Lecsapta a telefonkagylót, kirúgta maga alól a széket, ami azonmód el is dőlt. Négy lábával az ég felé pont úgy nézett ki, mint egy hanyatt esett bogár. Éppen csak nem kapálódzott. A zajra Irénke gömbölyű alakja gurult be az ajtón:
– Hivatott, Kőszegi elvtárs? – kérdezte, majd amikor meglátta a felborult széket és főnöke vörösödő arcát, csendben visszahúzódott.
Kőszegi három éve volt a huszonötezres Duna-parti város, Lébec tanácselnöke. A megyei párttitkár, Gombos Dezső elvtárs nevezte ki. Kőszegi örömmel fogadta el a felajánlott posztot.
– Csak a városért, Jolikám – mondogatta otthon az asszonynak, ami persze nem volt igaz. Nagyon is akarta a tanácselnökséget, ezzel kelt, ezzel feküdt.
Kőszegi tudta, hogy Jolikám egyetlen szavát sem hiszi, azzal is tisztában volt, hogy a felesége jól ismeri és egyáltalán nem tartja őt az „urának”, de társaságban csak így emlegette. Tudja, hol a helye, nyugtázta magában Kőszegi.
A madárcsontú Jolikám két gyerekkel, egy fiúval és egy lánnyal örvendeztette meg. Pont úgy, ahogy azt kell. Ráadásul Zolika éppen az ő születésnapjára érkezett meg. Kőszegi szeretett azzal hencegni, hogy „mutassatok még egy asszonyt, aki az ura születésnapjára egy gyereket, mégpedig egy stramm fiút ad ajándékba!”
Kőszegi meglazította a budapesti Corvin áruházban vásárolt nyakkendőjét, hogy levegőhöz jusson. Belerúgott a székbe, ami azért került ebbe a méltatlan helyzetbe, mert megint nem tudta elérni, hogy megváltoztassák városának a nevét. Gyűlölte párttársai viccelődését, akik rendre úgy üdvözölték, hogy „lébecolunk, Kőszegikém, lébecolunk?”
Felvette a Népszabadság aznapi számát, mely arról tudósított, hogy 1960. május tizennyolcadikán, azaz tegnap Hruscsov elvtárs, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke, valamint Malinovszkij marsall, a Szovjetunió hadügyminisztere és Gromiko külügyminiszter elvtárs Párizsba utazott. A cikk mellett egy fél oldalt kitöltő fotóról Hruscsov elvtárs büszkén nézett a szocialista olvasó szemébe.
Kőszegi elhúzta a száját és elhajította a lapot, ami még le sem ért a piros műbőr kanapéra, amikor a telefon ideges csilingelésbe kezdett az asztalán.
– Kőszegi – vakkantott bele.
– Józsikám, bizonyára tudod, hogy a Csehszlovák elvtársak eltörölték a vízumkényszert – mondta a vonal másik végén Gombos, a megyei párttitkár. – Két nap múlva Zsolnára kell mennem. Egy hétig maradok, addig rád bízom a folyó ügyek intézését. Gyere át, hogy megbeszéljük a dolgokat! Várj egy kicsit – mondta, és Kőszegi hallotta, ahogy a titkárnője kérdez valamit Gombostól.
– Jól van, Marika, intézem! – válaszolta Gombos. – Marika! Hamarosan itt lesz Kőszegi elvtárs, kérem, hozzon nekünk majd két eszpresszót és két Bambit!
Kőszegi kihúzta magát, örült, hogy a magas, cingár megyei párttitkár őt választotta helyettesének. Gombos rendkívül ügyes politikus, mindig arra hajlik, amerre a szél fújt. Ő meg tanulékony párttárs.
Kőszegi tudta, hogy a határozott igen vagy nem ritkán hagyja el a megyei párttitkár száját, főleg a feljebbvalói felé. Mert ő aztán, mondta egyszer Kőszeginek, nem bukik senkivel, ezt még akkor eldöntötte, amikor belépett a pártba, ahol ugyan letette az esküt, de már akkor sem gondolta komolyan. Ahogyan ő sem.
– Irénke! – szólt ki a titkárnőjének.
Irénke gömbölyű alakja begurult és leült a Kőszegi íróasztala előtti székre, kezében ott volt a jegyzettömb, mert ugye hátha diktálni akar a magában csak nemes egyszerűséggel bunkó parasztnak titulált főnöke.
– Átmegyek Gombos elvtárshoz – mondta, és megállt az ablak előtt, háttal Irénkének, közben lassan hintázott a két sarkán.
