Előhúzom a táskámból a belépőkártyámat, átnyújtom a recepciósnak, és már mondanám is a kívánságomat, amikor észreveszem a monitor mellé állított laminált lapot. Az áprilistól érvényes árlista. Azonnal kiszúrom, hogy a szokásos bérletem szolid huszonöt százalékkal drágult, ami önmagában sajnos nem lep meg, mivel rendszeresen vásárolok – úgy értem, kaját, ami az életben maradáshoz szükséges –, de ha már így alakult, átfutom gyorsan, hátha van kedvezőbb ajánlat.
– Egy havi korlátlan bérletet szeretnék. – Simán megéri, tíznél úgyis többször jövök egy hónapban.
– Ezt telefonos alkalmazáson keresztül tudod megvenni, onnan vonja majd le az összeget automatikusan, egy éven keresztül.
Férfi nekem ritkán tud újat mondani, de ettől eláll a szavam. Kihátrálok a sorból, nem akarom feltartani a mögöttem állókat. Először is, tényleg muszáj letöltenem még egy appot? Öhm, elnézést, inkább egy időgépet szeretnék! Túlságosan régimódi vagyok én ehhez. Másodszor, egy éven keresztül? Némán ácsorgok, miközben belül fejvesztve toporzékolok. Kevés olyan biztos dolog van az életemben, mint a sport – mondanám, hogy csak a halál, de az olyan közhelyes –, mégis kiver a víz a gondolattól, hogy ezt így vagy úgy írásba kell adnom. Azért akarok ide járni, mert szeretem, nem azért, mert kipipáltam, hogy elolvastam és elfogadom az ÁSZF-et –soha nem olvasom el egyébként –, és kifizettem. Vagy ki fogom fizetni. A recepciós látja rajtam a teljes kétségbeesést. Pontosan tudja, mennyi időt töltök itt, kihez milyen órára járok, így hát megpróbálja felvázolni a számomra ideális megoldást. (És tippem szerint nem igazán szeretné, hogy zárásig itt dilemmázzak.) Nem tetszik. Mármint nem az úriember, vele semmi bajom, hanem a röghöz kötés.
– Maradok a tíz alkalmasnál, aztán majd kitalálom. Köszi!
Leviharzok a szekrényemhez, átöltözöm, és elkezdem taposni a lépcsőzőgépet nyolcas fokozaton. Fogalmam sincs, miért húzott fel ennyire a dolog. Jason Derulo techno verzióban ordítja a fülemben, hogy talk dirty to me – hát, most tudnék mocskosan beszélni. Mi az, hogy egy év? Ilyet én nem tudok megígérni! A Spotifyra is csak azért fizettem elő, mert bármikor lemondhatom.
Mi van, ha holnap elüt a négyeshatos vagy beesek a hármas metró alá? Ma reggel is rohantam mindkettő után – természetesen magassarkúban –, mert késésben voltam. (Nyilván harmadszor is átöltöztem indulás előtt.) Jut eszembe, se végrendeletem, se örökösöm, se egy haszonleső, aki legalább a pénzemért velem van, úgyhogy álljon itt feketén-fehéren: halálom után minden használható szervemet szeretném donációs célra ajánlani, továbbá, az összes ingóságom (ami nagyrészt zabpehelyből, mogyoróvajból és kávéból áll) és ingatlanom a másik felemet, testemet és véremet, az egyetlen húgomat illeti. Nehogy már jó kétszázezerrel kevesebb üsse a markát, csak mert előfizettem a gyúrásra!
Vagy mi van, ha szombaton felfedeznek a Gozsduban, és csillió dollárt ajánlanak azért, hogy egy óceánjárón táncoljak? Ingyen is vállalnám, gondolhatod, de ha közben vonogatják a tagdíjat, az úgy deficites.
A Queen of kings-re már kettesével szedem a lépcsőket, szakad rólam a víz.
Mi van, ha a jövőben rendszeresen járok üzleti útra, külföldre? Nemrég voltam, és nemsokára újra megyek. Ez kapásból többhetes kihagyás, már ami ezt a termet illeti.
Apropó, külföld… Mi van, ha fél év múlva itthon már csak pozitív terhességi teszt ellenében vehetek igénybe bizonyos szolgáltatásokat? Vagy, mondjuk, levegőt. (Azt hiszed, viccelek.) Gondolkodás nélkül dobbantok.
Vagy – a legjobb jut eszembe utoljára, nyilván, mivel ez a legkevésbé valószínű – mi van, ha valaki egy hét múlva azt mondja nekem, hogy szeretné, ha inkább vele, a négy fal között kardióznék és erősíteném a combomat meg a fenekemet? A hét minden napján. Reggel és este. Na, jó, ha csak fele annyi alkalommal, mint ahányszor egy héten edzeni szoktam, vállalom. (Na, jó… Ha csak még egyszer ebben az életben, feláldozom érte a bérletemet. Aztán boldogan zuhanok a metró alá.)
Ötven perc után szinte leszédülök a gépről. Lefertőtlenítem, bár nem kapaszkodtam, sosem szoktam. Átmegyek a másik helyiségbe, és széles vigyorral intek a… na, most bajban vagyok, fogalmam sincs, hogy kellene nevezni azokat, akikkel hetente több alkalommal együtt feszegetjük a határainkat. Rendszeresen látnak smink nélkül, izzadtan – nem csoda, hogy egyikőjük se kezdett ki velem –, általában kevesebb, mint több ruhában – helyesbítek, csoda, hogy egyikőjük se kezdett ki velem –, tudják, mekkora súllyal guggolok, mennyit húzok fel, így azt is, miért nem érdemes felbosszantani. Ami azt illeti, jobban ismernek, mint egyes családtagjaim. Hiányozni fognak.
Felpakolok két tízkilós tárcsát a húszkilós rúdra, és elmorzsolok néhány könnycseppet. Nem mintha olyan nehéz lenne, ezzel csak melegítek. Szeretem ezt a helyet, a második otthonom volt az elmúlt másfél évben. Ide menekültem, amikor magam alatt voltam (rendkívül jó hatással van a testemre az úgynevezett szerelmi bánat), itt vezettem le a feszültséget, amikor módszeresen aláztak a munkahelyemen, és ide rohantam örömömben, miután ezért felmondtam. Ismerem minden zugát. A hangját, az illatát. Éppen ezért ma először keserédes a találkozás, és a felismerés, hogy ő ennyi idő után sem ismer engem. Nem tudja, hogy nem viselem jól a korlátokat. (Kivéve, ha lehet rajtuk húzódzkodni.) Nem tudja, hogy nem viselem el a kizárólagosságot és a kisajátítást. Nem tudja, hogy papírral – elnézést, alkalmazással – nem; engem csak bizalommal lehet megtartani.
Keményen megfeszítem és beletolom a lábam a talajba, stabilan felhúzom a hetvenöt kilót, a saját testsúlyom másfélszeresét. A pulzusom az egekben. Tökéletes befejezés. Csípőre tett kézzel pásztázom a termet, miközben minden sejtemet áthatja az endorfin és a keserűség furcsa elegye. Kíváncsi vagyok, vajon látja-e rajtam. Érzi-e, sejti-e, amit én már biztosan tudok: hogy a fennmaradó kilenc alkalom a búcsúról fog szólni.
(Fotó: Anete Lusina, kép forrása: Pexels)