regényrészlet
– Tudja, Péter, miután fél füllel hallottam, ahogy Róza, tudja, a volt osztálytársam azon a sulis bulin, a földrajztanárunknak arról mesélt, hogy miért akart öngyilkos lenni, bevallom, kiakadtam. Mert én addig azt hittem, hogy jóban voltunk a Rózával, és bármit elmondott volna nekem, de akkor abban a pillanatban nagyon úgy festett, hogy ez nem volt igaz. Azt mondta akkor, hogy látta többször, amikor az apja megverte az anyját, de őt legalább nem bántotta soha, ezt így azért hozzátette. És amikor már napi szinten veszekedtek a szülei, azt ő nagyon nehezen viselte, amit teljesen meg tudtam érteni. Akkor fordult elő először és utoljára, hogy megütötte őt is, szóval akkor mégsem volt igaz az, hogy soha, és emlékszem, hogy Róza azt mondta akkor a tanárnak, hogy ő volt a hibás, csakis ő, mert nem engedelmeskedett az apjának, amikor megkérte, hogy főzzön vacsorát. Aztán meg még ki tudja, hogy mik történtek ott, én csak ennyit hallottam, de ez is éppen elég volt.
És amikor ezt meséltem magának, ezután jutott eszembe megint, hogy micsoda kálvária volt nálunk akkor, amikor az anyám széttépte Margit emlékkönyvét, akkor akartam először annyira menekülni előle, hogy többet nem akartam felébredni se. Akkor tűnt először annyira vonzónak a halál, hogy képes is voltam tenni érte. Őszintén nem tudom megmondani magának, hogy miért pont akkor jutott eszembe, nem tudom, azt tudom, hogy menekülni akartam a pokolból.
De anyámékat ez sem hatotta meg, ezután sem kezdtek el jobban szeretni, sőt, úgy kezeltek, mint egy idiótát, csak a kórházban a nővérek előtt játszották meg magukat annyira, hogy hányni tudtam volna tőlük. És igen, amikor álltam augusztusban a Dáviddal közös otthonunk erkélyén, és fogódzkodtam a korlátba, tényleg maga járt a fejemben. Hogy mit mondana, hogy vajon leszidna-e, vagy hogy esetleg könyörögne-e, hogy ne tegyem. Aztán meg úgy gondoltam, hogy magának én sosem leszek annyira fontos, hogy ilyeneket megtegyen értem. Megráztam magam, mert én kurvára akarok magához járni, meg kedvelem is magát, nem akarnék fájdalmat okozni, meg Dávidnak sem, szóval ezért nem ugrottam. Tudom, ezt most nem kérdezte, csak el akartam mondani. Meg azt is, hogy ez egy igen felelősségteljes döntés volt a részemről, vagy a franc se tudja, lehet, hogy nem is az, csak gyávaság. Nem tudom, hogy akkor miért nem jutott eszembe az öngyilkosság, amikor megerőszakoltak. Huh, azt hiszem, hogy még sosem neveztem nevén a történteket, mert mindig szépíteni próbáltam.
– Bocsásson meg, hogy megakasztom, de muszáj megkérdeznem… hogy érzi most magát?
– Ja, nem akasztott meg, szeretek beszélgetni magával. Őszintén, nem is tudom, nem mondom, hogy másképp, de azért mégis, végül is kimondtam valamit, amit eddig is tudtam, hogy az az, ami velem történt, de sosem volt elég merszem ahhoz, hogy konkrétan ki is mondjam: megerőszakoltak.
– Nagy erő és bátorság kellett ehhez, köszönöm, hogy megtette.
– Fura lenne, ha most mindig csak ezt mondogatnám, ugye? – kérdezte mosolyogva Anna.
– Itt bármennyiszer kimondhatja, ebben a szobában nincs mitől tartania, Anna.
– Tudom, tudom. Arra értettem inkább, hogy még Dávidnak sem mondtam ki ezt így konkrétan, csak elmeséltem neki, mik történtek velem. Most akkor maga szerint neki is kimondhatom?
– Anna, ebben az esetben nincs olyan, hogy szabad vagy nem szabad. Ha magának felszabadító lenne, és abból, ahogy kimondta, egyértelmű számomra, hogy az lenne, akkor igen, mondja ki annyiszor, amennyiszer úgy érzi, hogy felszabadul tőle.
