– Gyere, Artúr, nézd, milyen csodálatos fényük van! – lép közelebb a lámpáshoz Auróra, és hunyorogva szaglászni kezdi.
– Már láttam – emeli fel unottan a hátsó lábát Artúr, és egyenként megjelöli az előkert vadonatúj díszeit. – Segítettem neki lerakni, amíg te a hasadat süttetted a teraszon – vakkanja, és széles mellkasa dagad a büszkeségtől.
– Ja! Amíg hátrament a kislapátért, te akkora lyukat ástál, hogy én is belefértem volna – kacag gúnyosan Auróra. – Mégis mit gondoltál? Hogy téged jobban fog szeretni, ha kiásod a frissen vetett füvet, és kitéped azt a méregdrága törpefenyőt? – csóválja a fejét lenézően.
– Akkor is engem szeret jobban! – vakkant Artúr. – Múltkor még a szendvicséből is adott.
De Auróra már nem is hallja Artúr szavait, annyira elbűvölik a lámpák.
– Jó illatuk van. Biztos az ízük is nagyon finom – nyújtja ki a nyelvét, és szája szegletéből nyál csorog a hófehér kavicsra. Remegve kívánja, szinte érzi a fény ízét a szájában, már csak egy milliméter hiányzik, mikor a háta mögül Artúr rámorrant.
– Hagyd békén azokat az izéket, Auróra! – dörrent rá, és biztonságos távolságból figyeli, hogy mit művel a párja. – Nem azért lettek leszúrva, hogy te nyalogasd őket!
– Jaj, Artúr, ne szarjál be! Nézd, milyen gyönyörűek! Pont úgy világítanak, mint a szomszéd kandúr szeme!
– Kandúr? Hol? Hol? – pattan fel Artúr, és rohangálni kezd, körbe-körbe. A háta mögött észrevesz egy árnyékot, csaholva kergeti.
Auróra nézi egy darabig, majd unottan megszólal:
– Az a farkad, te szerencsétlen! – rázza meg a fejét, fülei csattognak zsemleszínű fején. – Hagyd már abba, felvered a házat, aztán mehetsz a kennelbe, mint múltkor, mikor őrjöngve kísérted a sünt az udvaron.
– És igazam is volt! Semmi keresnivalója annak a kaktuszmalacnak az én területemen – vakkant önérzetesen Artúr, és lihegve leül.
– Hát persze! Az a legfontosabb, hogy neked igazad legyen – sóhajt Auróra, és nedves orrával ismét a lámpások felé közelít. – Imádom ezt az illatot! – orrcimpája remegni kezd.
– Emlékszel? Akkor is ezt mondtad, mikor beleharaptál a fűnyíró zsinórjába – vicsorog rá Artúr mérgesen. – Fél napig nem volt áram! Neked még másnap is állt a szőr a hátadon, és egy hétig nem tudtál enni, olyan sebes volt a nyelved.
– Ez nem ráz! Napelemes! A teraszon hallottam, mikor beszélték! – gúnyolódik Auróra. – Akkor is meg kell vizsgálnom! Hogy fogjuk megvédeni őket, ha azt sem tudjuk, hogy mik ezek? Te nagyokos!
– Mit kell ezeken megvédeni? – mordul rá Artúr, és lefekszik a kapuba.
– Gyáva alak! – morogja Auróra. – Nem bántom, csak éppen megnyalogatom. Mégiscsak tudnom kell, hogy mit tett le a gazdánk a területünkre – magyaráz, csak úgy magának. Óvatosan kinyújtja a nyelvét, végighúzza a fekete műanyagon. Kicsit ízlelgeti. – Nem olyan az íze, mint a fűnyíró zsinórjának volt – állapítja meg. – Tehát egyáltalán nem veszélyes.
Hatalmas pofáját kitárva ráharap az első lámpára. A műanyag óriási reccsenéssel darabokra hullik. Fogai között nem marad más, csak egy világító led.
Artúr a reccsenésre kapja fel a fejét, és éktelen röhögésben tör ki.
– Világít a pofád! Hát ez óriási! Hogy csináltad?
Aurórára átragad a nevetés, hangosan kacagni kezd, és leharapja a következő lámpa fejét is.
Artúr gyermeki örömmel reccsenti össze a következő lámpást, a világító ledet feldobja a levegőbe, utánaugrik, elkapja, és nagyot nyel. – Azt hiszem, lenyeltem – pukkadozik. – Na, nem baj, még egyszer megpróbálom. Néhány perc múlva a ledek eltűnnek a hatalmas állkapcsok között, és fekete műanyag darabok hevernek szerteszét. Fáradtan néznek körül.
– Upsz! Azt hiszem, ebből baj lesz! – lép hátra Auróra.
– Te akartad! – támad rá Artúr.
– Te is benne voltál! Azt a hármat te haraptad szét! Még a ledeket is lenyelted.
– Úristen, mit fogunk mi ezért kapni?! A legjobb esetben is csak kóbor kutya lesz belőlünk, de az is lehet, hogy a sintértelepre visznek – szűköl Artúr.
