Épp a hupikék törpikés bordűrt ragasztom az egyik gyerekszobában, hulla fáradt vagyok, de tudom, hogy a lakásfelújítás már a finiséhez ért. A fiúk szobája mindjárt kész, kipakolom a ruháikat, a játékok is a helyükre kerülnek, és akkor jöhet a konyhai dobozok kicsomagolása.
Összerezzenek a kaputelefon csörgésére, hirtelen azt sem tudom, mi sípol ilyen borzalmas hangon, és hol kell kikapcsolni. Még csak néhány napja költöztünk be, ebédelni is anyámékhoz megyünk, mert a konyha még dobozokban. Lemászok a létráról, átlépek az autópályán, amin a fiúk éppen Forma-1-et játszanak. Dobozok és zsákok között szlalomozva jutok el a kaputelefonig.
– Gyere! – boldogan szólok bele a kagylóba, mert azt hiszem, hogy a vízvezetékszerelő jött a mosogatót bekötni, és egy lépéssel közelebb kerülök a normális élethez.
– Margit néni vagyok. Látni akarom az unokáimat!
– Igen, persze –nyomom meg a gombot, és hallom, ahogy három emelettel lejjebb nyílik és csukódik a lépcsőház ajtaja.
„Úristen, mit fog szólni ehhez a rendetlenséghez?” – rántja össze a gyomrom a sokéves reflex, és már szaladnék a fiúkhoz, hogy „pakoljatok gyorsan össze, mert jön a mama”, de csak körülnézek, megvonom a vállam, és beszólok a gyerekszobába.
– Gyerekek! Jön a mama – és közben azt mantrázom magamnak, hogy joga van látni az unokáit.
– Csókolom! – tartom az ajtót, abban bízva, hogy nem jön beljebb. Tévedtem, ott áll a lábtörlőn, a szövetszoknya, zsabós blúz, törpetűsarkú pont úgy nem való ebbe a környezetbe, mint a hegymászó bakancs az operába.
– Szervusz – nyújtózkodik, és a vállam felett leskelődik be a lakásba. – Beengedsz?
– Tessék! – állok félre az ajtóból.
– Látom, még mindig nem tudsz rendet tartani – lemondóan sóhajt, és megvetően néz végig a festékes melegítőmön.
Végtelen nyugalommal tárom ki az ajtót, és mosolyogva beinvitálom annak a férfinak az anyját, akitől tíz év házasság, két gyerek és egy idegösszeomlás után úgy döntöttem, hogy elválok. Vittem a házasságba egy tehermentes lakást, egy autót és a párkapcsolatba, összetartozásba vetett hitemet. Hoztam két imádnivaló, de eltartandó gyereket, autóm nincs, mert az a férjem nevén volt, de van adósságom, ami viszont az én nevemen, mert csak nekem volt hitelképes jövedelmem. Van egy fél lakásom, a másik fele a fiúk nevére került, mert az apjuk csak így írta alá a papírokat, és nekem sem erőm, sem pénzem nincs az évekig tartó pereskedéshez. Valamelyik doboz alján van egy papírom, ami szerint mi egyszer, valamikor ennek a nőnek a fiával megfogadtuk, hogy jóban-rosszban kitartunk egymás mellett, és örökké hűségesek leszünk. Jóra nem emlékszem, de sokáig kitartottam. A hűség a hittel együtt elillant.
Most itt van a felújítás alatt álló életemben az a nő, aki már az eljegyzési ebédünkön megkocogtatta a poharát, és ünnepélyesen bejelentette, hogy ők (csak később értettem meg, hogy ő és a fia) még nincsenek felkészülve a komoly kapcsolatra. Na azért ebben speciel igaza volt. És úgy folytatta, hogy ha rajta múlik, akkor ebből soha nem lesz házasság. Mondjuk, jobban is küzdhetett volna az igazáért.
Aki az esküvőnkön mélyen a szemembe nézett és annyit mondott, hogy „úgyis el fogtok válni”, és mosolyogva az enyémhez koccintotta a pezsgőspoharát.
Mikor az esküvő után beköltöztünk a nagyapámtól örökölt másfél szobás lakásba, megállt az ajtóban, és közölte: „Ez egy galambdúc. Szegény kisfiam, nem ehhez van szokva. Biztos vagyok benne, hogy nem fogja magát jól érezni.”
Most itt van és körbejár, mindenhova benéz, még a szekrényeket is kinyitja, és csokit nyom a fiúk kezébe, de visszaküldi őket a szobába.
– Gyere, kérlek, beszélni akarok veled! – húz be a nappaliba.
Kényelmesen elhelyezkedek a nylonnal letakart kanapén, és élvezettel figyelem, hogy semmihez sem mer hozzáérni, nehogy koszos legyen.
– Igen? Miről szeretne beszélni? – kérdezem türelmetlenül, mert megköt a bordűrragasztóm.
