– A szívemben hordtalak, mielőtt örökbe fogadtunk – mondta anyám, és a tükörben kereste a tekintetemet. Mindig váratlanul hozta elő ezt az örökbefogadás témát, soha nem tudtam, mit is kellene neki mondanom. Az előszobai nagy tükör előtt ültem, lóbáltam a lábamat, hófehér térdzoknim belemart a lábszáramba. Anya a hátam mögött állt és a masnikat igazgatta a hajamban, hatalmas tüll masnik piros pöttyökkel, jól illenek a piros szoknyámhoz, amin fehér pöttyök voltak. Fájt, ahogy jó szorosra húzta őket, nehogy kiessenek az anyák napi műsor alatt. – Te leszel ott a legszebb! – lelkendezett hangosan, és fésülni kezdte az egyik copfomat. A tükörben néztem, ahogy a fejem éppen a szíve magasságában van, és azon gondolkodtam, hogy férhettem én el azon a kicsi helyen.
– Anya! Minden kisbaba az anyukája szívében van? – kérdeztem, és folytattam volna a téraránytalanság kérdését, de a szavamba vágott.
– Nem! Csak akit örökbe fogadnak. Az igazi anyukák… – itt elcsuklott a hangja –, szóval a vér szerinti anyukák a pocakjukban hordják a kisbabájukat.
– Akkor én az igazi anyukám hasában voltam? – éreztem, ahogy nagyot ránt a masnimon, és nagyon megijedtem a tükörképétől.
– Én vagyok az igazi anyukád! Megértetted?
– De az óvó néni azt mondta, hogy nekem két anyukám van. Te és az a másik néni, aki a kórházban hagyott, de az életemet neki köszönhetem.
– Hát szépen vagyunk! Neked anyák napján nem én vagyok az első, aki az eszedbe jut?! Micsoda egy hálátlan gyerek vagy te! – zokogva eltűnt a fürdőszobában, akkorát csattant az ajtó, hogy összerándultam.
Lekászálódtam a székről, futottam utána, kopogtam az ajtón, rángattam a kilincset.
– Aaanyaa! Félek! Ne hagyj itt! – ordítottam rémülten, és potyogni kezdtek a könnyeim.
– Nem tárgyalok veled! Megértetted? Menj innen, és hagyj engem békén!
Nem értettem meg, csak elborított az elutasítottság és a magány zsigerből jövő rettegése. A gyomrom remegni kezdett, megdermedtem és kapkodtam a levegőt. Bénultan álltam az ajtó előtt, és meredten néztem magam elé. Anyám kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, elment mellettem, és mintha ott sem lennék, a bejárati ajtóra mutatott. Nem értettem, mit akar, én csak azt szerettem volna, hogy megöleljen és szeressen.
– Lódulj! Mert lekéssük a buszt! – a lépcső aljáról néztem fel rá, amíg karjára akasztotta az esernyőjét, és kulcsát a ridiküljébe tette. Némán mentünk a buszmegálló felé, sietni kellett, nem szólt, csak néha lökött egyet a hátamon. Én könnyeimet a kézfejemmel törölgetve szaporáztam a lépteimet, és éreztem, hogy az új kopogós cipőm törni kezdi a sarkamat, de nem mertem szólni. A buszon csupa ismerős arc ült, anya mindenkivel nagyon kedves volt, jobbra-balra köszöngetett.
– Nem sápadt ez a kislány? – kérdezte egy ismerős néni. – Talán beteg? – nézett kérdőn anyámra.
– Igen. Beteg – helyeselt anyám, és beterelt engem egy dupla ülés ablak melletti székére. Nagyon fáj, hogy itt mindenkihez nagyon kedves, csak rám haragszik mindig. Biztos megérdemeltem a büntetést!
– Na, ezt jól elintézted! Most mindenki rólunk beszél! Elegem van ebből a szenvedő Szűz Mária képedből – sziszegte. – Mégis mit gondolnak rólam, hogy ennyire rossz anyád vagyok én?
Megráztam a fejem.
– Nem vagy rossz anya – suttogtam zokogva, és próbáltam hozzábújni, de nem reagált, így csak a kosztümkabátja durva szövetét markoltam.
Beléptünk az óvodába, Aranka néni már a folyosón várt.