– Ne nyüszíts már! Hagyjál egy kicsit gondolkodni! – sziszeg rá Auróra.
Artúr összeroskadva zokog a romok felett, és szégyenkezve látja, hogy bepisilt.
– Megvan! Először is, kapard össze egy kupacba a darabokat! – adja ki az utasítást Auróra. – Én addig ások egy gödröt.
Artúr hatalmas mancsaival mélyíti a gödröt, repkednek a fűcsomók, repül a levendula.
– Jól van! Elég lesz! – szól rá Auróra, és hátsó lábával a gödörbe kotorja a műanyag darabokat. – Temesd be! – utasítja Artúrt, és leszedi a terasz korlátjáról az egyik levendulabokrot.
Néhány perc múlva Artúr fáradtan ül a földkupac mellet.
– Jó lett! Igaz? – vigyorog elégedetten, és büszkén mutatja a művét.
– Szerinted? – néz körül Auróra a feldúlt kerten és a földdel teleszórt kocsibeállón. – Ez így nem jó!
– Elegem van belőled! Neked soha semmi nem jó, amit én csinálok! – morogja Artúr, és sértődötten bámulja a garázskaput.
– Le kell takarni valamivel – gondolkodik hangosan Auróra. – Gyere velem! – vakkantja oda Artúrnak.
– Nem megyek! – hajtja le fejét a társa, és két mancsát a fülére teszi.
– Ne hisztizz itt nekem! – ugrik a hátára Auróra, és hatalmas fogaival a tarkójába csíp.
– Na, ez fáj! – vicsorog hátra Artúr.
– Gyere, ha mondom! – vicsorog vissza Auróra, és a hátsó terasz felé kezd kocogni.
– Jól van, jövök már! – szalad utána Artúr, de a terasz előtt megtorpan, és leül. – Mit csinálsz? Tudod, hogy mi ide csak felügyelettel mehetünk!
– Persze, mert mindent összepisáltál!
– Nem pisáltam, csak jelöltem, munkakörömhöz tartozik! – kéri ki magának Artúr.
– Erre most nem érünk rá – suttogja Auróra. – Fogd meg ezt! – bök a teraszbútor zöld párnáira. – Nem pont az az árnyalat, mint a fű, de talán nem veszik észre.
Artúr fogai hegyével megragadja az ülőpárna szélét, és csak húzza, húzza.
– Segítenél? Ez legalább két méter!
– Édes istenem, hogy te semmit nem vagy képes nélkülem megcsinálni! – fúj egy nagyot Auróra, és megragadja a párna másik végét. Feltartott fejjel, egyszerre lépve cipelik szerzeményüket, egészen az előkertig. Artúr a kert szélénél ledobja a saját felét, és nézi, ahogy Auróra gondosan elhelyezi a pázsiton éktelenkedő barna folton. Fogai közé fogja a textilt, kicsit igazgat rajta, a betonról felkap néhány fűcsomót, és a matrac közepére dobja.
– Na, így jó lesz!
– Irtó kényelmes – heveredik rajta végig Artúr, és hempergőzik a hátán, mind a négy lába égnek mered. – Nagyon ügyes vagy, Auróra! Büszke vagyok rád!
– Ó, Artúr! Zavarba hozol! – süti le szemét Auróra szerényen, és szerelmesen hozzábújik.
Másnap reggel Auróra motoszkálást hall a házból, óvatosan kibontja magát Artúr ölelő mancsai közül, és jó házőrző módjára lefekszik a küszöbre. Artúr riadtan ugrik fel a gazdasszony hangjára.
– Mit műveltél? – A nő az előkert felé rohan, kávéját a hálóingére löttyinti. – Hol vannak a lámpáim? Hogy került ide a matrac?
Auróra hűségesen követi, és ártatlan pislogással nézi a matracot, majd szimatolva keresi a lámpákat.
– Hát ez? Én nem tudom, hogy került ide. A lámpákat meg nem is láttam – csóválja a farkát, és hozzásimul a gazdasszony meztelen lábához. – Szerintem ő volt – bök az álmosan pislogó Artúr felé.
– Na, gyere csak, te pokolfajzat! – kapja el Artúr nyakörvét, és a kennel ajtaján már csattan is a lakat.
– Ártatlan vagyok! – csaholja a rácsok mögül, de már senki nem hallgat rá.
– Jó döntés volt! – nyalja meg Auróra a gazdi kezét, és boldogan ropogtatja a reggeli kutyatápot.
Másnap este Auróra boldogan heverészik a teraszon a gazdik lábánál, Artúr szomorúan nyüszög a rácsok mögött. A gazda egy világító valamit vesz észre a fűben. Közelebb megy, és megdöbbenve látja, hogy egy nagy kupac kutyapiszok, leddel a közepén.
– Szóval te is segítettél neki! Na, gyere csak!
Auróra farkát maga alá húzva bújik a gazdasszony lábához, de a nő elkapja a nyakörvét, és őt is a kennelbe löki.
(Fotó: Shivam Gurjar, kép forrása: Pexels)