– Domi, kapaszkodj azon a mászókán! – a hangom akárcsak anyámé gyerekkoromban. Hihetetlen, mégis mostanában egyre több helyzetben veszem észre, mennyire hasonlítunk. Hónapok vagy évek óta is talán? Az biztos, hogy csak azóta, hogy én is anya lettem. Ahogy Benci is elkezdett járni, feltűnt, hogy ugyanúgy aggodalmaskodom, szorongok, és ami a legrosszabb, sóhajtozom, mikor azt hiszem, senki nem hall. Ijesztő volt az első felismerés, a saját kiégett sóhajomé.
– Anyaaaa, jőkj! – Benci kiáltása visszaránt az emlékezésből. Jólesne még egy kávé, hátha attól magamhoz térek megint egy időre, biztos csak az éjjeli ébredés miatt bambultam el. Megrázom a fejem, és nagyot lökök a hintán. Édesem, mennyire szereti. Kicsi még, hogy hajtsa magát, de biztonsággal megül a babahintában, kapaszkodik és élvezi a sebességet. Én meg csak álldogálok, csak várom, hogy visszatérjen hozzám, és lököm mindig, mikor kartávolságra van. Mint egy metronóm, olyan rémesen monoton, de lököm, hadd élvezze. Emlékszem, imádtam én is annak idején, hogy magam hajtom egyre sebesebben, egyre magasabbra, és amikor végén kiugrottam, szinte repültem.
A mellettünk lévő hintához egy lány érkezik, lendül a szőke copfja, ahogy felpattan rá, és mikor mosolyogva jólnevelten köszön, felénk pillant ragyogó kék szemével.
– Hahó, Hercegnőm, veled meg mi történt? – a közeledő férfi hangjára megmerevedik a testem. Lassul a lendület, a hinta megáll a levegőben. Most én repülök a hinta helyett, vissza az időben. A kék szem és ez a hang nem véletlen. Tudom ki közeledik.
Nagy levegőt veszek, és bár amikor kifújom, látszik a leheletem a hűvös tavaszi délelőttön, a hang felé fordulva forróság önt el, ahogy meglátom az ismerős, csibészes mosolyt. A kék szempár még a lányra néz. – Hová tűnt az állítólagos reggeli hasfájásod, kishercegnőm?
– Elmúlt, apa, hát nem csodás? Jobban vagyok!
– Dehogynem! Örülök az ilyen csodáknak! – nevető baritonjára valahol mélyen éledezni kezd bennem egy eltemetett nő. – Szia Anna. Micsoda meglepetés!
– Báá-lint… szia. Hátte? – Zseniális, ennél jobban ki sem fejezhetném, mennyire árnyéka vagyok annak, akivel egykor dolgozott.
– Lógunk, igaz Szofi? Reggel fájlalta a hasát, ezért nem ment suliba, de az anyjának forgatása van, nem tudta magával vinni, így elhozta hozzám. Egy ideje külön élünk – közönyt tettetve biccentek –, én meg rugalmasan értelmezem a home office-t, úgyhogy kerestünk egy játszóteret. Sejtettem, hogy az majd feledteti a bajt. Nem gondoltam, hogy ilyen remek helyet találunk – de ahelyett, hogy a mászókákat mustrálná, egyenesen engem néz és derűsen mosolyog. Emelkedő pulzusomról igyekszem nem tudomást venni, rémesen festhetek, ezért a célzást egy ironikus félmosollyal nyugtázom, és a szemkontaktust megszakítva körbejáratom a tekintetem a játszótéren.
– Valóban szuper hely. Keddenként logopédushoz járunk a környékre, és amióta felfedeztük, mindig megállunk itt, mielőtt hazamennénk. A fiúk nagyon szeretik. Nem mindenhol akad ilyen kalózos mászóka, és Domi – mutatok az vitorlát formáló kötélhálón csüngő fiam felé – imádja. És le is kell fárasztani őket, akkor jobban alszanak.
– Fú, apu! Oda felmászok én is!
