1. rész
Élt egyszer nagyon régen egy Baatar nevű, rókavörös vadló csikó, aki imádott versenyt futni a széllel és együtt játszani a többiekkel. A legjobban azonban azt szerette, ha az anyja vakargatta őt, és ha ő lehetett a figyelem középpontjában.
Egy meleg tavaszi hajnalon, amikor a Nap álmos sugarai csak apró fényfoszlánynak tűntek a végtelen sztyeppe egén, Baatar arra lett figyelmes, hogy az anyja nyugtalanul fekszik az oldalán a magas fűben, miközben idegesen forgatta fülét. A fiatal mén óvatosan odalopódzott, és látta, hogy az anyja mögött egy apró zsemlyefakó és gólyalábú csikó hever. Az anya finoman tisztogatni kezdte őt, és ez nagyon nem tetszett Baatarnak. Arra gondolt, hogy az anyjának csakis őt van joga tisztogatnia és szeretnie, nem pedig holmi újszülött csikókat. Kicsit közelebb lépett a testvéréhez, ám ekkor az anyja dühösen rásunyított, amire Baatar visszahőkölt. Rémült tekintettel nézett az anyjára, aki hagyta, hogy a kicsi az emlőiből szophasson. Azokból az emlőkből, amikből addig csakis Baatar tehette ezt meg. A gyomra összerándult a látványtól, és érezte, ahogy a félelem szép lassan felkúszik a gerincén, majd amikor elérte az agyát, pánikká változott. Baatar kétségbeesetten szaladt az apjához, egy hatalmas sebhelyes ménhez, aki képes volt megnyugtatni őt még legnagyobb vihar idején is. Ám az apa figyelemre se méltatta fiát, vaskos lábán sietve ügetett az anyához, és amikor odaért, óvatosan végigszimatolta az apróságot.
Hirtelen az egész csoport abbahagyta a legelészést, és egymás után, szép sorban megvizsgálták az újszülöttet, miközben az anya ébersége egy pillanatra se lankadt, mivel nem tudhatta, hogy a ménes melyik tagja fog durván bánni vele, hogy így vegyen revansot valami korábbi sérelméért. Utoljára a család feje mutatkozott be az újszülöttnek, egy apró, öreg kanca, akinek hasa hatalmasra nőtt az évek során a sok elléstől. Miután alaposan megvizsgálta a kicsit, Baatar felé fordult, és arcizmai rezdülésével azt mondta neki:
– Te még nem is üdvözölted az őt, pedig az édestestvéred.
Baatar óvatosan megindult csikó felé. Tartott a vezérkancától, mert az nagyon szigorú és hirtelen haragú volt. Amikor ránézett az újszülött testvérére, csak undort és megvetést érzett, ahogy ott állt a hosszú, de közben valószínűtlenül vékony lábán. Finoman megszagolta a csikót, aki összeérintette vele apró orrát, miközben vékonyka hangján nyerített egyet. A vezérkanca elégedetten prüszkölt, aztán megindult, és a többiek árnyékként követték. Miközben a bozontos árvalányhajak sűrűjében poroszkált, Baatar azzal vigasztalta magát, hogy ez az apró csikó aligha fogja sokáig húzni, hiszen az első nagyobb fuvallat le fogja dönteni őt gólyalábáról, és akkor végre megint minden a régi lesz. Ám az a fuvallat csak nem akart megérkezni, ráadásul amikor Baatar játszani akart a többi vele egykorú csikóval, az újszülött peckesen odasétált hozzá, amire a fiatal mén mérgesen sunyítani kezdett. A kiscsikó azonban nem értette még az efféle jelzéseket, és hosszú nyakát nyújtogatva szimatolgatta idősebb testvérét, aki egyszer csak megunta a dolgot, és egy nagyot taszított rajta, amitől a kicsi fájdalmasan felnyihogott. Váratlanul, a semmiből, felbukkant az anyjuk. Baatar még soha nem látta őt ennyire dühösnek, a füle teljesen a nyakára simult, miközben a harag lángjától parázsló szemével azt mondta neki:
– Ne merészeld még egyszer bántani a testvéredet, megértetted?!
– De anyám! – nézett ijedten Baatar az anyjára. – Én csak békésen álltam itt, amikor idejött és piszkálni kezdett engem. Ugyan igyekeztem a tudtára adni, hogy nem vagyok kíváncsi rá, de ő nem értett a szép szóból.
– Nem érdekel, hogy szerinted ki a hibás. Ő csak egy újszülött, te viszont hamarosan felnőtt leszel. Szóval jó lenne, ha ennek megfelelően viselkednél, és jó példát mutatnál neki.
