Fortunát első gitárját friss középiskolásként, háromszáz forintért vette a negyedikes Kádár Tomitól, aki a példaképe volt az iskolai zenekarban. Kitartó szorgalommal gyakorolt a kopott hangszeren – a piros, szív alakú matrica a gitárdobon, rajta Love felirattal a védjegye lett –, és a gimnázium negyedik évében már ő volt a legnépszerűbb fellépő az ünnepi rendezvényeken.
Egyetemi klubokba is hívták játszani, és néha híres énekesek előtt is felléphetett.
– Jó vagy, öcsém!
– Jól tolod!
Ezek voltak a legnagyobb dicséretek, amit ilyenkor kapott.
Kötelezően megtanulta az összes futó slágert, de nemcsak a magyarokat, hanem a nemzetközi toplistás dalokat is. De csak rutinból. Inkább a saját szerzeményeit szerette előadni, néha híres költőktől lopva sorokat, szavakat, gondolatokat. Szerette, ha a közönség nemcsak szórakozik, mert szenvedélyesen hitte, hogy az a jó hallgatóság, amelyik elgondolkodik a dalain.
Katával is egy ilyen fellépés alkalmával találkozott, vad és mély szerelem lett a kapcsolatukból, ami a kezdeti szenvedély után hamar kihűlt, így örök hűség helyett inkább örök barátságot fogadtak egymásnak.
A sorkatonai szolgálat alatt is Kata tartotta benne a lelket, s bár kiváló muzsikusként azonnal az ezredzenekarba vezényelték, nem tudta megszeretni a katonaságot, irtózott a fegyelemtől és az ostobaságtól. A zenekarban csak a basszusgitáros Tibivel barátkozott össze, egy barna hajú, szemüveges, halk szavú, szintén egyetemi előfelvételis fiúval. Együtt röhögtek Majoros szakaszvezető Régi fasza dalok feliratú spirálfüzetén, amiben az száznál is több angol sláger fonetikusan átírt szövegét őrizte. „Hen záp, bébi, hen záp”, kezdődött mindjárt az első oldalon. De nem volt más választás, meg kellett tanulni mindet, hogy a zenekari szolgálatokkal valahogy el lehessen viselni azt az egy évet. Tibivel együtt nevettek mindenen és mindenkin. A túlélési stratégia része volt a koncertek alatti cinkos összekacsintás, az ordítva röhögés a fellépések után, s az angolra valamelyest hasonlító sorok betanítása a próbákon a többieknek. A helyesnek ítélt kiejtés aztán bekerülhetett a Régi fasza dalokba. De Fortunát számára csak Kata levelei és hívásai oldották és enyhítették a kínt, a szorongást, az értelmetlen üresség okozta feszültséget és a hátralévő, reménytelenül hosszú idő kilátástalanságát. Az elpazarolt hónapok sivárságát.
Aztán valahogy mégis letelt az egy év. S eltelt még pár másik, főiskolával, tanulással, koncertezéssel, önálló lemezzel, a felnőtté válással. De Magyarországon nem volt jó íze az életnek, lassan mindent átszőtt a politika, az acsarkodás, a félelem. Fortunát valami mást szeretett volna, valami különlegeset, valamit, amiben teljesen feloldódhat. Nem ábrándozott családról, gyerekekről és meghitt otthonról, a szülei válásával minden ezzel kapcsolatos illúzióját elvesztette. Második lemeze és egy rövid, önálló televíziós bemutatkozás sikeressé és ismertté tették, az újságok elismeréssel írtak róla. Egy novemberi napon egy névtelen telefonáló politikusként mutatkozott be:
– Magának a jövőben nem lesznek fellépései, úgy tekintünk magára, mint a régi rendszer kiszolgálójára. Amíg mi vagyunk hatalmon, ez így lesz.
Napokig nem tudott szabadulni a hívás nyomasztó emlékétől, hiszen a gitár volt a szenvedély, a menedék, a rendszer és a rendszeresség záloga az életében. Hóna alá csapta, és meg sem állt Londonig. Alkalmi szerződések után rendszeres meghívásokat kapott, Shepherd’s Bushban a The Old Bull Pub tulajdonosa ragaszkodott ahhoz, hogy kétszer is játsszon nála egy héten.
Sok álmatlan éjszakájába került elfogadni az új életet. Hogyan válik az ember egy pillanat alatt ismeretlen senkivé? – morfondírozott esténként, amikor sörszag és részeg angolok töltötték meg a kocsmát.
Katával volt egy régi, közös tervük. Elutazni Észak-Írországba, és megnézni a Giant’s Causeway-t. Kata bátyja egyszer járt ott, és mesébe illő képeket készített a tengerről, a híres bazaltoszlopokról és az ír partokról.
– Egyszer majd elmegyünk! – fogadkoztak többször, részeg és unalmas, józan estéken.
Fortunát csak zenélt, zenélt rendületlenül, mindent fellépést elvállalt, hogy ne legyen ideje élete megoldatlanságaira és a magányos estéire gondolni. Ez részben sikerült is neki, a magányos esték elmaradtak, de helyüket elfoglalták a koncertek utáni magányos éjszakák.
