London Katalin: A forgalom lassan haladt
A forgalom lassan haladt. Tízemeletes házak övezték mindkét oldalt a kanyonként beékelődött úttestet, az ég felé törő paneltömbök sziklák voltak, beláthatatlan szirtekkel. Kék-zöld-szürke sávokra színezett emeletek követték egymást, legfölül az épület szürkéje beleveszett az ég szürkéjébe. Alkonyodott. Ott, a hetediken, a lehúzott roló mögött több éve üresen áll a lakás. Egy késő októberi napon lépett ki János azon az ablakon. Alig mozgott már, a kissámlira nehéz volt felmásznia, hogy ráhasalhasson az ablakpárkány hűvösére. Hátrányára vált apró, elhízott teste, pizsamája felcsúszott, hasa rátapadt a vizes fára, a cserepes növényekkel nem bíbelődött, jobb kezével lesöpörte őket, azok egymásra zuhanva ingatták leveleiket, és a széttört cserepek földszagot árasztottak. Bandi tegnap locsolta őket, az alátétekből víz loccsant szerteszét. Zsírpárnás meztelen hasa lassan csúszott előre, jobb kezével már a panel érdes felületét érezte, az ő szintjük kék volt.
Amikor a festők elkészültek a színezéssel, Bandival a ház előtti padon ültek és gyönyörködtek az újjászülető falak tisztaságában, fejük felett fekete rigó hintázott egy ágon, fénycsóvák törtek utat a levelek közt, és éles csíkokban rezgett a por. Most egyszerre érezte az akkori nyár illatát saját testszagával eleggyé válva és csigává alakuló testének erőfeszítését, ahogy csúszott előre és igyekezett jobb lábát felerőltetni a párkányra, lábujjával kapaszkodót keresni. Felsője az izzadságtól, nadrágja a vizelettől vált tocsogóssá. Nagylábujját végre sikerült beakasztani az ablaktok sarkába, hámló festékréteget érzett, püffedt bőre kis híján lecsúszott róla, ám keze már kívül volt és rátalált az ablak alatt futó huzalkötegre, ez meg mi, gondolta, és halvány öröm suhant át rajta, van mibe kapaszkodnom, most megcsinálom! Két másodperc az egész! Egy 90 kilós test 21 méter magasságból 73 km per óra sebességgel zuhan, a légellenállás elhanyagolható, az esési idő csupán 2 másodperc. Ha szerencsém van, a sokk miatt a negyedik emelet környékén elvesztem az eszméletem, még két másodperc sem kell, és vége.
Most már a bal nagylábujjára koncentrál, milliméterről milliméterre mászik a falon, hogy egyensúlya végre átbillenhessen a panelhatáron, mellkasának harmada már kívül van, bal kezével még kapaszkodik az ablaktokba, nyakát kimerevíti, fejét felszegi, érzi a szél süvítését, nyitva hagytam a konyhaablakot, gondolja. Most a huzat úgy zúg át a fülén, hogy feje rongylabdaként csapódik vállának, nem, ez nem huzat, zuhanok. Megfázom és tüdőgyulladást kapok, a lét-nemlét határára kerültem, olvastam egy ilyen című regényt, aminek a főhőse hegymászó volt, még egyetemista voltam, a parton hasaltam. A Duna volt, vagy a tenger? Hunyorít, hatalmas kékség tárul elé, ez a tenger, ujjong, sós pára keveredik a bronz napolaj illatával, mennyire szeretem ezt a keveréket, a test órákig csúszós hallá válik, de ez jó, pirított fokhagyma szag ömlik ki az egyik lakásból, ez csak Kovácsné lehet, ő főz mindennap vacsorát, az ötödik emeleti ablak függönyét szürkére ette az idő, a hattyúk évekkel ezelőtt hófehéren úszkáltak a nádasban, a nejlonszálakból font idill valamikor szép volt, a tanító néni dzsörzé szűk szoknyát visel, mindig ugyanazt a galambszürkét, hozzá horgolt pulóvereket, olyan világító színűt, hogy a zsibongón kiviláglik a gyerekhadból, mint egy reklámbaba, anyám megtiltotta, hogy játszak a micsodámmal, mindig a kezemre ver, pedig jólesik a viszkető érzést enyhíteni, nem akarom, hogy buzi legyél, majd én kiverem belőled, ordít apa, ketteske vegye be szépen azt a sárga bogyót, főorvos úr, nem bírok az öreggel, amikor eszénél van, mindenáron haza akar menni, nővérke küldje már el azt a vén buzit a folyosóról, nem tudok tőle felmosni, Jancsika, ha nem eszed meg a levest, nem nősz nagyra, utolsó vagyok a tornasorban, a harminckettedik, legelöl állnak a nagyok, Gyuricza Zsoltival még soha nem beszéltem, ő egy sztárkosaras, a legjobb dobó a kerületben, utána Mészáros Karcsi áll, ő kenus, diákolimpia győztes, az úttörőtáborban a piros sálammal kötözik össze a kezem, lerángatják az alsónadrágom, hogy megnézzék, fiú vagyok-e, vagy lány, mindenki röhög, Ikea kanapét szeretnék, halványzöld párnákkal, és sok-sok színes üvegpoharat, vázákat, mécseseket, gyertyákat, mindent-mindent az Ikeából!, affektál Bandi, meleg ujjacskái belesimulnak a markomba. Neeem! Súlytalanul forgok a levegőben, az arcizmaim koponyámra tapadnak, a bőröm csonttá válik, a fogaim kifordulnak, nem érzem a hideget, Neeem! Saját üvöltésem robbantja szét a fejem – Segíítsééég! Segííítséééég! –, nyelvem körém tekeredik, rám csavarodik, leáll a pörgés, izmaim megfeszülnek, egyetlen görcs vagyok, vaagyoook, vagyook, vagyok.
Szirénázó mentőautó közelít, az autók félreállnak, a mentő éles kanyarban vág át a piroson. Egy kopott férfikabát alól rózsaszínű meztelen láb lóg ki, a mentős egy fekete műanyag zsákot dob a sűrű vörös vértócsára. Kovácsné néhány percig megáll az ablakban, mielőtt becsukná. „Nem rossz ember volt, még ha nem is a mi fajtánkból való” – motyogja. Sarkon fordul, megjött a férje, a végén még kihűl a vacsora.
(Fotó: Carlos Caamal Can, kép forrása: Pexels)