Azzal az anya megfordult, és egyenesen az újszülötthöz lépett, majd finoman tisztogatni kezdte őt. Nem sokkal később a matriarcha is csatlakozott hozzájuk, és a két kanca olyan finoman nyalogatta az újszülött csikót, mintha hímes tojás lenne.
Azon az estén a végtelen sztyeppe maga volt a megtestesült nyugalom, ameddig csak a szem ellátott, apró virágok hada csábítgatta színes szirmaival és édes nektárjával a dongók és lepkék szorgos seregeit, míg a fülemülék az esti hangversenyükre készülve a legjobb fákat keresték, ahonnan majd daluk betölti az egész vidéket. Mialatt a ménes felnőtt tagjai eleven kört formáltak a fiatal csikó körül, Baatarnak csak az járt a fejében, hogy milyen jó lenne egy nagyot játszani a vele egykorúakkal a lemenő Nap utolsó sugaraiban. Ám alighogy nekikezdtek volna a játéknak, amikor a vezérkanca odasomfordált hozzájuk, és fülének hátracsapásával, valamint farkának libbenésével jelezte a fiataloknak:
– Jobb lenne, ha most ezt befejeznétek! Nem szeretném, ha megzavarnátok a kistestvéretek álmát.
Baatar és hoppon maradt társai csalódottan néztek vissza a vezérkancára, miközben a Nap vöröslő korongja végleg átadta helyét az éjszaka sötétjének. Másnap kora hajnalban, mikor még a fénysugarak is csak álmosan tekintettek végig a végtelen sztyeppén, Baatar első gondolata az volt, hogy körbeszaladgál családtagjai körül, majd egy heves mozdulattal ráveti magát az anyjára. Sokszor csinált már ilyet, és az anyja mindig nyugodtan tűrte, hogy hosszú lábát átvesse a hátán. Csakhogy ezen a reggelen az anyja épp a kicsit szoptatta, s amikor Baatar rávetette magát, annyira megijedt, hogy egy pillanatra elvesztette egyensúlyát és meglökte a csikót, aki orra bukott.
– Mégis mi volt ez, Baatar? – nézett jéghideg tekintettel a fiára, miután sikerült felsegítenie és megnyugtatnia az újszülöttet. – Hogy merészelsz rám ugrani, amikor épp a kistestvéredet szoptatom? Egyáltalán, miért nem csinálsz valami hasznosat? Például segíthetnél apádnak őrködni, mint egy komoly, felnőtt mén.
– Bocsáss meg anyám! – sütötte le a szemét Baatar. – Én csak, szóval én…
– Te csak egyszerűen képtelen vagy felnőni, és még mindig kiscsikónak hiszed magad, aki önző, meggondolatlan és nemtörődöm. Pedig én nem ilyennek neveltelek, de úgy látszik, hogy túl elnéző voltam veled!
Baatar nem felelt, csak magában duzzogott. Arra gondolt, hogy az anyja elárulta őt, pedig ő mindig igyekezett a lehető legjobb csikó lenni. Érezte azt is, hogy a maradék türelme lassan elillan, mint a harmat egy-egy forró nyári reggelen, és tudta, hogy valahogy meg kell szabadulnia a kicsitől. Ám mindennél jobban félt a vezérkanca haragjától, ezért aztán fél szemmel mindig azt leste, hogy az mikor pihen le vagy kezdi el tisztogattatni magát a ménes valamelyik tagjával. Egyik verőfényes tavaszi délután aztán úgy tűnt, hogy végre rámosolyog a szerencse, mert sehol nem látta a vén matriarchát, és az apja is azzal volt elfoglalva, hogy egy sárló kancának udvaroljon. Baatar pedig óvatosan megindult a kistestvére felé, aki mikor meglátta őt, kedvesen ránézett, majd cuppogni kezdett, mintha szopna. Azt üzente ezzel a bátyjának, hogy: „én csak egy védtelen, újszülött kiscsikó vagyok, és nem jelentek számodra fenyegetést.”
Ám Baatart ez nem hatotta meg, és beleharapott a kiscsikó nyakába, aki erre fájdalmasan felnyihogott. Ekkor szinte a semmiből megjelent a vezérkanca, akinek füle teljesen hátrasimult kinyújtott nyakára, és hátsó lábával nagyot rúgott a fiatal mén hasába. Baatar ijedtében elengedte a csikót és futni kezdett, ahogy csak bírt, közben a kanca szorosan a nyomában volt, egészen addig, míg a fiatal mén ereje fogyni kezdett, és végül már csak poroszkált. Ekkor a vezérkanca váratlanul irányt változtatott, és peckesen visszatért a többiekhez. Baatar igyekezett titokban követni őt, ám az észrevette, és megint a nyomába iramodott. Addig üldözte a fiatal mént, amíg az elég messze nem került a ménestől.