– Jól van! Szép lesz ez! – bólogat elismerően, mint egy ingatlanos, aki fejben már a jutalékát számolja. Azért ez nagyobb, mint az első lakásod volt, látom, három szoba van. Lesz itt helye másnak is, nem csak neked és a gyerekeknek – mosolyog sokat sejtetően.
– Igen – bólogatok én is, de nem kívánom vele megosztani a párkapcsolati terveimet. Helyette elmesélem, hogyan vertük le a régi csempét, és hogyan festettem ki költözés előtti éjszaka a fürdőt.
– Mikorra készülsz el vele?
– Még legalább egy hét. Várom az embert, aki beköti a mosogatót. Kell szereznem egy villanyszerelőt, aki felszereli a lámpákat.
– Hát, szólj a fiamnak! Biztos szívesen megcsinálja! Tudod, milyen ezermester – mosolyog biztatóan. – Pénzt sem fog kérni. Elég, ha meghívod ebédre. Te annyira jól főzöl.
Jól főzök? – ámulok magamban. Soha egy falatot nem evett nálunk, mert szerinte ehetetlen, amit kotyvasztok.
– Na, akkor őszinte leszek! Azért jöttem, mert tudom, hogy nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, de mindig is te maradsz az én „kismenyem”. Gondolom, volt időd átgondolni a hibáidat, és biztos vagyok benne, hogy tanultál belőlük – bólogat bátorítóan felém, és segítőkészen felsorol néhányat, amire eddig nem gondoltam. – Nem kellett volna idáig eljutnotok, ha a közös házatok felújításában is ilyen lelkes és szorgalmas vagy.
Ülök a kanapén, elkezdek játszani az egyik ecsettel, és azon gondolkodom, hogy hozzávágom, de mégsem teszem, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit akar. Nagy levegőt vesz, és folytatja.
– Én azt a nőt ki nem állhatom! Lusta, rendetlen, és még főzni sem tud. Hónapok óta nem is beszél velem. Meg is mondtam a fiamnak, hogy ő jobbat érdemel – hangja egyre hisztérikusabb lesz.
– Most kire tetszik gondolni? – pislogok zavartan.
– Hát arra az Angélára, akivel szegény fiam együtt él. Az a nő a nyomodba sem érhet. Én tudom, hogy a fiam csak téged szeret, egy anya megérzi az ilyet – hófehér zsebkendőjével törölgetni kezdi a szemét. – De én segítek neked visszahódítani az én kisfiamat. Csak hallgass rám! Itt kitakarítasz és rendet raksz, mert tudod, hogy nem bírja a rendetlenséget. Elhívod, hogy segítsen még ezt-azt, főzöl neki valami finomat, mondjuk gulyáslevest és palacsintát, mert azokat nagyon szereti. Addig alakítunk rajtad egy kicsit. Megnöveszted a hajadat, felveszel egy csinos szoknyát, kedves leszel hozzá, és már kész is – mosolyog elégedetten. – Szép nagy ez a lakás, elfértek itt mind a négyen.
Elképzelem, ahogy a jövőben csillogó szemmel, lobogó hajjal, libbenő szoknyában, boldogan nyitok ajtót annak a férfinak, akit az elmúlt tíz évben csak munkásruhában, borostásan és zavaros tekintettel láttam.
Nézem az anyósom arcát, és azt hiszem, hálát vár, amiért ilyen jól megoldotta az életünket, és tudom, hogy csalódást fogok neki okozni.
– Igen, tanultam a hibáimból, és nem áll szándékomban hajat növeszteni, sem pedig visszahódítani a volt férjemet. Tetszik tudni? Nem véletlenül váltunk el – magyarázok végtelen nyugalommal. – Kikérem magamnak, hogy lusta voltam! Dolgoztam, gyereket neveltem, háztartást vezettem. Fát hasogattam, ha nem akartam hidegben lenni a fiúkkal, és lekaszáltam az udvart, hogy ki tudjanak menni játszani. Sajnálom, hogy már nem voltam az a csábító amazon, akit a maga fia elvárt volna, mikor néhanapján hazajött – és ráfagy az arcomra a gúnyos mosoly.
– Csak azért járt a kocsmába szegénykém, mert te nem úgy viselkedtél, ahogy ő elvárta. Ha hazaért, te mindig kiabáltál vele, és a pénzt sem tudtad beosztani. Nem bírta azt a feszültséget, amit te teremtettél körülötte.
– Ha mellőlem a kocsmába kellett menekülnie, akkor most miért akarna visszajönni? És miből gondolja, hogy én szeretnék kibékülni vele?
Zavarba jön, azt hiszem, azt nem kalkulálta be, hogy rajta kívül nekem is vannak elképzeléseim a saját életemről. Fegyvernemet vált, és folytatja.
