről! Egyszerűen annyi történt, hogy amint elindult volna a távfűtés, kiderült, hogy ki kell cserélni valamit. Az nem megy egyik napról a másikra. De már dolgoznak rajta. Holnap elindul… valószínűleg elindul a fűtés.
A sztrájkolók egy rövid ideig elhallgatnak, egymást lesve azt fontolgatják, hogy vajon elfogadják-e a választ. Aztán Valéria néni szólal meg, közben nem is Jutkára, hanem a többiekre néz, tőlük vár megerősítést:
– És a konyha, az miért zárt be? Azt is beszélik, hogy becsukják az Otthont, mert hogy nagy a szegénység! Mi meg mehetünk, ahová tudunk!
– Most már Mária néni is becsatlakozik, pedig ő erősen nagyothall, de ezek szerint most értette, miről volt szó.
– És a Szilvia nővér hirtelen hova lett? Annyira szerettük. Két hete meg az Erzsike, látom ám én, a szemem az jó, hogy nincs helyettük senki!
János bácsi, most olyat hallott, ami újdonság neki, és szíven ütötte. Erzsike emlékeztette valakire, aki valamiért nagyon kedves volt neki, még ha nem is jut eszébe, hogy ki volt az. A legutóbbi családi napon, amit fél évente tartanak, János bácsi a furulyáján játszott egy kuruc nótát, majd Erzsikét kísérte, aki egy népdalt adott elő képzett, csengő hangján. Megindultan kérdezi:
– Elment az Erzsike? Ó, olyan gyönyörű teremtés volt, és milyen szépen énekelt…
– Jó, ez igaz! – sóhajt Jutka, kissé el is szomorodik. Legszívesebben megsimogatná a kisöregek buksiját. – Mindketten találtak jobban fizető munkát, ennyi. A Szilvia például Ausztriában lett ápoló egy hasonló otthonban. De ezt nem tőlem tudják! Jaj, de akkor is, aranyoskáim, ez butaság! Még hogy az egyház bezárat!? Nyugodjanak meg, ebben az otthonban teljes biztonságban vannak.
Mária nénire nézve hangosabban folytatja.
– Mária néni, drága, maga az egyik legrégebbi lakó. Maga is elhiszi ezt?
Mária néni dacosan és némileg felindultan válaszol:
– Persze, hogy hiszek! De hát tudja, kedves, nem egyszer tolt le a misére! Anélkül hogyan is lehetne?
– Nem úgy értem, drága, a szóbeszédeknek hisz-e? – magyarázza Jutka.
Mária néni elbizonytalanodik.
– Én ezeket magam nem hallottam. Illetve, amit, azt csak az Amáliától. De ő olvasta a liftben, hogy a konyha bezár, igaz?
– Úgy! – erősíti meg határozottan Amália. Ki van függesztve! Ez benne volt, konkrétan.
Jutkát meglepi a válasz. Abból, amit Amália időnként a rutinszerű beszélgetéseik során megjegyzésként elejtett a korábbi életéről, meg abból, hogy a sok egyéb könyv mellett francia nyelvűeket is látott a kisasztalán, tudja, hogy egy tanult és művelt asszony. Miként érthette a közleményt ennyire félre?
– Amália néni, valamit nem jól olvasott! – fogja a fejét Jutka. Az volt kiplakátolva, hogy néhány napra le kell zárni a konyhát. De benne volt az is, hogy meg lesz oldva az étkezés, csak máshonnan hozzák!
– Én azt nem hiszem el akkor sem, hogy ennyi minden egyszerre… hogy véletlenül történt! Ti elhiszitek? – néz elbizonytalanodva előbb Jutkára, aztán a többiekre. Az igaz, hogy nem olvasta el az egész szöveget, mert az olvasószemüvege nem volt nála.
János bácsi elakadt az Erzsike elmenetelénél, valahová a régmúlt időkbe réved, Mária néni csak részben tudja követni az elhangzottakat, de Valéria néni is zavarba jött már az elhatározásuk indokoltságát illetően. Azért még nem akar egészen visszavonulni.
– Lehet, hogy az éhségsztrájk túlzás, de a hideg az akkor is hideg! Arról sem tudunk semmit!
– Én is éhes vagyok! – szól közbe Mária néni, mert ismét félreértette, amit hallott.
Jutka elröstelli magát, mert most már tudja, hogy ő is hibázott. Nem kaptak a lakók megfelelő tájékoztatást, egy kiírás nem elegendő, a többit meg nem ellenőrizte. Mert ezek szerint Melinda nem, vagy nem jól teljesítette azt, amit feladatul kapott tőle, hogy a konyha néhány napos bezárását magyarázza el a lakóknak. Pedig rá is kérdezett, azt mondta, mindenki tud minden szükségeset.
Zsuzsa igazgatónő lép be a szobába, mögötte Melinda, ő azonban megáll az ajtóban.
– Ejnye, mit kell hallanom, micsoda renitens szakaszt alakítottak! – mondja az igazgatónő, tettetett szigorúsággal. Mit jelent az, hogy nem ették meg a reggelit? És János bácsi, ez női rész… Mi a szabály?
A kérdezett gondolkodás nélkül, katonásan vágja rá:
– Az, amit be kell tartani! Tanáremberként, ugye… igen, én is erre tanítottam a gyerekeket.
– Akkor? – kérdez vissza Zsuzsa.
– De arra is, hogy egy férfinak ki kell állnia, kérem, a hölgyek mellett!
Zsuzsa Jutkához fordul, magyarázatot vár az előzményekről. Mindketten látják a másik szemében bujkáló mosolyt.
Jutka összefoglalja a renitenskedés okát és az eddig történteket:
– Csak szeretnék, ha tudnának bizonyos dolgokról. Leginkább a fűtési gondokról, a személyzet változásáról meg a konyha átmeneti bezárásáról. Én már a lényeget elmondtam. És azt hiszem, most már nincsen akadálya, hogy megegyék a reggelijüket, igaz? – intézi a kérdést határozottan a vele szemben ülőkhöz.
Amália néni hümmögve bólogat, ezt látva János bácsi egy „értettem, kéremmel” válaszol. Valéria néni lassan fölerőlteti magát az ágyról, némán odacsoszog az asztalhoz, az egyik tányért odaviszi Máriának, ő maga pedig leül az asztalhoz, jelezve, hogy a maga részéről vége a sztrájknak.
– Akkor jól van! – konstatálja a fejleményeket az igazgatónő. – Egyébként, ma délután otthongyűlés lesz, ott mindent elmondunk részletesen. Semmi olyanról nincsen szó, amiről egyesek beszélnek! Holnaputánra lesz fűtés, addig is minden szobába beállítunk egy radiátort.
Jutka int János bácsinak, és amint föláll, belekarol.
– Jöjjön drága, hazakísérem – mondja megkönnyebbülve. Nem tudja hogyan, de időközben megfogalmazódott benne a döntés, amit Szilviának fog válaszolni: most még nem tud menni, de ha fél év múlva is szükség lesz rá, akkor újra megfontolja.
(Fotó: Alex Boyd, kép forrása: Unsplash)