– A szerződések, Vezérigazgató úr! – rohant utánam lélekszakadva a titkárnőm, hogy átnyújtsa a halom papírt, amit az íróasztalomon felejtettem. Két tárgyalás volt beütemezve aznapra, és már így is késésben voltam a vacsoráról, inget cserélni sem jutott időm, pedig pontosan az ilyen rohanós napok miatt tartottam pótinget az irodai gardróbszekrényben.
– Maga egy kincs, Piroska. Mihez is kezdenék maga nélkül – mondtam a nőnek, aki már vagy húsz éve a kezem alá dolgozott, néha hétvégén és ünnepnapokon is. Megköszöntem neki, ahogy minden alkalommal, hogy kellő gondossággal szervez le minden programomat, intézi a levelezéseimet, az időpont egyeztetéseket, cégvezetőkkel, fontos emberekkel, néha a családom tagjaival. Piroska arra is képes lett volna, hogy direktben felhívja a reptéri irányítóközpontot, nehogy kiadják a felszállási engedélyt, ha esetleg lekésném egyszer a gépemet. Ami azt illeti, egyszer meg is történt, a lányom születésnapjakor, talán a tizenhatodik volt, vagy a tizenhetedik, de ki emlékszik már?!
– Mielőtt elfelejtem, Vezérigazgató úr, hívta a volt felesége, kérte, hogy holnap időben legyen ott a házassági szerződés tárgyalásán.
Hogy is felejthettem volna el, exasszonyom naponta emlékeztetett rá, hogy a város legjobb jogászát bérelte fel, hogy megfelelő mértékű anyagi javakkal távozzon a házasságunkból.
– A telefonja, Vezérigazgató úr – nyújtotta át nekem a készüléket Piroska, és én automatikusan megnéztem a nem fogadott hívások listáját. Csupa nagykutya nevét pörgettem végig, de az egyetlen, amelyet kerestem, nem szerepelt köztük.
Míg a liftre vártam, feltárcsáztam a lányomat. Kicsengett.
Némán bólintva odaköszöntem az útitársaknak, és beszálltam a felvonóba, miközben hagytam kicsengeni a telefont, amíg csak el nem ment a térerő.
Csak visszahív, nem teheti meg, hogy nem hív vissza – hitegettem magam, mint oly sok éven keresztül, miközben alig tudtam valamit az életéről azóta, hogy hivatalosan is felnőtt lett. Való igaz, az anyja halála után fiatal dajkák vigyáztak rá, nem értem rá a nevelésével foglalkozni. A munkámban számítottak rám. És lám, egy évtized alatt sikerült a vállalatot kijuttatni a nemzetközi piacra, és tényező lett világszinten is. Ebből futotta a lányom taníttatására, a legjobb külföldi iskolákba járhatott. És még új anyát is szereztem neki, Vivien személyében, aki ugyan nem volt épp az anyák gyöngyszeme, de a semminél mégis jobb. Legalább ott volt neki egy nő, akit a példaképének tekinthetett. Igaz, Vivienről kiderült, hogy a manipuláció nagymestere, és még engem is sikerült néhanapján megvezetnie, mézesmázos hangjával. De a lányom hamarabb átlátott rajta, hiába, a gyerekek igazságérzete fejlettebb, mint a felnőtteké.
Próbáltam felidézni, hogy milyen hosszú volt a haja a lányomnak, amikor utoljára láttam. Volt-e neki hosszú haja valaha is, vagy csak összekötve hordta mindig?! Hányszor tartózkodtam másik időzónában, amikor az esti mesét kellett volna felolvasnom neki, és én elaludtam közben, mert másnap fontos tárgyalások vártak rám. Vivien persze manipulatív módon maga is gondoskodott róla, hogy a lehető legkevesebb lehetőségem legyen ilyenkor a lányommal beszélni. Most, a videókonferenciák korában ez már nem lenne probléma.
Egy idő után már nem is volt rá kíváncsi, hogy hívtam-e. Persze mindig hoztam neki ajándékokat, jobb híján reptéri szuvenír boltokból. Mindig úgy tett, mint aki örül, de sokszor láttam, hogy az ajándékok ebek harmincadjára hevernek a szobája padlóján. Bárcsak elárulta volna nekem, hogy mire vágyik. Sokkal könnyebb lett volna a dolgom.
