A helyi újság vezércikke szerint a régi város eljegyezte magát az újjal, a lakótelep-rengeteggel. A történelmi városmagot körbeszorító betonháztömeg lenne az eljegyzési gyűrű? – morfondírozott Bertalan, az újságíró tanonc. Mert ha igen, akkor nem egyenlő felek közötti házasság köttetett. Kérdezte-e valaki a szépségesen ívelő, hosszúkás kenyérként domborodó Belvárost, hogy akar-e hozzámenni az unalmasan szürke, szögletesen párhuzamos és nehézkes vasbeton kolosszushoz?
Nem, nem kérdezte senki – adta meg a választ önmagának Bertalan. Idegenből a nyakunkra ültetett keresztapák döntöttek így, akik ünnepeiken énekszóval is kimondták céljukat: a múltat végképp eltörölni.
Bertalan látta, miként tarolták le a kertek közepén kővirágként díszelgő polgári házakat, melyek nappalijában zongora bongott, amit a panelba kényszerített tulajdonos már nem tudott magával vinni. Elhallgatott a muzsika, helyét az üvöltő hangszóró vette át – április négyről szóljon az ének –, és szegényebb lett a világ a májusi orgona illatával is, mert az orgonabokrokat a házakkal együtt eldózerolták. Gazdátlan kutyák és macskák keresték új otthonukat. A gesztenyefával szegélyezett utca eltűnt, az ősszel iskolába menő gyerekek hiába kutattak fényes gesztenyék után, miképp a madarak sem leltek rá fészkükre.
Titkokat temettek maguk alá a kivágott és földre zuhanó öreg fák. Magas koronájukkal beláttak a polgári családok otthonaiba, ahol a bútorok régi emlékeket őriztek.
A faragott szekrény illatában ott rejtőzött az omnibusz repítette idő. Az ovális asztal fényes lapja, mely visszaverte a keménykalapban érkező vendégeknek a háziasszonyhoz címzett bókjait, csipketerítővel takarózott. A falakról olajfestmények és családi fotók néztek le a keleti szőnyegbe süppedő vágyakkal megrakott récamiérre és a kártyaasztalra, amelyen a ház asszonya pasziánszozott, míg a piacról bevásárlókosarával visszatérő cselédlány az ebédet készítette a konyhában.
A fák levelei között erőszakosan áttörő fény megszelídült odabent, megpihent a selyemfüggönyök árnyékában. Az eleganciát és nyugodt méltóságot árasztó lakásban a csendet csak néha zavarta meg a konyhai rézedények és a mázas cserépfazekak illedelmes csörgése.
A konyha falán a hímzett falvédő hirdette, hogy az én uram csak a vizet issza, nem is sírom leányságom vissza. Az özvegy időnként magában óvatos fejcsóválással megjegyezte: azért nem egészen –, de a mondatot tapintatból soha nem fejezte be.
Odaát a konyhában, a cseléd birodalmában a falakon fakanalak, merőkanalak, habverők függtek katonás rendben, a polcokon porcelán- és zománctálak, cukortartó és lisztes doboz sorakozott. Az öntöttvas főzőkályhát fával fűtötték.
A gesztenyefák még látták ezt a világot, de hiába darabolták fel őket, nem árulták el titkukat.
A nyugdíjas tanárnőnek szerencséje volt. A magántulajdonú kertes házáért magasföldszinti bérlakást kapott, ahová befért a komód és a thonet székekkel körülvett ovális asztal is. Sok bútorától meg kellett válnia, leginkább a récamiér elvesztését fájlalta.
Mindig elmormolt egy imát, mielőtt remegő lábbal felállt a székre, hogy a szekrény tetején levő virágait megöntözze.
Az élettel ki volt békülve. A vasárnapi mise után a déli harang dunnyogó hangja már otthon találta. Aki magába néz a tálba, azt az étel nem táplálja – mondogatta halkan.
Mégis jó világ ez – gondolta, és élvezettel eszegette a mirelit borsófőzelékhez készített rántott csirkelábat.
(Fotó: Shovy Rahman, kép forrása: Pexels)