– Tudja, Péter, nem tudom, hogy ez mennyire illik ide, de az jutott most eszembe, hogy öregapám nagyon szigorú ember volt. És amúgy így önmagában ezzel nem is lett volna akkora baj. Hanem inkább azzal volt, így utólag visszagondolva, hogy legtöbbször, amikor nyaranta ott voltam náluk, akkor ment a veszekedés. Arra mondjuk már nem nagyon emlékszem, hogy miről, de az nagyon bennem maradt, amikor nagyanyám az egyik alkalommal, amikor náluk voltam, tette a friss ebédet az asztalra, öregapám meg gúnyosan nézte a kajákat. Húsleves volt, meg rántott hús krumplival. Mindig azt csinált, amikor náluk voltam. Öregapám turkálni kezdte a kimert levest, aztán felkelt az asztal mellől, és kiöntötte a teknőbe, amibe öreganyám mosogatni szokott. Mert akkor még nem volt bekötve a házba a vezetékes víz, és mondjuk nagyapám halálig ez így is maradt. Szóval kiöntötte az öreg a levest, mama meg minden szó nélkül hagyta. Én piszkáltam a betűtésztákat, próbáltam kirakni belőlük valami értelmes szót, de ijedtemben erre nem nagyon voltam képes. Mert amikor öregapám kiöntötte a levest, akkor teljesen megfagyott az amúgy is fagyos levegő, és akkor már apám és anyám sem jópofizott tovább az öreggel. És csak képzelje el, ebben a hangulatban hagytak engem ott három napra. Nem nagyon volt beleszólásom, hogy maradok vagy megyek. Így maradtam. Mert azt mondták, hogy valami sürgős üzleti dolguk van, és nem tudnának rám vigyázni. Na, nem mintha arra szorultam volna, hogy valaki vigyázzon rám, de nem akartam még nagyobb bajt, nem szóltam, én voltam az öreganyám, csendben hallgattam és kivártam. Ahogy apámék kitették a lábukat a házból, a két öreg azon nyomban hangos vitába kezdett. Ültem az asztalnál az akkora már teljesen kihűlt levesem felett, és még mindig a betűket trancsíroztam. Észrevette öregapám, és akkora pofont kaptam tőle, hogy leestem a székről. Mama ugyanolyan csendben állt ott, mint akkor, amikor az öreg kiöntötte a levesét a teknőbe. Úgy emlékszem, hogy sírni kezdtem, és képzelje, ritka pillanat volt, de azt mondtam, hogy haza akarok menni. Gubbasztottam a padlón, és haza akartam menni. Nem emlékszem többre abból az estéből, a másnap reggelre annál inkább, mert annyira fájt mindenem, szó szerint, Péter, hogy alig tudtam kikelni az ágyból. De nem tudtam, hogy mi történt. Nagy nehezen kikecmeregtem a konyhába, az ablakból láttam, hogy mama a kiskertet rendezgeti, az öreg meg a fészerben, hátul ügyködött valamin. A konyhaasztalra mákos rétes volt kirakva. Erre azért emlékszem ennyire, mert azóta sem tudom megenni. Szóval, épp álltam volna neki a reggelizésnek, amikor hallottam, hogy a mama kiabált be a házba, hogy jó lenne, ha mennék neki segíteni összeszedegetni a gazokat, amiket kitépkedett. Tudja, Péter, szerettem a nagyit, de neki sem mertem sosem ellentmondani. Úgyhogy félretettem a rétest, és futottam ki hozzá az udvarra. Nézegettem az őszirózsákat az ágyásokban, némelyiket meg is simogattam, és közben szedegettem nagyi után a kigyomlált gazokat egy vödörbe. Nem tudom, mennyi idő telhetett így el, de egyszer csak mondta, hogy menjek be a műhelyben az öregapám után, és kérjem el a gereblyét, mert úgy szerinte egyszerűbb lesz a dolgom. Szó nélkül tettem, amit mondott, mentem a papa után a fészerbe.
***
Anna lehajtja a fejét, hangja elnémul, ütemesen járni kezd a lába, kapkodja a levegőt, néha mégis segítségkérőn néz fel Péterre, és a férfi tudja, érzi, hogy ami most következik majd, az egy olyan traumafeltárás lesz, amiről Anna még nem mesélt sosem. Péter kedvesen néz Annára, és várja, amíg a nő kész lesz arra, hogy kitárulkozzon.
***
– Kér egy kis vizet, Anna?
– Aha, igen, lehet jólesne, de nem tudom, hagyja csak, ne bíbelődjön semmivel most…
– Figyelek magára, hallgatom.
– Az klassz, az nagyszerű, csak őszintén nem tudom, hogyan mondjam, nagyon szégyellem, és nagyon félek, és… és nem tudom, nem vagyok erre képes, kérhetek mégis egy kis vizet?
– Természetesen.
– Aj, basszus, sajnálom, hogy ennyi bajt okozok, lehet azt, hogy csak később iszom meg? Most nem megy… sajnálom.
– Anna, nézzen rám kicsit, kérem! Mély levegő, beszív, kifúj, ez az. Csak figyeljen a légzésére, beszív, lassan kifúj, ez az.
– Köszönöm…
– Szívesen!
