Mennyi titok nyomja azt a vállat, amelyik megtagadja a saját vérét? Kiváltképp, ha apa teszi ezt a fiával.
Azzal, aki harmincnyolc évig rezzenéstelen arccal hazudta magát az apámnak, megtette az apja.
Kitagadta. Méltatlanná nyilvánította.
Aki így jár el, annak tudnia kell, hogy végleg becsukja a kaput, ami a múltat köti össze az eljövendővel. Ugyanis a kapu egyik oldalán ott van a lehetőség, ami talán ígér valamit, de a túloldalon marad minden, ami az addigi életet jelentette. Az összes emlék, az összes élmény, minden ünnep, képek, könyvek, kapcsolatok, vélt vagy valós sérelmek, beszélgetések. Otthagyja a nejlonba csomagolt képeslapokat, a hadifogságból megőrzött leveleket, kézzel hímzett textil zsebkendőket, a gondosan elrendezett bélyeggyűjteményeket, dobozkákban őrzött gyöngyöket. Kincsként rejtegetett érméket olyan országokból, ahol sosem járt, és olyan papírpénzeket, amiknek már nincs értékük, de „egyszer majd nagyon sokat érhetnek”. Ott marad minden a kerítés túloldalán, és elbillen az egyensúly múlt és jövő között, a jelen pedig bizonytalanná válik. Attól a pillanattól kezdve már hiába akar emlékeket mosolyogva felidézni, vagy netán rosszabb pillanatokat átírni a történetében, nem lesz rá lehetősége. Mert a vagyon átruházásával végleg elvágja a láthatatlan fonalat az utódokkal. Joga, természetesen mindenkinek megvan rá, hogy így rendelkezzen a saját vagyonáról, és biztos vagyok benne, hogy akad olyan helyzet, amikor ez a lépés elkerülhetetlen, számomra mégis van benne valami rendkívül visszataszító. Az arrogancia. A „megleckéztetés” lekezelő durvasága. És mint ilyen, számomra értelmezhetetlen… Mert csak a felsőbbrendűség és a feltételesség van benne. Azt üzeni, hogy kevés vagy hozzá. Azt, hogy ha úgy tettél, viselkedtél, szóltál, házasodtál… volna, ahogy azt én akartam, akkor megkaphattad volna. Ha… De mivel nem úgy éltél, ahogy én, a te teremtő atyád kívántam, kitagadlak! Megfosztalak az emlékeidtől, megfosztalak a múltadtól. Elveszem tőled azt, amitől az lettél, aki ma vagy. Ettől a pillanattól fogva nem tudsz majd őszintén mosolyogva emlékezni apádra vagy anyádra, vagy a meghalt testvéreidre. Ha el is húzódik a szád széle, az mindig kesernyés lesz a méltatlanság fanyar utóízétől. És a méltatlanság skarlátbetűjét atyád égeti az arcod bőrébe, hogy mindenki jól lássa, és majd mind együtt mondják rád: Ő az! Akinek nincs ereje. Csenevész, mint a viharban hajladozó gyenge fácska. Nincs tartása. Nincs egyenessége. Nincsenek elvei. Ő az! Aki a kulák családja jogfosztottságát nem nézve munkásőrnek állt. Ő az! Aki használt nőt szeretett. Ő! Ő nem tudott utódot nemzeni! Ő az, aki kutyavérű lányivadékot hozott a házhoz, de nem tudja megnevelni, mert nincs neki ereje. Gyenge és csenevész… Nem férfi az ilyen. A férfi háborúban járt, hóban reszketett, éhezett, a férfi lövészárokban nevelkedett. A férfi bajtársakat temetett… Mit tudhat egy ilyen arról, hogy milyen a valódi férfi élete… Kényeskedik, nem iszik tejet. Zongorázik meg énekelget… Mintha lenne miért vigadni. Az anyja is ilyen… Tán lány ez, nem is gyerek…
De nem sejtette a vén bolond, hogy a végrendeletével magára is ítéletet mond. Az ivadékára sütött skarlátbetű a homályos, öreg tükörben bizony megjelent rajta is. Ott volt az elmúlásszagú ingeken, a mindig fázós kardigánon, az évektől megnehezedett szövetkabáton. Ott volt a kézzel varrott kalapon, de még a rongyzsebkendőn is. Az ő betűje az „ö”, mint örökség-ökörség lett. A vén marhát jól megvezették, vagyonából hamar kisemmizték. A szépreményű jövő bemocskolódott alkohollal, gyógyszerekkel, fondorlattal, ármánnyal, hamis szerelemmel és házassággal. De a jel ott virított a vőlegény öltönyén – és három héttel később már az urnáján is. Mert egy nagyon fontos dologról megfeledkezett a makacs vénember. Méghozzá a szeretetről. Az ugyanis nem fért össze a feltételességgel. A szeretet nem fér meg a „ha” mellett. És bizony, aki szeretetlenül hagyja a leszármazóját, annak szeretet nélkül kell mennie…
Hogy hiányzott-e neki, azt nem tudom, hiszen jó eséllyel soha nem találkozott ezzel az érzéssel, de azt igenis hiszem, hogy mint minden emberi lény ezen a földön, úgy ő is kereste. Végtelenül ostobán, de kereste… Hol szíjjal a kezében, hol husánggal vagy csak a puszta kezével verte volna a szeretetet az asszonyba, a gyerekbe, a tőle gyengébbekbe. Öregségére már csak fenyegető mozdulatokkal próbálta magára inteni a puha érzést, de az csak nem akart feléje menni. Így hát nélküle halt meg.