Baatar kénytelen volt egyedül tölteni az éjszakát, miközben mindennél elveszettebbnek érezte magát. Valahol a távolban farkasok vonyítottak, és a fiatal mén arra gondolt, hogy valahogy túl kell élnie. Ám ekkor hirtelen a csöndet egy ló halálhörgése verte fel, amitől Baatar ijedten felborzolta szőrét. Tudta, hogy a farkasok sikerrel jártak, és csak az járt a fejében, hogy mi van, ha az anyját kapták el. Aztán az jutott az eszébe, hogy azt az apja biztos nem hagyná, és nincs az a farkas, aki a sebhelyes mént el tudná kapni. Ahogy erre gondolt, elöntötte őt a nyugalom, majd az öröm, hogy nem belőle lett préda. Reggel verőfényes napsütésre ébredt, s miután alaposan belakmározott a friss, zsenge fűből, elindult, hogy megkeresse az övéit. Már jócskán esteledett amikor valahol a távolban ismerős alakokra lett figyelmes. Boldogan vágtázott feléjük, ám öröme hamar elillant, mert nem a családja volt az, hanem egy csapat onager, akik egykedvűen fogadták őt.
A fiatal mén szomorúan leszegte fejét, miközben az onagerek teste váratlanul megfeszült, mint az íj, s rémülten kémlelni kezdték a látóhatárt. Baatar beleszagolt a levegőbe, és megcsapta orrát a farkasok szaga, érezte, hogy a falka már nagyon közel jár hozzájuk. Vágtatni kezdett, ahogy csak bírt, ám amikor hátrapillantott, látta, hogy két megtermett ordas van a nyomában, ezért gyorsított a tempóján. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy sikerül maga mögött hagyni üldözőit, de aztán a sűrű bozótosból újabb két farkas vette őt üldözőbe. Gyorsan irányt változtatott, ám nem sikerült leráznia őket, miközben a korábbi két ordas ismét megjelent, egy szempillantással később pedig ott volt az egész falka, elzárva minden lehetséges menekülőutat. Utolsó esélyként Baatar dobbantott egyet a patájával, így jelezte a farkasoknak, hogy kész küzdeni a végsőkig. Azok vad vicsorgással feleltek neki, miközben igyekeztek elérni az oldalát, hogy hozzáférjenek puha hasfalához. Ám Baatar nagyot rúgott a legnagyobb farkas nyakába, akinek reccsent egyet a feje, majd egy tompa puffanással terült el a földön, és nem mozdult többé. Hirtelen egy kürt elnyújtott és rekedt hangjának zengése töltötte be a sztyeppét, amire a farkasoknak nyomban inába szállt a bátorságuk, és egy szempillantás alatt eltűntek a sűrű bozótosban. Baatar pedig megnyugodva prüszkölt egyet, miközben paták ütemes dobogására lett figyelmes.
Hirtelen, a semmiből felbukkant egy csapat pej ló, hátukon szürkén csillogó páncélos és szigorú tekintetű katonákkal. A parancsnok, aki bronzveretes bőrpáncélt, valamint csúcsos sisakot viselt és egy hatalmas, aranyszínű akhal-tekén ült, intett egyet, mire az emberei egy kötelet dobtak Baatar szügyére. A fiatal mén próbált ellenállni, de a kötél egyre jobban feszült a szügyén, és a végén annyira elfáradt, hogy feladta a küzdelmet. Ekkor a parancsnok belefújt egyet a kürtjébe, amire a menet elindult egy díszes jurtákkal és karámokkal ölelt terület felé. Amikor odaértek, Baatart bevezették az egyik karámba, mely épp akkora volt, hogy meg tudjon fordulni benne. Másnap kora hajnalban, amikor még a pacsirták is épp csak bemelegítettek a reggeli hangversenyükre, két megtermett férfi kikötötte a fiatal mén négy lábát a karám falához, majd egy kötéllel ütni kezdték a horpaszát, és ez így ment másnap is, miközben egy csepp vizet sem adtak neki. Baatar próbálta kidugni a fejét a karámból, de semmi ehetőt nem talált. Aztán a harmadik napon végre eloldozták és egy nagyobb karámba vitték, ahol nyerget és zablát adtak rá, majd a parancsnok felült a hátára. Baatar tiltakozásul bakolni kezdett, ám bárhogy is próbálkozott, a férfi a hátán maradt. Ráadásul egyre jobban megszorította a zablát, amitől a fiatal ménnek vérezni kezdett a szája, s szép lassan kezdett beletörődni a sorsába. Ekkor a parancsnok körbeporoszkált vele a karámban, aztán ügetni kezdtek. Baatar engedelmesen teljesítette gazdája utasításait, majd a férfi leszállt róla, megpaskolta a nyakát, és azt mondta neki:
– Okos ló vagy te, és alig várom, hogy megmutasd a csatéren, hogy mit tudsz. Tudom, hogy mi ketten legyőzhetetlenek leszünk és uralni fogjuk az egész világot!
