Mindig is szerettem sírni. Leszegett vállal kuporogva, teljes megadásban, magzatpózban elringatva magam. Ilyenkor kegyelmes vagyok a kiszolgáltatott érzéseimhez, nem utálom magam. Pont úgy szabadít fel, mint egy jó orgazmus. Így talál a bánat belőlem kiutat magának. A könnyeim folyásával adom ki az útját, így vezetem ki magamból a fájdalmat. Miután egy kicsit letüdőzve bent tartottam, és hagytam, hogy ontsa a véremet. Nem lakik bennem a szomorúság, csak olyan, mint egy bolhás kóbor macska: néha a kertembe téved, én megetetem, ő továbbmegy. Kicsit viszketek utána, de nem talál nálam otthonra, csak átmeneti menedékre és táplálékra.
Anyám oldaláról a nagymamámat nem ismertem, most a keresztnevén is el kellett gondolkodnom. Tanítónő volt, amíg le nem fokozták iskolai könyvtárosnak. Végül pedig a saját immunrendszere fokozta le szklerózis multiplexszel. Akkor halt meg, amikor anyám várandós lett velem. Váltottuk egymást a földi létben. Talán az életemet is az ő halálának köszönhetem, hogy nem lettem egy harmadik abortusz egy orvosi székben. Anyám azt mesélte, hogy a halála után minden nap sírt, egészen addig, amíg meg nem születtem. Nem tudom, hogy ezzel csatornázta-e el előlem a gyászt, vagy pedig pontosan így, a köldökzsinóron keresztül mosta ki bennem is a könnyeim útját. A sírás csodálatos képességét. Mindenesetre, ha így is volt, ezért pont hálás vagyok neki.
Amikor a szüleim két bőrönddel felpakoltak a Csíkszeredából Kolozsvárra tartó vonatra, egészen Gyergyóig bőgtem. Ott jöttem rá, hogy nekem eddig se volt otthonom. Mert most nincs mit elhagynom, és az sincs, amire mások majd azt mondják, hogy ’hazamentek’. Kolozsváron a vasútállomást és a városközpontot egy egyenes, hosszú utca köti össze. Ezen az utcán törtem ki a bőröndöm kerekét, amikor megérkeztem, és ennek az utcának a felénél, a bölcsészkarral szemben béreltünk egy átjárós, kétszobás lakást a barátnőimmel. A tulajdonos egyetemistáknak akarta kiadni, ezért soha nem is fektetett felújításba. Nekünk meg jó volt úgy is, csak szabadság legyen, ruháinkban meg elvegyült a csótányirtó bűze a masszív szivarszaggal.
Az elsőéves egyetemisták szabadságával egyszerre szakadt rám a kisebbségi lét valódi súlya. Amikor egy öreg bácsi előttem pakolta fel a termékeit a futószalagra, láttam, hogy a cukor, amit meg fog venni, ki fog fizetni, az ki van szakadva. Lyukas volt a papírcsomagolás, de én nem tudtam, hogyan kell hozzászólni egy románhoz, nem találtam a szavakat arra, hogyan mondjam el neki, hogy ne vegye meg azt a szakadt cukrot. A kiszolgáló meg nem törődött vele, így lettem én a hallgatásommal az ő cinkosa. Az öreg bácsi megvette a szakadt cukrot, én meg a csomagjaimat az ölemben szorongatva sirattam őt a buszon, hogy nem tudtam neki segíteni. Hogy most biztos hazamegy, a felesége sütni akart a cukorból, és csalódott lesz. Egy olyan országban élek, aminek a nyelvén nem tudok segítséget kérni. Se másnak, se magamnak.
