Dideregtek a fák is, amikor a fagyos földbe vájták a sírgödröt, apa és kamasz fia. Gomolygó felhőkkel takarta el a szemét a Nap, nem akart már több temetést látni. Azok ketten éppen csak szusszantak, amikor a földbe szúrt ásót eltalálta egy golyó.
– Ne félj, fiam, amit nekünk szántak, azt úgysem kerülhetjük el! Na gyerünk, folytassuk! – az apa az ásóért nyúlt.
Nincs egy hete sem, ugyanitt ástak, és a verejték akkor is jéggé fagyott a hátukon. Az apa hetedik gyermekét, az alig egy hónapos lánykát – aki a keresztségben az Éva nevet kapta – tették a szalmával puhára bélelt sírba. A szalmát az elrekvirált tehén istállójából hozták a sírgödörhöz.
Háború, pince, tüdőgyulladás. Pedig ránézett a sántikáló, halállal cimboráló katonaorvos is. Meghallgatta a kicsi ziháló tüdejét. Még a porcelán kávécsészés időkben, odahaza Wagner zenéjén kifinomult hallásának nem tett jót sem a szakadatlan robbanás, sem a sebesültek szűnni nem akaró jajgatása, halálhörgése, de diagnózisai így is halálosan pontosak voltak.
– Ha nincs gyógyszer, nem marad életben – mondta ki az ítéletet. Éppen olyan nincs világ volt akkor. Nem a gyógyszer és nem a kenyér, leginkább a gondviselő Jóisten jelenléte hiányzott. Mert ha itt van, nem engedi, hogy megtörténjék az a sok szörnyűség.
– Bizonyára másutt még nagyobb szükség volt rá – próbálta magyarázni a megmagyarázhatatlant a gyermekét veszített apa. Hej, pedig karácsonyi ajándékként küldték a földre az angyalok a kicsi leányt, de épp akkor a háború kaján ördögei is sürögtek-forogtak.
– Nyilván legvégül az angyali légió győzedelmeskedik majd – gondolták a lélek csendjében, melyet szüntelen zavarni próbáltak a kint dörgő ágyúk. Az újszülött jövevényt fenyőillattal fogadó szobát kisujjnyi, imbolygó fényű gyertyák, odakint az eget-földet vakító Sztalin- gyertyák világították meg. Földrengésszerű robbanások tették még emlékezetesebbé azt az éjszakát. Az ég felé szálló imák nem értek célba, a levegőben zsákmányéhes lövedékek lyuggatták ki őket. Még a kicsik aprócska imáit is eltalálták a mesterlövészek.
A gyermek és a nő elmúlása mindig szörnyűbb, mint a férfié. Emez, akit most készülnek parancsra temetni – bár anya szülte őt is –, mégiscsak egy halált osztó katona volt. Ittas bódulatban foglalták el a települést, ahol már hónapok óta hullámzott a front. A fegyverkelepelést lánygyermekek és nők sikolya követte. Kutyányit ért akkor az élet. A gyengébbek védelmére kelt kutyát, férfit lelőtték. Egyre ment.
– És ezt itt ni, velünk temettetik el. Pont ide az ártatlan kislányom mellé – dörmögte. Az apa addig gyásztól ellágyult arcvonásai megkeményedtek. Megint felugatott a közelben, a cserjésen túl egy géppuska.
– Hiába, közel van az ellen, vagy a barát. Ki tudja, ma ki a barát, ki az ellenség? – töprengett ásás közben. Maguk között az egyiket friccnek, a másikat davajnak hívták.
A sírgödör fölött parancsoló, bajtársának végtisztességet megadó tiszt pisztolyával lövöldözni kezd. Díszlövésnek szánja, de azok ketten ásóval a kézben nem tudják, hogy ők is a sírgödörbe fognak-e zuhanni. Végre elhallgat a fegyver. A tiszt táskájából egy darab fagyos kenyeret ad az apának köszönetképpen, a fiút pedig megöntözi valami pacsulival.
– Krasznaja Moszkva – kiabál a gyereknek.
A tanya környékén a hidegben a frontvonal is odafagyott a mezőhöz, szántóhoz. Nem ment sem előre, sem hátra. A világ fehér halotti lepel alá temetkezett.
– Apám, jelentkeznem kell a kommendatúrán.
Nem marasztalta a fiát, látta a végső kitartásra buzdító és a felkoncolással fenyegető plakátokat. Háromnapi élelemmel búcsúztatta el az egyenruhába öltözött leventét.
– Hazavárunk! – éppen csak nyújtotta a kezét fia felé. Hirtelen sarkon fordult, nem akarta, hogy lássák az arcán jéggé dermedő könnyeket. Ahogy ment a kisház felé, fegyverként ropogott csizmája alatt a letaposott hó. A fehér hóköpeny álcát viselő fák együttérzően hajlongtak, ahogy az öreg elhaladt mellettük.
A hónapokon át hullamerev front tavasszal megmozdult, és tántorogva elindult nyugat felé. Eltűntek a katonák, mint ahogy eltűnt a kerékpár, az óra és a beretva is.
A béke hírnöke a postás volt, aki újból hetente kétszer jött a tanyára, lóháton vagy homokfutón.
– Ma sem hozott hírt a fiamról – ment hátra az ólakhoz, mintha valami dolga lett volna ott. – Talán posta sincs ott, ahol a fiam van – hessegette el aggodalmait.
Gyakran álmodott a kislányával. Ilyenkor megmutatta neki a tyúkot, kacsát, máskor pedig, ha rogyadozó lábbal is, de elkísérte az iskolába. Az új iskolát az egykori gazdatiszt házába telepítették, a régiben lőszerraktár volt. A helyén csak egy gödör maradt, víztócsával az aljában.
– Mára sem tisztek, de gazdák sem maradtak – vont mérleget. – Odalett a szántó és a diós is. A Pipagyújtó csárdában sem szól már a zene – sóhajtott a napi kettő doboz Kossuth cigarettától sárgálló bajszú öreg.
– A lovaim is a téeszistállóba vannak már bekötve, mert nagykabátban, a forró kályha mellé ültetve valahogy adakozóbbá válik a szegényember fia – merengett maga elé.
Egyszer azt álmodta, hogy felpántlikázott lovakkal és kocsival a templom elé hajtott, és mindenki csodálta az ő gyönyörű, menyasszonyi ruhás leányát.
– Szép, mint az anyja volt – és még édesebben aludt tovább.
Sokadszor elvirágzott már a kis udvar sarkába ültetett orgona, mikor az aranyat érő esőtől izzadó ablakon át meglátta a laktanyából kiszökött, vacogó kiskatonát, aki láthatóan már pénzzé tette a tanyán a pufajkáját, sapkáját.
– De hiszen ez még majdnem gyerek! – élénkült fel az apa az üveg mögött. Ajtót nyitott, és minden orosztudását összeszedte.
– Davaj krasznajamoszkva!
Ételillat, dohányfüst és pohárkoccanás mellett, amikor senki sem látta, a béke óvatosan, lábujjhegyen belopózott a házba.
– Nem vettek észre – sóhajtott megkönnyebbülten. Másnap, húsz év után először, az öregember belépett a parányi temető kapuján. A kicsi sírhanton lelt még néhány haldokló virágot.
(Fotó: Matthias Zomer, kép forrása: Pexels)