Pál kényelmesen hátradől az ülésben, épp pirosat kapott, elmélázik a keresztben tovasuhanó színes fényeken, szereti a rövid szüneteket két gurulás között. Bár ügyfeleinek azt hangoztatja, hogy a vezetés nem érdekli, de csinálni kell, mert a mindennapok része, igazából szeret vezetni, néha pironkodva be is vallja magának, sőt továbbmegy, és mélyen a saját szemébe nézve azt suttogja a tükörbe, miközben kezét James Bondosan pisztolyként tartja: te, Fittipaldi. Átkozottul meglepődne, ha akár csak sejtené, hogy hasonlít a híres autóversenyzőre, de még azt sem tudja, hogy a példaképe keresztneve Emerson. Komótosan táncoltatja ujjait a volánon, békésen nézelődik jobbra-balra, a lámpa közben zöldre vált. Finoman gyorsít, nem kapkod, a következő kereszteződésnél úgyis megint piros jön, és még kétszer, mielőtt bekanyarodna balra, és hazaérne. Nagy az esti forgalom, de nem zavarja, szereti a hangulatát, ahogy a kopottas szélvédőn milliónyi szikrára bomlanak a rohanó fénysugarak, gyerekkora kedvenc kaleidoszkópjára emlékezteti, amit a papustól kapott ötödik születésnapjára. Ó, a papus, mennyire hiányzik még ma is, ahogy a preparátor műhelyben magyaráz, kicsit raccsol, valahogy mindene olyan apró és rendezett, enyhén énekelve beszél, és végtelen szeretettel mesél neki. Keskeny ceruzabajsza viccesen fel-le ugrál, hegyes orra még hegyesebb, ahogy mosolyog, szigorúan hátrafésült hajából egy rövidke brillantinos tincs felkunkorodik.
Még úgy 50 méter a következő kereszteződésig, óvatosan a fékre lép, egyenletesen lassít, a lámpa sárgára vált, és alig egy-két másodperccel azután, hogy az autó megáll, pirosra. A pláza sorompójánál terepjáró próbál kijutni jó ideje, villant, Pál persze észrevette, de inkább békésen ábrándozik, nincs elsőbbségadási kötelezettsége, majd valaki úgyis kiengedi, nem fog miatta hamarabb megállni, visszatolatni meg végképp nem. Szemetelni kezd az eső, parányi cseppek tapadnak a szélvédőre, az ablaktörlő foghíjas lapátja lomhán elindul, vastag sávokat húz az apró pettyekből. Még mindig a papusról álmodozik, mennyire szerették a vevői, a piacon mindig ráköszöntek, neki meg adtak cukorkát. És mennyire nem kedvelték a mamust. Hát igen, az, hogy a papus miért pont a mamust választotta, örök rejtély. Még kiskamaszként látott egy filmet a horgászhalakról, és azonnal úgy érezte, hogy a szülei is valahogy így vannak, a hatalmas, akaratos, kontyos mamus és a törékeny papus, mint két horgászhal lebegett örökösen a lelki szeme előtt. A papus három éve meghalt, és a lénye tényleg mintha a mamusba olvadt volna, aki azóta be-besegít a tömetek készítésébe, hatalmas krinolinujjai finoman mozdulnak, de amúgy is morcos természete még zordabb lett azóta.
Közben a lámpa zöldre váltott, de annyira elbambult, hogy észre sem vette, őrült dudálásra eszmél, lekapja a lábát a fékről, a kis Fiesta nagyot ugrik, és lefullad. Erősen koncentrál, nem engedi, hogy az indulatai túlvezéreljék, tudja, ha kapkod, elveszti az uralmát az autó felett, lehúzza az ablakot, bocsánatkérően integet, de már nem indul el.
Megint piros. Nem siet, a mamus újabban minden este vádló pillantással várja haza, amitől kellemetlenül érzi magát. Elmúlt 47 éves, nem köteles minden lépéséről beszámolni az anyjának, még akkor se, ha az utolsó születésnapjáig ezt egyébként megtette. Ezt igazán megérthetné a mamus, ő se kérdezi, hogy krémest falva mit beszélgetnek a naftalinszagú barátnőivel az öreg cukrászdában.