Az egyetemen hideg volt. Pedig fűtöttek, csak annyira ridegek voltak a piacgazdasági és profitmaximalizáló közgazdasági elméletek, hogy folyton magas nyakú, vastag pulcsiban ültem az előadótermekben. A racionális homo economicustól első év óta fázom, de sikerült a képére formálnom magam, hogy saját magam karikatúrájaként teljesen pályatévesztett legyek. A tanulmányi ösztöndíjat abban az évben emelték a kétszeresére, amikor én kezdtem az egyetemet, de csak tízen kaphattuk meg. Nagy összeg volt, csábító pénzszaggal, én meg minél hamarabb meg akartam vásárolni a szabadságom. Egészen addig sose láttam akkora tételt a bankszámlámon. Emlékszem, küldtem anyámnak egy képet a kifüggesztett ösztöndíjasok listájáról és a bankszámlakivonatomról. Tudtam, hogy másképp nem hinné el nekem. Utána fesztiválbérletet és Martens bakancsot vettem. Ezekről már nem küldtem képet. Hagytam, hogy büszke legyen rám, és a tanáriban dicsekedhessen a kolléganőinek, hogy a leánya ösztöndíjas a közgázon. Legutóbb akkor éreztem, hogy büszke rám, amikor felső tagozatosként matekversenyeket nyertem neki. Nem, nem magamnak, hanem neki. Magamnak a szeretetét nyertem, ő pedig a sikereimet a mellére biggyesztette, mint egy kitűzőt. Én voltam a feszület az ő dicsőségén.
Minden alkalommal, amikor rossz napom volt, vettem egy kaparós sorsjegyet. Néha többet is. Így akartam az univerzumnak lehetőséget adni, hogy kárpótoljon. Az albérlet szutykos konyhájában álltam, amikor visszahívtam anyámat, mielőtt nekifogtam volna kikaparni a szerencsémet. Az asztalon dohánymorzsák és szűrők hevertek, az ablakpárkányon az alsópolcos olcsó borok üres üvegei, felsorakoztatva. Anyám sírt a telefonban. Annyira meglepett, hogy hirtelen újra rá kellett néznem a telefonom kijelzőjére, biztosan az én anyámat hívtam-e. Nagyon ritkán hallom olyan emberien törékenynek, mint akkor. Érzelmek szólaltak meg elcsukló hangjában: Apád rákos. Leukémia. Vérrák.
Hát igen. Két kaparós sorsjegyet kellett volna venni. Ezzel az elsővel nem, de a másodikkal biztosan nyertem volna.
Ma is emlékszem, hogy a bölcsészkar zord épületét bámultam a konyhaablakból és apámra gondoltam, ahogy a muskátlikat öntözi. Apa, ez annyira igazságtalan. Nem az, hogy rákos vagy, hanem hogy pont most. Mire itt hever a világ a lábam előtt, te a sajnálatomat várod. Ezek a legszebb éveim, nem veheted őket el. Most lehetnék szabadon, biztonságos távolságból dühös rád. Nem fog a rák se felmenteni, se feloldozni. Ne várj sajnálatot, évekkel ezelőtt kivertél belőlem már minden szeretetet.
Három éven keresztül vártam. Nem arra, hogy meghaljon, hanem a bocsánatkérésre. Hogy úgy tudjam elengedni, hogy megbocsátottam. Három karácsonyon keresztül hittem azt, hogy ez lesz az utolsó közös. Három éven keresztül készenlétben éltem. Minden alkalommal úgy vettem fel anyámnak a telefont, hogy na, most. Biztosan most. Most fogja mondani, hogy apám meghalt. Hiába gondoltam, hogy nincs bennem már szeretet iránta, éjszakánként a hálószoba ajtaja előtt hallgatóztam, hogy hallom-e még szuszogni. Hallom-e még élni. Ahogy apám vérében emelkedett a fehérvérsejtek száma, úgy nőtt az én bőröm alatt a bűntudat. Annyi éven keresztül volt a testem az érzelmi feszültségeinek az elvezető csatornája. Mi van, ha miattam lett beteg? Belőle nem talált kiutat a bánat, én meg nem voltam már ott, hogy kivezessem.
Végül Kolozsváron, a 47-es buszon ülve ért a halálhíre. Utána legalább egy évig nem ültem fel arra a buszra. És anyám nem is azt mondta, amit vártam, hogy apám meghalt, hanem hogy ki-szen-ve-dett. Mint Jézus a kereszten. Csak a saját bűneiért. Ha Szent Péter megkérdezné, hogy mivel menteném fel, egy érvem lenne: ő tanított meg olvasni. Mintha így akart volna egy eszközt adni a kezembe, amivel menekülhettem a világból, amit ő teremtett nekem.
(Fotó: Alem Sánchez, kép forrása: Pexels)