A legutolsó és legcsúnyább veszekedésünk óta nem hallottam felőle, csak a titkárnőmön keresztül érkeztek üzenetek tőle, amikor is azt vágta a fejemhez:
– Lehet, hogy a munkádban te vagy a legjobb, apa, és órák hosszat tudsz beszélni szakmai kérdésekről, de mondd csak, mit tudsz rólam?! Mit tudsz a körülötted élőkről? Valójában semmit. Tudtad, hogy Piroskával naponta beszélünk?! Bár a titkárnőd, inkább tekintem őt a pótanyámnak, mint Vivient. De te semmit nem tudsz az emberi kapcsolatokról. Nem tudsz kapcsolódni, apa!
– Tizenkétezer ember megélhetése múlik a döntéseimen! Hogy mondhatod azt, hogy nem tudok kapcsolódni?! Többszáz, néha többezer ember előtt tartok előadást. Három nyelven, ha kell! – vágtam vissza elkeseredettségemben.
– Beszélsz az emberekhez, de valójában nem figyelsz oda rájuk. Ideje volna leereszkedni végre az égből, hozzánk, többi halandóhoz, és úgy viselkedni, mintha te is ember lennél! Piroskához is lehetnél kedvesebb. Vagy a sofőrödhöz. Vagy bárkihez, aki az utadba kerül.
– Mindig kedves vagyok – védekeztem.
– A borravaló nem helyettesíti az emberséget.
Hiába, egy szülő legszigorúbb bírája a saját gyereke.
– Az autója előállt, Vezérigazgató úr – köszöntött a portásfiú, akinek a nevét azóta sem bírtam megjegyezni, bár mindig készségesen nyitotta ki nekem a vállalati autó hátsó ajtaját. Még a címet is bemondta a sofőrömnek, azzal sem kellett soha bajlódnom.
A kezébe nyomtam egy köteg papírpénzt, mint máskor is, hálám jeleként.
Amíg az autóm elhagyta a mélygarázst, és végigszáguldott a sötétedő utcákon, hogy odaérjek kezdésre, ha már legalább a lányom barátaitól kaptam egy meghívót a huszonötödik születésnapjára. Engem szántak a fő meglepetésnek. Azt mondták, hozhatok magammal plusz egy főt is. De miután Viviennel épp elváltunk, gyanítottam, hogy a legutolsó ember, akit a lányom látni akarna a saját születésnapján, az a pótanyja lenne.
Az autó ekkor hatalmas durranást követően fékezett.
– Uram, sajnos defektet kaptunk – szólt hátra a sofőröm, majd kiszállt, hogy megnézze, mennyire rossz a helyzet. Közben elintéztem két fontos telefonhívást, mire a sofőr visszaért, és a fejét csóválva azt mondta:
– Attól tartok, nem tudom tovább vinni, uram. Az étterem csak három sarokra van innen, mire végeznek a vacsorával, szerzek egy másik autót.
Piroskát tárcsáztam szüntelen, de hiába. Nem válaszolt a hívásomra. Talán mégis van magánélete?! Vajon hogy csinálja?! És különben is, kivel töltheti az estét, hogy nem elérhető?! Tudtommal nincs férjnél, gyereke sincs! Pedig nagyon csinos nő.
Kénytelen voltam gyalogosan folytatni az utamat, nem voltam hozzászokva, hogy a fényesre pucolt, duplacsatos, szarvasbőr cipőmet az olvadó, latyakos hóban kelljen megmártóztatnom. Magam sem tudom már megmondani, hogy mikor mentem bárhová is a saját lábamon, mert általában időre sietek mindenhová. A második sarkon túl már tudtam, hogy búcsút mondhatok a cipőmnek, de nem számított, mert az étterem bejárata előtt találtam magam. Nem a világ legpatinásabb helye volt, nem olyasmi, amilyenekhez az évek során szoktam, sztárséfekkel és kimondhatatlan nevű fogásokkal. De pont megfelelt a lányom születésnapjára. És egyáltalán nem tudhattam, hogy örülni fog-e nekem, vagy elhajt. De amikor az étterem üvegén át megpillantottam, már biztosan tudtam, hogy hosszú haja van. Pont, mint egykor az édesanyjának. Már el is felejtettem, hogy milyen volt. És talán jobb is, hogy az anyjára ütött, és nem rám. Talán tényleg ideje volt leszállnom az istenek közül, legalább erre az egy estére. Még akkor is, ha másnap újra vissza akarok majd térni az égbe.
– Keresett, Vezérigazgató úr? – kérdezte a titkárnőm a telefon másik végén.
– Piroska, mondja csak, szereti a tortát?
(Fotó: Profivideos, kép forrása: Pixabay)