Késve érkezett, a csomagellenőrzésnél hosszú sorok kígyóztak, így sűrű bocsánatkérések közepette furakodott előre a tömegben, hangosan ismételgetve, hogy mindjárt indul a gépem, kérem, engedjenek! A beszállókapunál is sokan várakoztak, az ellenőrzés lassan haladt. Épp kifújta magát, hogy mégis elérte, mikor egy recsegő női hang közölte, hogy túlfoglalás miatt az utolsónak bejelentkező néhány utast csak egy későbbi időpontban tudják elszállítani. Na ne! Ez nem történhet meg velem, gondolta, estére Madridban kell lennem. Ismét előre furakodott, elsöpörve néhány tanácstalan várakozót, és egyezkedni kezdett egy fiatal párral, hogy engedjék, hadd menjen el ezzel a járattal.
Ahogy a kabinba lépett, máris csukódott mögötte az ajtó, és a légikísérő sietve a helyére vezette. Anélkül, hogy körülnézett volna, leült, becsatolta a biztonsági övet, és behunyt szemmel várta, hogy a felszállópályára guruljanak. A mellette ülő férfi a hátizsákját próbálta betuszkolni az ülése alá, és közben morgott, hogy egyre nehezebb elférni ezeken a fapados járatokon. A hangja, még így is, hogy csak magában beszélt, ismerősnek tűnt, de nem vette a fáradságot, hogy felé forduljon, az elmúlt másfél óra teljesen kimerítette. Már elérték az utazómagasságot, megindult a szokásos jövés-menés, mikor a férfi ismét beszélni kezdett, és ő érezte, hogy a gyomra összeszorul. Agya veszélyt jelzett, a memóriájába kódolt éjszaka emléke újraéledt. A tűéles képen egy megfeszített női test harcolt az erőszakos behatolás ellen. Azt hitte, hogy álmából ébred, lassan kinyitotta a szemét, visszabújt a cipőjébe, kioldotta a biztonsági övet, felállt, és a férfira nézett. A szakállas, kissé püffedt arc nem kapcsolódott az előbbi szorongó érzéshez, így szapora légzése lassan csillapodni kezdett
– Segíthetek? – kérdezte a férfi, látva a nő bizonytalanságát. Megszólalása olyan volt, mint mikor valaki kavicsot dob a tóba, és a víz fodrozódni kezd. Az elmúlt húsz évben folyamatosan alakította, szabta az emlékeit, az az éjszaka elvesztette éles, vakító fényét, már csak lazúros csillogása maradt meg az elméjében. És most mégis, mint valami varangy csusszant ki a felejtés jótékony leple alól. Hát ezért küzdött, hogy elérje a gépet? Ezért a találkozásért, amit valaha kívánt, de amitől mindig is rettegett?
Zavartan elmosolyodott, nem, köszönöm, nincs szükségem semmire, válaszolta. A fejét félrehajtotta, hogy távolságot tartson, ha már a fizikai közelség erre nem adott lehetőséget.
Mozdulatát a férfi visszautasítás helyett finom kihívásnak tekintette, és bár óvatosan, de mégis rámenősen mesélni kezdett utazása céljáról, igyekezve bevonni őt is a társalgásba. Üzletemberként mutatkozott be, az idegenek kitárulkozó intimitásával a szakmai sikerei mellett magánéleti sikereiről is mesélt, és várta az elismerő bólintást vagy hümmögést. Furcsállotta a felé áradó érdektelenséget, ritkán tapasztalta, hogy nem tudja felkelteni valaki figyelmét. A visszautasítás csak fokozta az erőfeszítését, hogy legalább egy mosolyt csaljon a nő arcára. Bevetette a jól ismert „mi szerintem valahonnan ismerjük egymást” fordulatot, és sorolni kezdte azokat a városokat, iskolákat, munkahelyeket, ahol utuk keresztezhette egymást. Közben a nő kávét és szendvicset rendelt, látszólag ügyet sem vetett az egyre kínosabb közeledésre. Amikor a középiskolája nevét említette, mintha megbillent volna a pohár a kezében, apró foltot ejtve a szoknyáján, de az is lehet, hogy ezt a remegést a hirtelen fellépő turbulencia okozta.
– Csak nem, maga is? – csapott le rá a férfi. – Éreztem, hogy kell lennie az életünkben egy közös pontnak.
– Szekszárd – vetette oda a nő hidegen, holott tudta, hogy az említett iskola egy másik városban volt, mint az is, ami akkor történt vele.
A férfi csalódottan nézte, mint a birkózó, aki fogást keres az ellenfelén, ahogy a nő lesöpri öléből a morzsákat, majd egy gyors támadással azt mondta:
– Már emlékszem, te voltál az a lány, aki…
A gép hirtelen rázkódni és süllyedni kezdett, mindenki elhallgatott, a kétségbeesett várakozás csendje feszessé tette az arcokat. Aztán megszólalt a kapitány, hogy minden rendben, túl vagyunk a légörvényen, de kérte, hogy hagyják becsatolva a biztonsági öveket. Lassan a leszálláshoz készülődtek, a beszélgetés abbamaradt. A férfi elfeledkezett a félbehagyott mondatról, udvariasan levette a nő bőröndjét, és rámosolygott.
– Kellemes utazás volt – mondta –, remélem, még találkozunk.
(Fotó: Александр Лич, kép forrása: Pexels)