Irénke kihúzta dauerolt hajából kedvenc ceruzáját, vett egy mély levegőt, és teljes figyelmét Kőszegi hátának szentelte.
– Nem tudom, mikor jövök vissza, a napi ügyeket magára bízom. – Irénke ceruzája sercegve szántotta a papírt. – Ha valami komolyabb gond lenne, Gombos elvtársnál megtalál – fejezte be Kőszegi, és egy királyi kézmozdulattal elbocsátotta a nőt.
Irénke úgy ugrott fel, hogy a derekán feszülő szoknya gombja ijedten pattant le a fekete anyagról, és csendes szomorúsággal odagurult a hanyatt esett szék mellé. Irénke nem sejtette, hogy egy héttel később a kicsi, fekete gomb kemény rendőrcsizma sarka alatt leli halálát.
Gombos elutazásának reggelén Kőszegi nagy élvezettel foglalta el a megyei párttitkár helyét a tágas irodában. Marika kérés nélkül hozta a reggeli eszpresszót és a Bambit.
Kőszegi tudta, hogy Gombos fenemód szereti ezt a helyes kis csatos üvegben forgalmazott, narancsos üdítőitalt, csak azon szokott sajnálkozni, hogy kevés fér az üvegbe. Ő viszont nem kedvelte, de természetesen megitta, hiszen mégiscsak ő itt most A Gombos!
Délben átballagott a Kispipába, komótosan megebédelt, aztán visszasétált az irodába, hogy elintézzen néhány halaszthatatlan ügyet.
Amikor végzett, szeme a könyvespolcra tévedt, na, nézd csak, a Berkesi tavalyi regénye, mormogta. Berkesit személyesen ismerte, hiszen együtt dolgoztak az ÁVH-nál. Októberi vihar, olvasta a címet. Na, igen, ötvenhat, pörgette át a lapokat.
A könyvből egy szállodát ábrázoló képeslap esett ki, rajta egy cím és egy szobaszám, valamint egy rövid mondat, amitől Kőszegi először elfehéredett, majd elvörösödött. Visszatette a könyvet a polcra, és hazament.
A másnap reggel Zsolnán találta. A szálloda szebb volt, mint a képeslapon. Kőszegi beült a hallba, majd amikor a portás nem figyelt, felsietett a harmadik emeletre, megkereste a háromszáztizenhatos szobát, és bekopogott.
Gombos nyitott ajtót.
– Át akartál verni, Dezsőkém? – kérdezte Kőszegi köszönés nélkül, és párttársát félretolva besétált a szobába. – Mit tervezel, Dezsőkém? – lengette meg Gombos orra előtt a képeslapot.
– Nézd, Józsikám – mondta Gombos, és a lapért nyúlt. – Ennek a rendszernek nincs jövője.
– Az lehet, de mit gondolsz, ki hitte volna el nekem, hogy nem tudtam, mire készülsz? – düh csendült ki a hangjából.
– Józsikám…
– Ne Józsikázz itt nekem! – csattant fel Kőszegi. – Én is menni akarok!
– Nem tudsz. Legalábbis most nem – nyöszörögte idegesen Gombos. – Majd, ha én kijutottam, ígérem, téged is kihozlak onnan.
De Kőszegit, aki az ÁVH pincéjében edződött, nem tudta becsapni. Gombost elárulta a szeme.
– Rendben van – mosolyodott el –, akkor ebben meg is egyeztünk, ugye? – kérdezte, és kezet nyújtott Gombosnak, aki megkönnyebbült sóhajjal fogadta el.
Kőszegi magához rántotta a férfit, a kése azonnal beleszaladt Gombos cingár testébe. Egyenest a szívébe. Kőszeginek nagy gyakorlata volt ebben. Gombos fel sem fogta, mi történik vele.
Felforgatta a szobát, összeszedte Gombos minden értékét, végül átkutatta a holttestet is. A belső zsebében megtalálta a William Stock névre szóló útlevelet Gombos fotójával. Én megyek Amerikába, morogta a halottnak, és dühösen belerúgott még egy utolsót párttársába, csak úgy búcsúzásul.
Elégedett mosollyal az arcán surrant ki a szállodából.
Ahogy kikanyarodott a Fő útra, lélekben már New York felhőkarcolóit látta maga mellett elsuhanni.
A balról érkező LIAZ teherautót nem látta. Úgy távozott az élők sorából, ahogy Gombos. Észre sem vette.
(Fotó: freestocks.org, kép forrása: Pexels)