A 2020-as év totális kiesés volt, mintha meg sem történt volna, mondják sokan. Mások azt kívánják, bárcsak tényleg meg sem történt volna. Helga mindegyikükkel együttérez, bár neki az egyik legjobb éve volt. Ezt persze nem szívesen hangoztatja. Hosszú hónapokon keresztül olyan könnyedén indultak a napjai, mint azelőtt sosem. Már reggel hatkor kipattant az ágyból, bekészített a kotyogósba egy adag kávét, és amíg lefőtt, nézte, ahogy az óbudai panelek között szétáradnak a Nap vörösen izzó sugarai. Korábban fogalma sem volt arról, hogy a lakótelepi hajnalok is lehetnek olyan káprázatosak, mint egy barokk festmény. Miután kigyönyörködte magát, kortyolt néhányat a frissen főzött feketéből, majd elnyúlt a kanapén, és munka előtt még olvasott, néha akár egy órát is.
Nemcsak a reggelekkel barátkozott meg 2020-ban: a nyugalom és a befelé figyelés a nap minden szakában átvette az őrült kapkodás helyét. Régi terve volt, hogy elkezd naplót vezetni, és végre ez is sikerült. Először csak az olvasmányairól készített jegyzeteket, aztán Covid-napló címmel a járvány alatti életről írt fejezeteket. Hamarosan egy regény szövevényes szálai is elkezdtek kibontakozni a fejében. A munkáját sem hanyagolta el, sőt, sokat dolgozott, de olyasmikre is jutott ideje, amikre addig csak egy-egy kósza gondolat erejéig futotta.
Most, amikor több mint fél év után újra be kell mennie a munkahelyére, megint nehézkesen ébred. Nyöszörögve nyúl a mobiljáért, hogy kikapcsolja a kérlelhetetlenül csilingelő ébresztőt. Középiskolás korában mindig az aktuális kedvenc slágerével ébredt, és így lassan megutálta a kétezres évek legjobb zenéit. Utólag némelyiket igazán sajnálja, ezért mostanában inkább a gyári csengőhangok közül választ, akármilyen unalmasak.
Kétszer tíz perc szundit enged magának, aztán kelnie kell. Hosszú az út a 18. kerületi irodáig, és még szeretne venni valami finom reggelit is. Kikászálódik az ágyból, és rohamtempóban kezdetét veszi a régi, jól bevésődött rutin: fogmosás, öltözködés, átöltözés, többször is, fésülködés, copfba kötés, kibontás, ismét copfba kötés, hajtépés, fejingatás, cipőkeresgélés és a többi. Fél órával felkelés után már isteni, szaftos belsejű kakaós csigával a kezében száll fel az egyes villamosra a Szentlélek téren. Egy óra és húsz perc zötykölődés áll előtte, és már most nyomasztja, hogy a nap végén ugyanennyit fog rázkódni hazafelé. Szerencsére átszállni legalább csak egyszer kell.
Szállítmányozási koordinátor egy nemzetközi fuvarcégnél, ahova az angol és a francia nyelvtudása miatt vették fel három évvel ezelőtt. Ő tartja a kapcsolatot a partnerekkel, és rögzíti a fuvarokkal kapcsolatos adatokat. Egyhangú munka, ami nem sok kihívást tartogat, de a fizetés jó. Minden hónapban ki tudja belőle fizetni az albérletét, futja kajára és még egy-két extrára, mondjuk ruhákra vagy könyvekre. A Covid előtt még évente egy fapados kiruccanás is belefért.
A villamoson ülve szokás szerint fürkészni próbálja az idegen arcokat, de mindenki maszkot visel. Ráadásul alig néhányan lézengenek. Helga nem érti, hogy őket miért kínozzák a bejárással, miután fél évig online is működött a cég. Azzal vigasztalja magát, hogy így legalább újra találkozhat Editkével, az iroda lelkével, akinek mindenkihez van egy-két kedves szava. Ő például tűkön ülve várta, hogy megint az irodából dolgozhasson. Három gyereke van, és teljesen kikészült otthon. Korábban Barbi volt Helga kedvenc kolléganője, de ő már nem dolgozik a cégnél. Aznap, amikor a vezetőség bejelentette, hogy hamarosan megint be kell járni, felmondott. Helga azóta képtelen szabadulni a gondolattól, hogy neki is így kellene tennie. Akkor végre foglalkozhatna valami olyannal, ami tényleg érdekli. Igaz, egyelőre maga sem tudja, hogy mi lenne az. Mondjuk írhatna vagy taníthatna…
Mire a villamos a Népfürdő utca/Árpád híd megállóhoz ér, Helga gondolatai messze járnak. Mi lenne, ha mégsem mennék be? – teszi fel magának a kérdést. Az jár a fejében, hogy beteget jelenthetne, vagy ha már bemegy, akkor akár be is adhatná a felmondását. Ahogy kinyílnak az ajtók, hirtelen felindulásból leszáll a villamosról, és rohanni kezd. Nem tud parancsolni a lábainak, olyan, mintha valaki átvenné az irányítást a teste felett. Meglepően gyorsan a Margit-szigeten köt ki. Gyönyörű, májusi idő van. Nyolc óra múlt, de már kellemesen melengetik a Nap sugarai. Megállapítja, hogy ezt a napot óriási hiba lenne az irodában tölteni.
A Művészsétányt szegélyező fák lombjain gyengéd fuvallat szalad végig, mire Helga orrát hársillat csapja meg. Körülnéz. Hársfa nincs a közelben, de meglát egy üres padot. Leül, előveszi a táskájából a kedvenc jegyzetfüzetét, és körmölni kezd: „A 2020-as év totális kiesés volt, mintha meg sem történt volna, mondják sokan. Mások azt kívánják, bárcsak tényleg meg sem történt volna…”. A saját hangján hallja, ahogy ömlenek ki belőle a gondolatok, amelyek szavakká, mondatokká, majd bekezdésekké formálódnak. Egy teljes oldal megtelik, amikor ismerős hangra lesz figyelmes. A szigorú és mély férfihang mintha nem a fejében szólna. „Közvágóhíd megálló”. Kapcsol, hogy itt kell leszállnia. Villámgyorsan felpattan az ülésről, és a legközelebbi ajtóhoz siet. Az utolsó pillanatban lép le, pont mielőtt becsapódnak az ajtók. Komótosan a buszmegálló felé indul. Ilyenkor gyakran jár, nem kell sokat várni. Már csak huszonöt perc, és Helga bent lesz az irodában.
(Fotó: Erik Mclean fotója a Pexels oldaláról)