****
Aznap este Baatart egy nagyobb karámba vezették, ahol három másik ló is volt. Az egyiküknek, egy nyughatatlan tekintetű nyárifekete csődörnek – akinek épp annyi sebhelye volt, mint Baatar apjának – a füle egyből a nyakára simult, amint meglátta a fiatal mént.
– Te vadló vagy, és én gyűlölöm a fajtád – üzente szikrázó tekintettel Baatarnak. – Megeszitek a szénabáláinkat és elraboljátok a legjobb kancáinkat. Azt hiszitek, hogy nektek mindent szabad, és hogy különbek vagytok nálunk.
– Nézd, én nem akarok bajt – hajtotta le meghunyászkodva a fejét Baatar. – Én csak elvesztettem a családomat, aztán meg befogtak az emberek. Nem akarom megenni az abrakodat, és kancáidat se akarom elcsábítani.
– Azt hiszem, nem értettél meg – a nyárifekete mén szeme résnyire szűkült, majd előrenyújtotta nyakát, és egy nagyot harapott a fiatal mén nyakába.
Baatar válaszul belerúgott egyet a sebhelyes csődör oldalába. Az kissé megtántorodott, aztán megrázta magát, megfordult, és a két hátsó lábával egyenesen a fiatal mén combját vette célba. Akkorát rúgott, hogy Baatar bőre felszakadt, és a sebből patak módjára kezdett folyni a vér. A fiatal mén próbált ráállni a sérült lábára, de minden egyes alkalommal pokoli kín járta át a testét. Végül nagy nehezen sikerült erőt vennie magán, és háromlábon a karám széléig vonszolta magát, ahol aztán összeroskadt. Ahogy ott feküdt, lihegve a lüktető fájdalomtól, érezte, hogy egy nedves orr ér hozzá. Odafordította fejét, és látta, hogy a túlsó karámban lévő fiatal, zsemlyefakó kanca az.
– Jól elintézett téged az a barom Temüdzsin – forgatta idegesen a fülét a kanca. – Minden vadlóval ilyen agresszív. Azt mondják, azért utálja annyira a vadlovakat, mert amikor még csikó volt, az anyját megszöktette egy vad csődör, s emiatt egy dajkakancának kellett felnevelnie őt, aki a következő évben megszökött, és csatlakozott egy szabad méneshez, emiatt Temüdzsin ismét magára maradt.
– Te is vadló vagy, igaz? – nézett kedvesen Baatar a kancára.
– Volt idő, amikor az voltam – horgasztotta le fejét a kanca. – Egyébként Saichaniának hívnak.
– És hogy kerültél ide?
– Erről nem akarok beszélni! – nézett dühösen Saichania.
– Bocsánat, ha megbántottalak valamivel – sütötte le a szemét a fiatal mén. – Amúgy nekem meg Baatar a nevem.
– Örülök, hogy megismertelek téged, Baatar. Egyébként mennyire fáj a combod?
– Bolhacsípés az egész – füllentette Baatar.
– Lábra tudsz állni? – nézett ijedten Saichania. – Mert ha nem, akkor az emberek le fognak vágni téged, hogy a kutyák elé dobják a húsod.