A lámpa zöldre vált, óvatosan a gázra lép, elindul, de a gondolatai már nem engedik. Enikőtől jön, nem először járt nála, teltkarcsú, kora negyvenes, festett vörös, mamus jól sejti, „valami” nő van a dologban. Enikő turbékolva kacag, Palikámnak szólítja, nem érzi magát feszélyezve a társaságában, engedi felkapcsolt lámpával, fizetés után még főz neki egy kávét a kotyogósban, és megbeszélik az aktuális politikát. A többiekkel valahogy mindig zavarban volt, előfordult, hogy csak leült, beszélgettek, fizetett, és semmi egyéb nem történt. „Hagyományos” vonalon nem volt a nőkkel szerencséje sosem, egy ideje már nem is próbálkozott, megunta a sok kifogást. Nem hitte, hogy preparátumot készíteni bizarr lenne, és azt, hogy a mamus maga a mumus, mélyen elutasította. Az üzlet jól megy, nagy a kereslet manapság jó minőségű tömetekre, hál’ istennek. Ha ez nem jó egy nőnek, akkor semmi. Lelassít, és még a következő piros előtt elhatározza, hogy mielőtt hazaér, felhívja Enikőt, és rábeszéli, vacsorázzanak együtt valamelyik nap. Hirtelen – ki tudja, emlékei melyik zugából – eszébe jut, hogy gyerekkorában a közlekedési lámpákat villanyrendőrnek hívták, ez milyen jópofa, mosolyodik el a bajsza alatt. A lámpa sárgából pirosra vált.
*
Károlynak rossz napja volt, meeting meeting után, egyik unalmasabb, mint a másik. Aktuáriusként amúgy sem a fantázia világában mozog, egy különösen zsibbasztó megbeszélés után kedve lenne kanállal kivájni a kretén gyakornok agyát a fülén keresztül a nyolcvanhatodik ostoba kérdés után, de miután ezt vizualizálja, elvigyorodik, és magasról letojja az egészet. Még benn marad túlórázni, besötétedik, mire kigördül a mélygarázsból. Semmi kedve hazamenni, a tegnapi balhé Krisztával kilúgozta az agyát, és a gondolat, hogy ez ma hatványozódva folytatódik, feldühíti. Tizenhét éve házasok, tizenhét borzasztó éve, elvesztegetett minden pillanata, mindketten így éreznek, mégse vetnek véget neki. Dinamikusan vezet, a zebránál int a kölyköknek, hajrá, induljatok nyugodtan, villogtat a szembejövőnek, hogy ugyan már, ne legyél bunkó, ne üsd el őket. Huszonkettő volt, amikor hazakísérte az egyetemi klubból a csinos szomszéd lányt, aki akkor volt tizenhét, vörösboros kólából rengeteg fogyott, ma meg nem inná azt a szart, és akkor se kellett volna. Hatalmas smár lett belőle a bérház udvarán, elvarázsolta a kislányos báj, másnap dobta Ritát, akivel akkor már két éve jártak. Rita rosszul fogadta, de pár hónap múlva összejött egy évfolyamtársukkal, azóta is együtt vannak, valami holland egyetemen tanítanak, nemrég futottak össze egy kiállításon, meg kellett állapítania, hogy Rita még mindig jó nő. Kriszta se néz ki rosszul, sőt, de nem tud a szépségével mit kezdeni, „azóta” nem ért hozzá, nem érdekli, idegesíti, ennyi év után is csak a kötelező gyűlöletkörök pörögnek. Soha nem fogja neki megbocsátani a hazugságát, hogy terhes lett, és öngyilkos lesz, ha szégyenben hagyja. Elvette, pedig akkor már tudta, hogy hazudott, mert Károly el akart menni fél évre Kanadába, nem, nem szakítani akart, ösztöndíjat kapott egy jó egyetemre. Még hosszú évekig próbálkoztak rendbe tenni az elfuserált kapcsolatukat, de valami végleg eltört. Aztán egy házibuliban rajtakapta Krisztinát egy barátjukkal, úgy volt, hogy ő nem megy, de meggondolta magát, és mégis beugrott. Nem csinált botrányt, de onnantól külön utakon jártak, bár nem váltak el. A szüleik imádták egymást, közös volt a baráti körük, összejártak bulizni, együtt utaztak, nem akarták összetörni az életüket, de egyre keservesebb volt eljátszani az ünnepeket. Jóképű volt, bomlottak érte a nők, nős férfiként legalább nem kellett elköteleznie magát senki mellett, alaposan kihasználta a gyűrű hatalmát a hiszékenyek felett.
