Balzsamos május volt, a Skultétiék macskája, az Emma a sárgás, omladozó vakolatú ház földszinti ablakának egyik üres virágládájában feküdt elnyúlva, szívta magába a napot. Fekete-barna csíkos farka lassan, ritmusosan himbálózott lelógva a párkányról. A nyitott ablakon át a rádióból Sosztakovics zenéje szűrődött az utcára, keveredve a konyhában készülő csirkepörkölt illatával.
Apám ekkor hatéves suhanc volt. Anyja egy évvel azelőtt halt meg tuberkulózisban, ő pedig rokonoknál nevelkedett a korábbi Óbudai Selyemgombolyító épületében, nyolcadmagával. Nem volt az rossz élet, volt mit enni, csak néha náspángolták el, és voltak körülötte emberek. Na és gyanútlan macska is, aminek meg lehetett húzni a farkát, hogy szegény pára majd infarktust kapott és sikítva tűnt el a sötét szobában. Pillanatok múlva megjelent a helyén Erzsi néni, vörös fejjel.
– Tibi, a ragya csipkézzen ki, te zabigyerek, te! – üvöltötte, hogy az utca zengett tőle.
Apám nem tudta, mi az a zabigyerek, de nem zavarta, ha így hívták, másokra ugyanilyen átkokat szórt a Skultétiné fakanállal a kezében, és különben is, nem lehetett biztos benne, hogy apám noszogatta a macskát, ő ekkorra már az utca túloldalán köpködte a szotyihéjat a többiekkel az Óbudai Piac felé.
A piac felettébb színes világ volt. Igazi bogrács, amelybe a társadalom minden rétegéből jutott egy aprócska darab. A legjobb pörkölt főtt belőle. Hétvégente ellepték a kofák, a bejárat előtt parkoló, pöfögő teherautóról folyamatosan pakolták és hordták befelé a ketreceket, a korán érkező leleményesek húsz fillérért segíthettek a csirkésnek, amin aztán vehettek nyalókát vagy krumplicukrot. A cigány szódás szitkozódva követelte a helyét, amit a szörpös Mici bitorolt. A zöldségesek már hajnalban fáradtan álltak a roskadozó rekeszeik között. Hét harminckor pontban megérkezett a friss újság is, kígyózó sorokban álltak az emberek, hogy megkapják a Szabad Népet, a Ludas Matyit vagy a Népsportot. A sorban aztán megbeszélhették az aktuális meccseket, az asszonyok recepteket magyaráztak vagy egymás hajával és a haszontalan férjeikkel voltak elfoglalva, a standok között cikázó gyerekek pedig lesték, mit lehet elcsenni. Egy-egy almát, darált diót, tojást, mikor mit.
A banda nyolc körül ért a kapuhoz, és azonnal belevetették magukat a tömegbe.
– Te a tojásoshoz mész, te a fűszereshez. Ne feledd, anyámnak kell karalábé, ne hozz szégyent rám! Te egy Népsportot hozzál, mert apám akkora pofont kever le, ha üres kézzel megyek haza, hogy az csak na – osztotta az ukázt a langaléta Robi, majd miután mindenki szétspriccelt a szélrózsa minden irányába, magához intette apámat. – Tibike! Te ma a sajtost veszed célba. És ha útközben leesik egy-két barack, ne fogd vissza magad!
– Barack? – kérdezte apám. – Május van.
– Neked meg nagy pofád. Hozz epret akkor, na! Húzzál!
Apám meglódult, mint akinek rakétát tettek a seggébe. Semmi nem volt fontosabb számára, mint hogy a lehető legszebb epret és a legjobb sajtot lopja el. De milyen sajtot? Ezt nem mondta Robi. Mindegy, sajt kell, sajtot kap.
A metódus mindig ugyanaz volt. Már jó messziről, előre kiszúrta az áldozatot. Úgy tett, mintha üldözné valaki, még kiabált is, hogy magára vonja a figyelmet, jajgatott, mint akit nyúznak, aztán amikor közel ért, párducugrással vetette bele magát a tömegbe, lehetőleg úgy, hogy legalább három embert magával sodorjon. Ezt úgy érte el, hogy a levegőben kicsavarodott, és háttal repült bele a felnőttekbe. Igazi akrobatikus mozdulatsor volt, bárki megirigyelhette volna. Az emberek cekkerei szanaszét repültek, aztán amíg szitkozódtak és segítettek egymásnak, apám kinyúlt pólója alá vágta, ami kellett, és már el is tűnt a tömegben. Művészi volt, na.
Még lihegett és szaporán nézett a háta mögé, törte az utat magának a tömegen keresztül, amikor nekicsattant valaminek. Seggre huppant, érezte, hogy a pólója alatt az összes eper szétnyomódott, még a gatyájába is jutott a vöröslő léből.
A francba, mehetek még egy kört, gondolta. Hunyorogva nézett fölfelé, kezével eltakarta a napot. Az apja magasodott előtte.
– Hát te mi a rossebet keresel itt? Nem megmondtam, hogy segíts Margit néninek zöldséget pucolni? Már megint paradicsomot loptál? – mutatott a vöröslő foltra.
– Eper – dünnyögött az orra alatt apám. – Nem volt elég karalábé, azért küldött Margit néni. – Ez persze hazugság volt. Mégsem mondhatta, hogy a Robinak dolgozik éppen.
– Karalábé, mi? – Az öreg Tibi egy szavát sem hitte el. – Akkor mit keresel itt a cipész felé? A zöldséges a másik kerítésnél van, nem-e?
Erre már nem volt válasz, Tibi csak lógatta a fejét, várta, melyik oldalról jön a nyakleves. De az nem jött. Az öreg Tibi hátat fordított neki, és torkaszakadtából üvölteni kezdett.
– Tűzkő, tűzkő. Tűzkövet tessék, itt a tűzkő.
A tömegből kivált két egyenruhás, és nagyapám felé vették az irányt. Ő már nem tágíthatott, előtte állt a két marcona rendőr, és az engedélyét kérték. Apám arrébb somforgott, és mint egy meccset, messziről nézte az eseményeket. Az öreg Tibi széttárta a karját, és magyarázni kezdett.
– Dehogy, rendőr urak, félre tetszettek érteni, nem tűzkövet mondtam, csak panaszkodtam, hogy milyen nehéz az élet, hogy egyfolytában küszködünk, csak küszködünk.
Elvezették, persze. A kis Tibit pedig csakhamar elnyelte a kavalkád, mintha ott se lett volna.
(Fotó: Marco Carmona, kép forrása: Pexels)