– Menj csak, innen figyellek – biztatja a lányát, majd felém fordul. – Jah, az éjszakázás durva. De iskoláskorra elmúlik, ne aggódj!
– Igazán vigasztaló – nevetek fel, és oldódik bennem a feszültség –, akkor már csak négy röpke év, és pihenhetek, azt mondod?
– Legrosszabb esetben – borús ránc fut végig a homlokán, ahogy folytatja. – Persze megeshet, hogy befigyel még alkalmanként egy kis stressz, iskola, iskolaváltás, válás… ilyenkor megborulhat az egyensúly. Ez a hasfájás is újabban Szofinál… de amint lezáródik a válás, majd megint beáll a rendszer.
– Sajnálom, nem lehet könnyű.
– Kösz. Nem az. De jobb így. Közel 10 évbe telt, de rájöttünk, hogy állandó veszekedésben élni nem lehet, a gyereknek sem tesz jót, ha mindenáron és csak miatta akarunk együtt maradni. Te pontosan tudod, hogy ezért próbálkoztam a házassággal, de hát nem működött – a direkt célzásra elpirulok, emlékszem, mi hiányzott a kapcsolatukból, amit máshol talált meg. – Máris kevesebb a vita. Szofi jár gyerekpszichológushoz, aki szerint nyugodtabb, amióta nem veszekszenek a szülei állandóan otthon. Viszont kevesebbet van velem és hiányzom neki. Mindig akkor fájdul meg a hasa, mikor az anyja nem tud vele otthon maradni. A kis ravasz! – a ráncok most kisimulnak, ahogy gyengéden a lánya után néz, és ránt egyet a vállán. – De nem bánom, nekem is hiányzik, szívesen belemegyek a játékba.
Bólintással nyugtázom. Tudom, hogy Bálint a kegyes hazugságokat mindig könnyedén vette. Hallgatagságom nem zavarja meg, fürkésző tekintettel méregetni kezd.
– És veled mi újság? Még mindig körülrajonganak a pasik?
– Bizony, többel is együtt élek. Különösen a fiataloknál vagyok népszerű: Domi jövőre kezdi a sulit, Benci meg az ovit.
– Nemcsak a fiataloknál, a réginél is. – Kisautók, pelenkák és büfiskendők alá temetett érzések élednek újjá bennem, amikor hosszan és határozottan a szemembe néz a számomra mindig ellenállhatatlan kék szemével. Fülemben dübörög a szívdobogásom, érzem, ahogy hevesebben kezd verni, ezért mélyet lélegezve próbálom lenyugtatni. Kialvatlanságom miatt ez kivédhetetlenül ásításhoz vezet.
– Untatlak, Hercegnő? – A nevetése. A régi becenév. Könnyed, közvetlen.
– Nem, bocs, csak sokszor keltünk éjjel Bencivel.
– Akkor gyere, meghívlak egy kávéra. Tudok egy jó kis cukrászdát a sarkon, ahol a gyerekeknek is vehetünk sütit, mi pedig beszélgethetünk.
– Nem, köszi – emelem ki Bencit a hintából, és megindulok Domiért. – Mennünk kell haza ebédelni. Inkább a délutáni alvást választjuk – menekülőre fogom, mert megrémiszt, amit mond, még inkább, amit kivált belőlem.
– Értem. Kellemes meglepetés voltál, örültem a találkozásnak. Talán majd legközelebb.
– Persze, jó volt látni, de már fáradtak a fiúk – búcsúzom.
– Semmi gond, jövő héten is lesz kedd. – Magabiztos mosolya egyszerre ígéret és fenyegetés.
Képtelen vagyok ebéd után pihenni a fiúkkal. Forgolódom mellettük, és koffein nélkül is zakatol a szívem. Egyik gondolat felrepít a magasba, majd irányt vált és visszaránt, de a holtponton fordít megint, és előrevisz az adrenalinlöket. Tetszik a lendület. Fel-le, fel-le kavarognak az érzéseim. Bele akarok ülni a hintába?
(Fotó: Miguel Á. Padriñán, kép forrása: Pexels)