Kikanyarodik a fasorra, hosszú, egyenes kétsávos út, jó ütemben zöldhullám szokott lenni, a gázra tapos, de sorra villannak előtte a féklámpák. Megint ideges lesz, nem elég, hogy szar napja volt, most még ez is, mi a faszért nem lehet haladni? Puff, pirosat kap, hangosan átkozódik. Nagy nehezen megindul a sor, lassan, mint egy mozgássérült csiga, nagyokat szentségel, villogtat az előtte haladónak. Elcsodálkozik saját magán. Általában jól tolerálja a kreténeket, de ma nem megy. Igyekszik összeszedni magát, a munkájára koncentrál, de még jobban felhúzza magát, hát ez is, ki akarta ezt, jól fizet, persze, de dögunalom, nem ezt akarta, nem itt a helye, még pár év, és vagy magát, de inkább valaki mást megöl, lehetőleg lassú, kegyetlen halállal, hadd szenvedjen az is.
A lámpa nagy nehezen zöldre vált, már taposna a gázra, de nem mozdul a sor, hát mi az isten szentséges fasza ez már megint? Ki ez az idióta baromarc, aki ennyire nem tud vezetni? Miért adnak ezeknek jogosítványt? Miért születnek ezek élve egyáltalán? Már nem tudja kivonni magát a helyzetből, spanolja magát, válogatott káromkodásokat kiabál, nyomja a dudát ész nélkül, észreveszi, hogy előtte kettővel az idióta joviálisan integet, elmormol egy kurvaanyádat, majd megtoldja egy rohaggyámeggel.
Nagy nehezen megindulnak újra, de mintha összeakadt volna a tér és az idő, fejében villámgyors gondolatok cikáznak, közben az autó mintha egy helyben állna. A sors furcsa fricskája, hogy ugyanabban a pillanatban, amikor Pál a villanyrendőrre gondol, Károlynak is eszébe jut, el is határozza, hogy otthon utánanéz az eredetének. Ez az egybeesés Károlyt egy jobb napon, mint különös véletlen, roppant módon érdekelné matematikailag, de egyrészt ez nem az a nap, másrészt fogalma sincs róla. És megint pirosat kapnak.
*
Károly halálos nyugalommal húzza be a kéziféket, leállítja az autót, kiszáll, finoman becsukja az ajtót, lezárja a Volvót, és a kopott, bordó Fiestához sétál. Kinyitja a vezető felőli oldalon, és elfordítja az indítókulcsot. Udvariasan megkéri Pált, hogy legyen kedves kiszállni egy pillanatra, akit szuggerál a helyzet, gyáva is, hát hökkenten ugyan, de engedelmeskedik, kioldja a biztonsági övet, remegő kézzel az ülés mellé tuszkolja, leporolja a nem létező port a nadrágjáról. Néhány másodpercig szemtől szemben állnak, Károly ökölbe szorított kézzel, karját szorosan a teste mellett tartva, Pál suta ökölvívó alapállásban, ujjait nedves tenyerébe vájva, de senki nem üt meg senkit.
Károly hirtelen kihúzza a Fiestából a slusszkulcsot, a közeli csatornafedélhez lép, és komótosan a lent csobogó vízbe ejti, kényelmesen visszasétál az autójához a mobil kamerák kereszttüzében, rágyújt, lassan, nagy karikákban fújja a füstöt, vigyorog, eltapossa a csikket, azonnal elővesz egy újabb szálat, rendőrautó érkezik, a villogó fény elvakítja, integet a kiérkező járőrök felé, és eldönti, hogy másnap beadja a válókeresetet.
Pál gyorsan felhívja a mamust, azonnal megbánja, már rémülten kéri, hogy nem, ne jöjjön ide, megoldja egyedül.
A villanyrendőrök monotonon kattogva váltogatják a színeiket, az eső szitál, lehullik az első aranyszínű falevél, finoman a közeli újságosbódé tetején landol.
(Fotó: Tibor Szabo, kép forrása: Pexels)