Istók Vera: Büszke vagyok magamra, de ezért nem kell sztrókot kapni

Megint menni kellett, most a Kormányhivatalba, mert ők közvetítik ki a megváltozott munkaképességűeket, persze csak papíron, mert valójában február közepétől én intézem, hogy legyen helye Helgának így tizenkilenc évesen, nem tud írni, olvasni, számolni, enyhe fokú értelmi fogyatékos, hatvanas az IQ-ja

Vidékről mentem vonattal, Helgával a Nyugatiban találkoztunk, kiválóan közlekedik egyedül, jó a vizuális memóriája, az időfogalmakkal nincs mindig tisztában, de ezt már megszoktam, mégiscsak harminc éve élek együtt fogyatékossal. Húgommal tizennyolc évet töltöttem, ő disz-es mindenben, anyám hiába vert tizenkét éves koromban, nem tudtam megtanítani olvasni. 

Helgát hatéves kora óta nevelem, a húgom kisebbik lánya, magunkhoz vettem őt három évvel idősebb nővérével együtt, még 2011-ben. Anyám akkor halt meg, ő volt a gyerekek gyámja, húgom pedig alkalmatlan volt gyerekei nevelésére, így döntést kellett hozni, mi legyen a lányokkal. Magunkhoz vettük őket a három sajátunk mellé, így lettünk egyik napról a másikra háromgyerekes családból ötgyerekes. 

Megtanítottam mindenkit biciklizni, és elvittem a négy gyereket a dombok közé, Veresegyházról át Szadára. Fiaim hét és kilencévesek voltak, nagylányom tizenkilenc, ő már nem jött velünk. Helga elesett, lejött a térdéről a bőr teljesen, nem sírt, nevetett, nem érzett se meleget, se hideget, se fájdalmat. Sikoltoztam magamban, ebből hogy lehet kijönni? Volt minden, fejlesztő óvoda, Waldorf iskola, Farm napközi, EGYMI, és végül a Dobbantó program. Közben tizenhat év lett a korhatár az oktatásban, így eltanácsolták az EGYMI-ből. A Dobbantó programot azért hozták létre, hogy aki elmúlt tizenhat éves és nincs meg a nyolc általánosa, szerezhessen szakmát. Így lett Helga szakácssegéd három év alatt, az osztálylétszám egy fő volt, ő. Üvölteni tudnék! Sikerült elérni, hogy megint lett egy jelentős számú tömeg, akinek nincs meg az általános iskolai végzettsége. 

Üvölteni tudtam volna ott a Nyugatiban is, abban a hőségben, hogy ennek soha nem lesz vége. Már megjártuk a pszichológust kétszer, pszichiáter, komplex minősítő vizsgálat, Helgának is elege volt, meg nekem is. 

Mindenesetre ott voltam, normálisan felöltözve, virágos ruhában és színes cipőben, piros nyaklánc a nyakamban, Helga nővérétől kaptam még régebben. Helga jókedvű volt, és vidám. Szőke hosszú haja szépen befonva, már dolgozott önkéntesként, támogatott lakhatásban együtt lakott a többiekkel, próbaidőre, támogató közösség, segítők veszik körül. Jól érzi ott magát, boldog, ennél többet nem kívánhatok neki. 

A Kormányablak előtt átsétáltunk a kávézóba, ahol a nővére dolgozik, beadtuk a neki érkezett leveleket, és ettünk fagyit, hogy megédesítsük ezt az iszonyatot. 

Időpontra érkeztünk, kicsit kellett csak várni, utána jött a másfél óra, míg a dokumentáció elkészült, és büszke vagyok magamra, mert így, az 55. év felé már csak egy mondatot mondtam emelt hangon. Pedig végig tudtam volna üvölteni azt a másfél órát, hogy minden baromságra van pénz ebben a kicseszett országban, Vadászati Kiállítás, Szuverenitásvédelmi Hivatal, ellopott közpénz milliárdok, de hogy a lakosság 20%-át érintő problémára legyen valami életigenlő megoldás, az nem megy, az nem érdekes. Egy híres antropológus szerint a civilizáció ott kezdődött, amikor találtak egy összeforrott emberi combcsontot az ősidőkből, gondoskodtak róla, nem hagyták magára. Ezek szerint a civilizációnak vége van, mert a kétségbeesett, reménytelen helyzetben lévő emberekkel a kormány nem foglalkozik. 