Szóval, ott tartottam, hogy elindultam a papa után a fészerbe. Képzelje, egy rózsaszín, dinnyemintás ruha volt rajtam, amit még ajándékba kaptam a mamától az egyik névnapomra, és aznap volt rajtam először, amikor bementem a papa után a műhelybe. Amikor beléptem, nagyon morcos volt az öreg, még kiabált is, mert azt hitte, hogy a mama vagyok, és papa mindig elmondta, hogy őt a műhelyben aztán ne zavarja senki, mert az az ő szentélye, és kész. És akkor, mikor szóltam neki, hogy de én az Anna vagyok, az Annácska, akit ő annyira szeret, akkor megfordult és mosolygott rám. És akkor én mondtam neki, hogy a mama mondta, hogy jöjjek be utána, és vigyem ki neki a gereblyét, vagyis magamnak, mert szedem fel a gazokat a kertben.
Akkor láttam először mosolyogni. Mondta, hogy amíg előtúrja a gereblyét, addig menjek csak beljebb, mert van nekem sok érdekesség az asztalán, és majd ő megmutatja, csak menjek. Hát, én meg elindultam az ajtóból befelé a műhelybe, a papa legnagyobb szentélyébe, és az asztalnál, ami a helyiség közepén volt, megálltam. Gyűrögettem a szoknyámat, a dinnyés mintákat, és vártam a papát, hogy előhozza a gereblyét. Meg is találta, megtámasztotta az ajtóban, nézett rám, majd odalépett elém. Én mezítláb voltam, emlékszem, mert a hideg metlakin fáztak a lábaim. Mégis nagyon felnőttnek éreztem magam, hogy a papi annyira szeret, hogy megmutatja nekem az ő férfias kuckóját, ahová a mamát sosem engedte be. Végre, Péter, tényleg fontosnak éreztem magam, igazi felnőttnek. Szerszámok hevertek szanaszét a hosszú bádogasztalon. Papi mutogatni kezdte, hogy mennyiféle csavarhúzója meg kalapácsa, fogója van. Aztán hozzátette, hogy persze, lány vagyok, nem értem én ezeket, ezért is akart ő mindenáron fiú unokát. Dehát nem jött össze, velem veri az isten, pedig aztán ő mindig, egész életébe’ jó ember volt. Ha kopogott a szomszéd tojásért, ő bizony adott neki. Hogy ne vegye szájára az egész falu. Nem is vették, ezt is ő tette hozzá.
Bámészkodásom közepette arra lettem figyelmes, hogy az öreg elkezdte lesöpörni az asztalról
a szerszámait. Aztán meg felkapott engem, és a közepére tett a hosszú bádogasztalnak. Arról
kezdett beszélni, hogy tudom-e, hogy azért ő a maga módján szeret engem. Nem tud rólam ugyan sok mindent, na, mondjuk nem tudom, hogy hogyan nem lehetett tudni mindent egy nyolcévesről. Emlékszem, tetszett neki a ruhám, dicsérgette. Azt is mondta, hogy reméli, tudom, milyen szép vagyok, és simogatni kezdte a hajamat. Azelőtt még senki nem simogatta a hajamat, jólesett, hogy a papi ennyire szeret, hogy még ezt is képes megtenni értem. Percekkel később már abba is hagyta, és arról kérdezgetett, hogy tudom-e, milyen az, ha egy férfi szeret egy lányt. Nem tudtam, honnan tudtam volna, nyolc voltam. Nem tudtam én semmit. Ráztam a fejemet, hogy nem, nem tudom. És tudja, Péter, azt felelte az öregapám, hogy akkor majd ő megmutatja nekem, ott az asztal közepén. És hogy ne aggódjak, vigyázni fog ő rám. Hogy az lesz a főpróba. Persze, fogalmam nem volt, hogy milyen főpróbáról beszél, kérdezni meg nem mertem, papi annyira bele volt feledkezve a dinnyemintáimba. Kérhetek még egy kis vizet, Péter? Töltene nekem? Köszönöm. Szóval, elfektetett az asztalon, végigsimította a mellkasomat, hallottam, hogy nyögdécsel, esküszöm, meg akartam kérdezni, hogy jól van-e, aggódtam érte, szívbeteg volt. Felhajtotta a szoknyám alját, simogatni kezdett. Emlékszem az érdes, vastag ujjaira. Felszisszentem, hallgatásra intett. Csendben maradtam. A következő, amire emlékszem, az az, hogy éreztem, amikor kibújt a nadrágjából és hozzám érintette magát. És arra is, hogy elkezdtem fázni. Nem szóltam, csendben maradtam. Előrébb húzott az asztalról, beleköpött a tenyerébe, majd hozzám és magához nyúlt. Néztem a falat, rajta a vízszintes repedéseket. Ma már tudom azt a szót, amit akkor még nem tudtam kimondani. Uralta a testemet, én csendben maradtam. Amikor végzett, annyit mondott csak, hogy jegyezzem meg, ezentúl minden férfi így fog engem szeretni, ahogyan ő tette. Aztán kiviharzott a műhelyből a gereblyével, engem meg otthagyott a szégyenben.
(Fotó: Павел Гавриков, kép forrása: Pexels)