– A te érdeked, hogy kibékülj vele! Nem fogsz tudni megélni egy fizetésből. A fiúkat sem fogod tudni egyedül felnevelni, azt meg úgysem engedem, hogy más férfi nevelje az én unokáimat.
– Amióta nem kell kocsmázásra és hülye játékokra pénzt adnom a fizetésemből a férjemnek, sokkal jobban élünk a gyerekeimmel. Jut pénz sajtra és gyümölcsre is.
– Persze, mert kapod a gyerektartást. Nem is keveset!
Látom, sikerült megértenie a lényeget, de azért folytatom.
– Négy hónapja nem kaptam egy fillért sem, kivárom a hat hónapot, és megyek a bíróságra.
– Mert nem tud dolgozni szegény! Annyira megviselte, hogy kidobtad – a hangszíne egyre vékonyodik. – Hogy lehetsz ennyire kegyetlen? Még bíróságra is akarod vinni? – sikítja. – Talán még börtönbe is juttatnád?
– Nem én dobtam ki, a férjem éveken keresztül napokra eltűnt, éjszakákon át azt sem tudtam, hol van. Ez akkor kezdődött, amikor a nagyobbik fiunk megszületett. Mikor hazaértem a kórházból az újszülött csecsemővel, a lakás tele volt a haverjaival, sörösüvegekkel és cigarettafüsttel.
– Igen, mesélte, hogy úgy viselkedtél, mint aki megtébolyult, és kidobtad a barátait a lakásból.
– Igen, ez így volt! És ő a haverjaival együtt távozott, csak két nap múlva jött haza. Én egyedül voltam az újszülöttel, a szomszéd néni vásárolt be, hogy legyen mit ennem, és szoptatni tudjam a gyerekét.
– Tudom, hogy hol volt. Otthon aludt nálunk. Nem bírja a gyereksírást. Sokkot kapott szegény, mikor meglátta a gyereket. Alig tudtam megnyugtatni szegényt – bólogat.
– Hát persze, teljesen váratlan, hogy kilenc hónap után egyszer csak ott egy gyerek – bólogatok én is megértően. – Ez a sokk tíz évig minden alkalommal beütött szegénynek, amikor felelősséget kellett volna vállalnia a családjáért, a munkájáért vagy a gyermekeiért – sajnálkozok egy pillanatig. – Így gyakorlatilag eddig is egyedül neveltem a fiúkat, már rutinos vagyok.
– Nem tehet róla, de nem bírja szegény, ha a szabadságát korlátozzák – csóválja a fejét.
– Ezt én is így látom! – bólogatok, és örülök, hogy valamiben azért egyetértünk. – Pont ezért döntöttem úgy, hogy megadom neki azt a szabadságot, amire egész házasságunk alatt vágyott. Őszintén kívánom, hogy legyen nagyon boldog, mással és máshol – és egy zen buddhista nyugalmával nézek rá, abban a reményben, hogy békésen távozik. De a következő pillanatban minden reményem elszáll.
– Akkor én most hiába jöttem? – kapkodja a levegőt. – Jól meggondoltad? Biztos nem akarsz békülni?
– Biztosan nem akarok békülni! – csattanok fel, mert a zen buddhistát felfalta a házisárkány.
Elindulok az ajtó felé, és beszólok a fiúk szobájába.
– Köszönjetek a mamának! A fiúk szaladnak, puszit adnak a mama feldúlt arcára, és rohannak vissza játszani.
– Pakoljatok össze, mert megyünk ebédelni! – nézek az órámra.
– Hát ezt még megkeserülöd, édes lányom! Nem adom fel ilyen könnyen! – sziszegi, és eltűnik a lépcsőfordulóban.
Másnap csörög az irodámban a telefon.
– Szia! Dr. Kiss Gizella vagyok a gyámhivataltól.
– Szia! – köszönök bizonytalanul. Lassan jövök rá, hogy a Gáspár ikrek anyukájával beszélek. A fiaink együtt járnak edzésre, néhány hete még beszélgettünk is a parkolóban.
– Most járt itt az anyósod, és gyermekelhelyezési pert akar indítani ellened. Azt mondta, hogy meglátogatott titeket, és sajnálja az unokáit, mert borzalmas körülmények között éltek, még enni sem kapnak, ha a szüleid nem etetik őket. Csak érdeklődöm, hogy jól vagytok-e.
– Köszi, hogy szóltál – nevetem el magam, és elmesélem neki az anyósom látogatását.
– Értem, és örülök, hogy jól vagy! De te is tudod, hogy az eljárást le kell folytatnom.
– Igen, tudom – sóhajtok. – Csak szólj, hogy mikor jöttök ki megnézni a körülményeket!
– A jövő héten kereslek.
– Rendben! Nem tudsz véletlenül egy jó villanyszerelőt?
(Fotó: Theme Photos, kép forrása: Unsplash)