Baatar igyekezett óvatosan lábra állni, miközben iszonyú kín nyílalt a combjába. Ám ő állta a fájdalmat, mert ahogy Saichaniára pillantott, elöntötte őt egy különös, de meleg, kedves érzés, ami hasonló volt az anyja iránt érzett szeretethez, de közben valahogy mégis más. Miközben sajgó lábát pihentetve a kancáról ábrándozott, a Nap lebukott a látóhatár mögé, majd mikor ismét felkelt, két katona lépett a karámhoz. Amikor meglátták a fiatal mén sérülését, rögtön szaladtak a parancsnokhoz. Azt mondták neki, hogy az újonnan befogott vadló sebe olyan mély, hogy jobb lenne, ha levágnák őt. Ám a parancsnok hallani sem akart erről, elvégre, nem azért törte be a fiatal mént, hogy az pár karcolás után a kutyák vacsorájaként végezze. Nyomban a sámán jurtája felé vette az utat, aki egy alacsony, kopaszodó, harcsabajuszos férfi volt, s nagy, lebernyegszerű fekete köpenye miatt úgy nézett ki, mint egy hatalmas denevér. Épp a tegnap gyűjtött varázsgombáit szárítgatta, miközben olyan kedvesen énekelt nekik, mint ahogy az anyák szoktak csemetéiknek. Amikor a parancsnok belépett a jurtába, a sámán ránézett, és azt kérdezte tőle:
– Már megint megsérült valaki?
– Az egyik fiatal mén, akit nemrég fogtunk be. Ej, ha látnád, micsoda paripa, erős és szilaj. Ugye tudsz rajta segíteni?
– Hát, megnézem, mit tehetek – vonta meg vállát a sámán.
A sarokban álló, díszes tölgyfaládájához ment, kinyitotta a fedelét, és hosszasan mormogva gyűjtötte össze a szükséges gyógyfüveket, apró bőrszütyőkből. Amint minden gyógyfű megvolt, a parancsnokkal együtt elindult Baatar karámjához. Amikor odaértek, a sámán alaposan megtapogatta a fiatal mén sérülését. Baatarnak ez iszonyú kínnal járt, de nem tett semmit, mert érezte, hogy ez az ember segíteni akar neki. Mikor végzett, a sámán ránézett a parancsnokra, majd gondterhelt hangon azt mondta neki:
– Mély a seb, nagyon mély. A csont nem törött el, de a porc megsérült.
– Meg tudod gyógyítani?
– Hát már hogyne tudnám? – dörmögte a sámán, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – De sok idő kell, amíg teljesen meggyógyul, és addig pihentetni kell őt.
– Köszönöm! – felelte megkönnyebbülten a parancsnok, majd hálája jeléül fejet hajtott a sámán előtt.
Az pedig nyomban munkához is látott, s egy apró mozsárban összetörte az összes gyógyfüvet, amit aztán összekevert a nyálával, és az így kapott masszával jó alaposan bekente a fiatal mén sebét, miközben mindenféle varázsigét mormolt. A kenőcs kezdetben égetett, mint az izzó parázs, de aztán a fájdalom szép lassan elmúlt, és helyét a kellemes, hűs érzésé vette át. Baatar finoman lerakta a sérült lábát, bár érezte, hogy teljes testsúlyával még nem tud ránehezedni. A parancsnok óvatosan megragadta a kötőfékét, és átvezette egy másik karámba, ami elég messze volt Temüdzsintől, de közel ahhoz, hogy jól láthassa Saichaniát. Az elkövetkező napokban a katonák különösen gyöngéden bántak a fiatal ménnel, mindig friss vizet és a legkiválóbb szénát vitték neki.
– Ejha, te aztán tudod, hogyan kell levenni ezeket az embereket a lábukról, ha így kényeztetnek téged – nézett Saichania egy kicsit rosszallóan a fiatal ménre.
– Fogalmam sincs mivel sikerült – felelte Baatar a tekintetével. – Egyébként próbáltam jelezni nekik, hogy neked is adjanak a szénából meg a vízből. De hát tudod, hogy az emberek milyen nehéz felfogásúak, és azt hitték, hogy csak még többet akarok.
– Kedves csikó vagy te – felelte Saichania a fülével. – Anyád biztos nagyon szeretett téged.
– Ami azt illeti, igen, akárcsak apám. Remélem mindketten jól vannak. Egyébként a te anyáddal mi történt?
– Meghalt – mondta hátracsapott füllel és szikrázó szemmel Saichania. – Ahogy az apám is.
– Sajnálom – hajtotta le Baatar szomorúan a fejét. – Nem akartam tapintatlan lenni.
– Ne sajnáld – felelte dühös tekintettel a fiatal kanca. – Tudod, nem minden lóval bánnak olyan kedvesen az emberek, mint veled.
Azzal Saichania dühösen hátat fordított a fiatal ménnek, és elsétált a karám másik végébe. Baatar hosszasan figyelte őt, miközben mindennél magányosabbnak érezte magát. Csak az járt a fejében, hogy valahogy ki kell engesztelnie a kancát. Ám a hogyanra nem tudta a választ.
(Fotó: Claudia Feh)