– De örülök, hogy itt vannak! A gyerekek nagyon sokat készültek a műsorra. Büszke lehet a lányára, anyuka, olyan gyönyörűen szaval, hogy még az iskolásoknak is a becsületére válna. – Jól vagy, kincsem? – guggolt le hozzám, és mélyen a szemembe nézett. Én riadtan néztem fel anyámra, mert nem tudtam, hogy jól vagyok-e.
– Igen! Jól van! Biztos csak izgul – fogta meg a kezem, és behúzott a mosdóba. – Mosd meg az arcod, és mosolyogj! Senki nem kíváncsi a búbánatos képedre. Ez itt egy anyák napi ünnepség – mutatott a folyosón gyülekező szülők felé. – Ez rólunk, anyákról szól, nagyon nem szeretném, ha elrontanád a kedvem a picsogásoddal.
– Igen! – bólogattam, és boldog voltam, hogy hozzám szólt, akkor talán mégis szeret, a szám mosolyra húzódott. Boldogan mostam az arcom a hidegvízzel, mikor belépett Aranka néni.
– Töröld meg az arcodat, és gyere gyorsan! – fogta meg a kezemet, bevezetett a terembe, beállított a körbe.
Az anyukák a mi kisszékeinken ültek a fal mellett. Anyám az első sorban, egyenes derékkal. Egymás kezét fogva sétáltunk körbe, én a két Csabi között botladoztam és folyamatosan anyám arcát kerestem, mert attól féltem, hogy mire vége lesz az ünnepségnek, eltűnik és én itt maradok egyedül. Hatalmas szájjal, rettentő hamisan harsogtam, hogy „orgona ága, barackfa virága, öltözzetek szép ruhába, anyák napja hajnalára, illatosan”, és reméltem, látja és hallja, hogy én mennyire és csak neki énekelek. Az óvó nénik a kezünkbe adtak egy-egy cserép virágot, és egyenként elmondtuk a versünket.
Elcsukló hangon, néha hangosan, néha némán mondtam el azt a néhány sort, és közben arra gondoltam, hogy ez annak a másik néninek is szól, „neki az életemet köszönhetem”, ahogy Aranka néni mondta, és segített, hogy neki is rajzoljak valamit.
„Édesanyám, virágosat álmodtam, napraforgó virág voltam álmomban, édesanyám, te meg fényes nap voltál, napkeltétől napnyugtáig ragyogtál” – a hangom a végére teljesen elcsuklott és zokogni kezdtem, majd odaléptem hozzá és átadtam neki a virágot. Megölelt, magához húzott, és amikor már beleolvadtam volna a karjába, a fülembe súgta: – Fejezd be a bőgést! Már megint te akarsz a középpontban lenni?
Hazafelé sokat kellett várni a buszra. A megállóban még néhány ovis társ is várakozott, én nem mertem szaladgálni velük, mert attól féltem, hogy valami rosszat csinálok, mondjuk összekoszolom a ruhámat, vagy elesek és elszakad a harisnyám, mint a múltkor, és megint mérges lesz. És akkor végképp elhagy ez az anyukám is.
Mikor hazaértünk, anyám bezavart a szobába, hogy vetkőzzek le. Átöltözött, és közben apámnak mesélte, hogy mi volt.
– Hát, ide se megyek többet! Húsz perc volt az egész, és nem is az anyákról szólt, hanem a gyerekeket produkáltatták. Ezért kellett kiöltözni, a gyereket is felöltöztetni, és bebuszozni a városba? Kettőt énekeltek, meg körtáncoltak. Erika mondott egy néhány soros verset, de el sem tudta mondani hibátlanul, pedig az óvónő nagyon odavolt, hogy mennyire ügyesen mond verset, biztos nem tanították meg neki rendesen. Adták ezt a kókadt primulát, és már vége is volt. Többet nem megyek anyák napjára, az biztos! Jövőre iskolás lesz, majd tanul magától verset, és szed a kertben virágot. Jó az nekem!
Este, mikor lekapcsolta a lámpát, mert én már nagylány vagyok és meg kell tanulnom villany nélkül aludni, nagyon féltem a sötétben. Bebújtam a paplan alá, hasra feküdtem, úgy mint kisbaba koromban, abban a kis házban, azon a kemény ágyon, ahol megszülettem, és vártam, hogy újra velem legyen az a másik anyukám is. Éreztem a hátamon forró kezét, és azt, hogy már nem is félek, és szavalni kezdtem: „Édesanyám, virágosat álmodtam…”
(Fotó: Congerdesign, kép forrása: Pixabay)