Kata közben elvégezte a jogi egyetemet és ügyvédbojtár lett, de sehol nem találta a helyét, a lassan átpolitizálódó, férfiak uralta pályán nehezen mozgott. Szabadidejében cikkeket írt, fényképezett és festett, alkalmi és rövid kapcsolatokba bonyolódott. Egyik este kétségbeesetten, remegő hangon hívta fel Fortunátot.
– Elmegyek Írországba. Egy barátnőm tud szállást és munkát.
– Aham. Milyen munka? – próbált lelkes érdeklődést csempészni a hangjába Fortunát.
– Közértpénztáros.
– Aham. És mikor?
– Holnap.
Tudta, hogy Kata komolyan beszél.
Négy évig nem találkoztak.
Kata euróban kapta a fizetését, Fortunát angol fontban. Egy közértpénztáros és egy kocsmazenész. De végre júniusban, annyi év után eljött a várva-várt pillanat, mert mindketten ki tudtak venni pár nap szabadságot.
– Akkor megyünk?
– Aham.
Fortunát megvette a repülőjegyet Dublinba, izgatottan és boldogan ünnepelték a viszontlátást, a Temple Bar jobb kocsmáit azonnal végiglátogatták, és alaposan berúgtak.
Másnapos fejjel indultak Belfastba, majd onnan tovább a végső úticélhoz, Kata javaslatára busszal. Zúgó fejjel és enyhe hányingerrel élvezték a harsogóan zöld tájakat.
Elfogadható áron sikerült kivenniük egy szobát, közel a tengerhez.
– Menjünk azonnal a sziklákhoz! – javasolta Kata.
– Aham. Esik. Utálom, ha a nyakamba folyik – dörmögött Fortunát.
– Csak csöpög, ez nem eső.
– Aham.
Önfeledten – mint a gyerekek, mint akik most látják először – szaladtak a fehér fodrokat vető vízhez. A Giant’s Causeway szebb volt a valóságban, mint a legjobban sikerült képeken. Lenyűgözte őket a látvány, a szabályos és szabálytalan bazaltoszlopokat a kék tenger és a zölddel borított, ködös hegyek zárták körbe, a szürke felhők zordan takarták el a kora esti Napot, de ők az egyre erősödő szél és a sűrűsödő esőcseppek ellenére sem mozdultak.
– Itt vagyuuunk! – kiabált a kapucnija mögül Kata, kezét a felhők felé nyújtva.
– Aham.
A visszavezető úton leszakadt az ég.
Bőrig áztak, ruhájukból csavarni lehetett a vizet.
A parányi motelszobát száradó ruhák borították, a széken, a fotelon, a radiátoron, a kinyitott szekrény ajtaján és a vállfán, az ablakkilincsre akasztva. Élvezték a meztelenséget, sokat nevettek. Kata egy törülközőt tekert maga köré, és megállt az ajtónyílásban.
– Te, én kurva éhes vagyok.
– Én is, de mindenünk csurom víz. Mondjuk, jöhetsz akár így is!
– Te meg felveheted a másik törülközőt!
– Aham.
Kis tanakodás után, és mivel a hajszárítóval sem sikerült teljesen megszárítani a ruhájukat, úgy döntöttek, hogy jó lesz az a törülköző a nedves ing és kardigán alá, ha szépen begombolkoznak, alig látszik majd.
A kocsmában derült ki, hogy csak pár, teljesen elázott eurójuk van.
– Bazmeg, ez már egy másik Írország – mondta Fortunát.
– Én minden pénzemet kivettem, nincs a kártyámon semmi.
Fortunát észrevette, hogy a sarokban, egy kis zenekari pódiumon hangszerek vannak letakarva. Úgy látszik, a világon mindenhol ugyanazt a ronda barna nejlont használják erre, gondolta.
– Nem váltunk pénzt – mondta a csapos.
– Ledolgozhatom a vacsorát? – mutatott vigyorogva a gitárra Fortunát.
Az ír gyanakodva nézte ezt az akcentussal beszélő, furcsa figurát, aztán legyintett, és fejével a pódium felé bökött.
– Te csak játssz, én majd kalapozok! – nevetett Kata.
Fortunát kezébe vette a gitárt, majd szétnézett a kocsmában, meglepett és kíváncsi tekintetek szegeződtek rá. Ismerős sör, sült krumpli és hamburgerszag úszott a levegőben.
– Jó estét mindenkinek – mondta, és gyorsan állított a hangoláson.
Egy pillanat alatt lepergette magában az összes lehetséges dalt, amit azon az estén, ott elénekelhetett. A saját dalai és a magyar költők megzenésített versei nem jöhettek szóba. A vacsora járt az eszében. Katára nézett, ugyanaz a lelkes, barna szempár nézett vissza rá, ami a megismerkedésük estéjén az egyetemi klubban. Boldog volt.
Képzeletben felsétált a laktanya próbatermébe, kinyitotta Majoros szakaszvezető Régi fasza dalok füzetét az első oldalon, és mosolyogva belekezdett:
Hen Záp, Bébi hen záp. Gimmi jór hárt, gimmi gimmi!
(Fotó: Edward Eyer, kép forrása: Pexels)