Ötezer kilométer, öt ország, kilenc város, nyolc nap. Kényelmesen terpeszkedek a hátsó ülésen, kezemben egy hatalmas pohár kávéval. A jegyzetfüzetem a lehajtott karfán pihen mellettem, míg én belefeledkezem a zuhogó esőbe. Szeretem a szürke, borongós időjárás hangulatát.
Valahogy így képzeltem el a bevezetést, csak azt nem tudom, hogyan folytassam. Biztos voltam benne, hogy ez az utazás maga a megtestesült inspiráció, de a villogó kurzor kíméletlenül dörgöli az orrom alá, mekkorát tévedtem. Behunyom a szemem – nesze neked, kurzor –, és belemerülök az emlékeimbe.
Amint leteszi elém a pincérlány a forró serpenyőt, tudom, hogy jól választottam. A szaftos sertésborda, a fűszeres savanyú káposzta, az aranybarnára pirult gomba és a vörösbor csodás kvartettet alkotnak a számban. Ezért megérte több mint fél napot autózni. Vacsora után bejárjuk Varsó óvárosát, de egyik nevezetesség sem olyan vonzó, mint a hotelszoba és a frissen vetett ágy gondolata. Lassan húsz órája ébren vagyok. A szállodába visszaérve kezembe veszem a távirányítót, de hiába nyomkodom, nem találok zenecsatornát. Kikapcsolom a tévét, és megnyitom a telefonomra letöltött listát. Az első album az Ébredj mellettem – a kedvencem a Groovehouse-tól. Elindítom. Néhány pillanatig mozdulatlanul állok a szoba közepén, miközben a szívem és a gyomrom felváltva vetnek hátraszaltót. A mai napig nem tudom úgy meghallgatni, hogy ne jusson eszembe a férfi, akit azon az ominózus koncerten megismertem.
Sötét van, nagy a tömeg, sorban állok a pultnál. Hátrafordulok, magyarázok. Elhallgat a zene, hazamegyek. Valaki megtalál. Nem emlékszem rá. Találkozni akar velem. Határozott, provokatív, helyesen ír. Tetszik. Felmegyek hozzá. Zavarban vagyok, mégis fesztelen. Élvezem a társaságát. Az egész alkarom megfeszül, ahogy szorítom a gombócba gyűrt lepedőt. Aztán szép lassan elernyed. Nem érti, miért nem maradok reggelig. Várom, hogy keressen. Újra találkozunk. Tölt egy pohár testes vörösbort. Amit meghagyok, megiszom legközelebb, mondja. Reggel én ébresztem. Legközelebb kiürítem az üveget. Tudom, hol találom a fogkrémet. Lemosom a sminkem. Szorosan magához húz, osztozunk a takarón. Nyitva van az ablak – emlékezett arra, hogy hidegben szeretek aludni.
Megrázom magam, és visszaterelem a gondolataimat a Finn-öbölbe. Egy hatalmas, hajónak nevezett szörnnyel készülök elhagyni a szárazföldet, és vele együtt a komfortzónámat. Felkészülök a rettegésre, az érzelmi hullámvasútra, de nem történik semmi ilyesmi. Egyszerűen élvezem. Az, hogy ilyen pici vagyok, és védtelen, sokkal inkább felszabadító, mintsem ijesztő. Rákönyökölök a korlátra, és testközelből gyönyörködöm az egybefüggő kékségben. Mélyen beszívom a friss, sós levegőt, és hagyom, hogy a szél összekócolja a hajamat. Ha újra megkérdezné, vitorláznék-e, igennel felelnék. Már nem félek. Egy imbolygó csónak sem lehet kínzóbb az elszalasztott lehetőségek miatti megbánásnál. Gyávaság és megbánás – a két legádázabb ellenségem. Néhány hónappal ezelőtt nagy nehezen legyőztem az elsőt, azóta a másikkal küzdök. Talán türelmesebbnek kellett volna lennem. Tiszteletben kellett volna tartanom a tempóját. Vagy máshogy fogalmaznom.
Mióta utoljára láttam, elköltöztem, munkahelyet váltottam, újrakezdtem a spinninget, nem eszem csokit, és az eddigi kettő helyett három – gyakran négy – kávét iszom naponta. Sok minden történt, sok mindent csináltam, sok minden változott – de a lényeg nem. Ugyanúgy ő jut eszembe a barna bőrnadrágomról, amit az első találkozásunkon viseltem. A fülbevalómról, amit újra megvettem, miután nyoma veszett annak, amit nála hagytam. A jégkorongról, amit ugyan nem nézek, de vele, vagy érte boldogan tenném. Ő jár a fejemben guggolás, felhúzás és lépcsőzés közben is. Tetszene neki, ahogy formálódik és erősödik a fenekem. Amikor motorra ültem, akkor is ő volt az első gondolatom. (Hazudtam, a második. Az első az volt, milyen gusztustalan lesz, ha beletüsszentek a sisakba.) Mögé is felülnék, hezitálás nélkül. Eszembe jut, valahányszor elmosolyodom. Szerinte mindig mosolygok – nem érti, miért mondom, hogy nem –, magabiztos és határozott vagyok. Szeretem, hogy ilyennek látott. Szeretem, hogy mellette ilyen voltam.
Kinyitom a szemem. A kurzor továbbra is kitartóan villog a fehér felületen, de már nem nyomaszt. Az sem zavar, ha nem lesz ebből használható cikk. Csak az érdekel, látjuk-e még egymást. Szeretném elmondani neki, hogy nem akartam számonkérni, sem magamhoz láncolni. Nem akartam többet tőle, vagy belőle. Azt szerettem volna, ami volt – azt viszont mindennél jobban. Korábban sosem mertem kimondani vagy kimutatni, mit érzek. Most igyekeztem elkerülni ezt a hibát, és megtettem az első lépést, hátha.
Megnyitom a Spotify-t, és elindítom a kedvenc Groovehouse számomat, az Igazi voltot. Szokásom teli torokból énekelni, de ezúttal rezzenéstelen arccal ülök a laptopom előtt. Azon gondolkodom – nem, nem azon, hogy milyen hosszú időre, és milyen messzire kellene utaznom ahhoz, hogy ne jusson eszembe… azt pontosan tudom –, vajon én eszébe jutok-e néha. Bármiről. Kíváncsi vagyok, van-e fogalma arról, mennyi jótól fosztotta meg magát azzal, hogy elmenekült a lehetséges rossz elől. Őszintén? Azt remélem, igen. Még ha ez fájdalmasabb is, mintha egyszerűen nem kellenék. Azt kibírnám. De együtt élni a gondolattal, hogy elég jó lettem volna, kőkemény. Nem elégtétel, büntetés.
(Fotó: cottonbro studio, kép forrása: Pexels)