Az pedig, aki harmincnyolc évig hazudta magát az apámnak, az „sz”, mint szégyen betűjét viselte tovább. Neki nem a ruháján jelent meg, hisz azt anyám tisztogatta. Neki az arcára volt égetve. Hogy sose lássa magát, kerülte a tükröket, és hogy ne lássák mások, mindig lehajtott fejjel járt. A dudorokkal teli, sötét nyaka már úgy megnyúlt előre, mint az agyonvágott pulykának, csak lógott, nem tartotta azt semmi, csak a vastag bőre. Ha valamiért felemelte a fejét, lehetett látni, hogy elbillent a szemében a horizont. Zavaros lett a tekintete. Nem ismerte a világot szemmagasságban. Nem is nézett soha senki szemébe. Az ő világa lent volt, deréktól lefelé, ott szocializálódott. Lefelé pedig csak nemi szervek és lábak vannak. És mivel a lábak nem izgatták különösképpen, így az összes figyelme a nemi szervekre korlátozódott. Afölé már nem merészkedett. Rettegett attól, ami ott van. Mert följebb bonyolult dolgok vannak. Olyan szervek, amik megmagyarázhatatlanul működnek. A szívben állítólag érzések vannak. De hát sose látták! A tudósok kivették, megmosták, szétvágták, megnézték, kinagyították, és láthatóan nincs ott semmi. Az egész csak izom. Aztán ott az agy, ahol az idegsejtek találkoznak. Összeköt mindent mindennel, és irányít egy meghatározott rendszerfeladat alapján. A fő érzékszervekhez közel feldolgozza a kapott információkat, majd válaszol rá reflexesen vagy tanult viselkedéssel. Megint nincs szó érzésekről… Nem találtak benne ilyet. Hát, akkor miféle marhaság ez az érzés dolog?! Meg lélek. Meg a szeretet. Kinek kell ez a sok zagyvaság?
Így viszont lehetetlen megérteni mások működését. Így csak a Maslow-piramis első fokán, a fizikai szükségletek szintjén lehet létezni. Ebben az a borzasztó, hogy az ott vegetálók nem tudják, hogy a legalsó részen állnak, és lehetne följebb is élni, egy teljesen más minőségben. Talán van egy furcsa bizsergésük, ott legbelül, valamiféle hiányérzet, de azt képesek elnyomni magukban a pillanatnyi fizikai kielégüléssel, mint az evés, ivás, dohányzás vagy a szex. És az a pillanatnyi izgatottság elhiteti velük, hogy az élet öröme ennyi, és nem több.
Annak, aki harmincnyolc évig rezzenéstelen arccal hazudta magát az apámnak, és aki most ugyanúgy jár el a jogtalanul szerzett vagyonával, mint az apja, ennél több nem is kell. Ismeretlen és ijesztő számára a fenti világ. Nem akar ő abba belebonyolódni… Talán még tudja is, hogy ő is az apjához hasonlatosan fog elmenni, de nem érdekli. Mert pillanatnyilag a maga tudatlanságában, a saját igényei szintjén ő egyelőre „jól” van. De mivel a múltját megtagadták és a jövőjét ő tagadta meg, így a jelen minden pillanata bizonytalan…
Az ilyen végnek pedig nincs méltósága…
(Fotó: Travis Saylor, kép forrása: Pexels)