– Helga B1 minősítést kapott, így tud dolgozni megváltozott munkaképességűként. Ha majd lesz munkaviszonya, idővel kaphat havi negyvenezer forintot, és ez felmehet egészen hatvanezerig – mondta békésen az ügyintéző. 

– Ezek szerint B1 minősítéssel soha nem fogja tudni kitermelni a járadék és a munkabér összegét, tekintve, hogy a támogatott lakhatás finanszírozása étkezéssel együtt már most százhatvanezer forint – kemény, emelkedett hangon válaszoltam neki. 

– Ne mondjon olyat, hogy soha! Ha például átcsúszna C1 minősítésbe, kaphatna havonta kétszázezret is – mondta békítően az ősz hajú, alacsony férfi ügyintéző. – Ezeket az összegeket a kormány csak úgy megállapította, nincs semmilyen összefüggésben a minimálbérrel vagy az inflációval. Bármikor megváltoztathatják, hoznak egy rendeletet, és akkor máshogy lesz. 

Csendben maradtam, és büszke voltam magamra, hogy csak egy kemény megszólalásom volt.  Inkább csak magamban tűnődtem, hogy lehetne C1 minősítésű, hiszen ahhoz ötven alatti IQ kellene, és akkor mégis miért lenne jobb a helyzet. 

Végül megkaptuk a papírokat, utána még elmentünk az üzemorvoshoz a közeli Szent Imre Kórházba. Már fáradt voltam, sok volt bennem az elfojtott düh és harag. Néha tényleg úgy érzem, mintha alkoholista anyámmal pörölnék, amit persze a valóságban soha nem tettem meg. Az alkohol mindennél fontosabb volt neki, ennek a kormánynak meg mindennél fontosabb a hatalom és a profit, a többi nem érdekes. A kormányüléseken is a saját közpénzből ellopott befektetéseikkel foglalkoznak, oktatás, egészségügy, szociális rendszer nem nagyon kerül szóba. 

A következő héten mentem orvoshoz, már megvolt a 24 órás vérnyomásmérés, volt 200-as kiugrás is, a cukor értékem is magasabb, na meg a koleszterinem.  

– Nagy a kockázata a stroke-ra – mondta a kedves, mosolygós doktornő a rendelőben. 

– Megváltozott munkaképességet intézek február óta az általam nevelt fogyatékos gyerekeknek. Maga szerint milyen lehet fogyatékos gyereket nevelni ebben az országban? 

– Biztos nehéz, de ettől nem kell sztrókot kapni – válaszolta békésen. 

– Valóban nem – és megint emelkedett a hangom. – A kedvezőtlen gyermekkori élmények hatnak a későbbi, fenőttkori betegségekre, nekem a 10 pontos ACE kérdőívből kilenc pontom van. Örülök, hogy még élek. Helyrehozom magam gyógynövényekkel, sporttal, már jó a vérnyomásom is. 

– Rendben, biztosan van összefüggés. El lehetne kezdeni gyógyszert szedni, de akkor maradjunk abban, hogy időnként méri a vércukrát, és három hónap múlva ránézünk. 

Sírtam kint a parkolóban, hullottak a könnyeim, egész nap fájt a gyomrom, tudom, szorongok. Hogy fogom kifizetni a havi százhatvanezer forintot?!  A családtól most már kérek segítséget, egy fogyatékos rokon nem csak az én felelősségem. Felhívtam szíves figyelmüket arra a tényre is, hogy ha már nem leszek ebben a földi dimenzióban, ezt akkor is fizetni kell, vagy fizetni kell valamennyit, hiszen Helga is beszáll a finanszírozásba. És még csokit se nagyon ehetek többet! 

Csak azért sem kapok szrtrókot. Anyám sztrókban halt meg hatvanhét éves korában. Ez az ő sorsa, nem az enyém.  

(Fotó: Yaroslav Shuraev, kép forrása: Pexels)