…nem ismerem
Nem ismerem őt, riadt tekintet szememben
Reményt szorító csontos kéz tenyeremben
De nem ismerem… Nevére sem emlékszem
Csak a bőrcvekker illatára és pár szóra
Az elmúlás aromája számban azóta
Ízlelgetem… nem ismerem
– Itt jó lesz, meglátja, figyelnek majd magára
A tiszta jóindulat hozza az ilyen mondatokat a számra,
Vagy attól való félelmem, hogy egy napon
Ha majd az ő cipőjét kell felvennem, szorítani fog-e nagyon?
– A demensre! hasítják a valóságot a végtelennek hitt percbe
Könny csillan szemgödrébe’
És jönnek, segítenek menni, ne egyedül kelljen vonszolnia
Egy óra múlva látom újra, kerekeken tolva
De a szemekben már a “gyógyszer” van, kilakoltatták a reményt
És hazaküldték mindazt, amit a hosszú idő alatt megélt
Ami megmaradt…
Szimatot fogtam, lapulok a földhöz
Tenyérnyi, de végtelennek tetsző csöndhöz
Dolgozik az ösztön
Nem hagyhatom, hogy szökjön
A többi már így is kereket oldott
A maradék pillanatba oltott
Öröm… Szakadtáig kapaszkodik a köröm
Akkor van csak és ott is marad
Az elsuhanó fán, nem a válladon madarad
Láttam tolla színeit, hallottam hangját
Lelkem raktárának falai őrzik a csodát
Nem áttárolható, csak a rendszerben szerepel
Hogy a leltár pontos-e? Nem tudom, nem is érdekel
Ami megvan még, arra kell, hogy gondom legyen
Az utolsó nagyleltárban majd készleten szerepeljen
Veled…
Ennek a füstje is belegabalyodik a szűrt fénybe
Megérkezett a tenyér a tenyérbe
Nekem már nálad van, helyezd te is az enyémbe
Tartalmát a legféltettebbnek
Nem tudok örülni kevesebbnek
Mindenestül kellesz, valódat fejtem fel
Ismerem… a lakaton egy jel
– hasonlatos egy másikhoz –
Megmutatja, kihez tartozz
Választ szeretnék neked hozni, nem több kérdést
Lerombolni jöttem, nem építeni a kerítést
A saját várunkhoz úgyis lesz majd híd a vizesárok fölé
És gyerekkacaj muzsikája a magas falak közé
(Fotó: Markus Spiske, kép forrása: Pexels)