Stefi ma is a vekker fülsiketítő hangjára ébredt. Hiába volt okostelefonja, ő mégis a szüleitől örökölt ütött-kopott ébresztőórát állította be minden reggel 6 órára. Szívéhez nőtt ez az ősrégi ketyere, amikor az álom és az ébrenlét határán egy gyors mozdulattal lenyomta a tetején az ébresztőgombot, néhány pillanatig visszarepült az időben. Látta maga előtt a hatalmas puha franciaágyat, ahová húgával hajnalonként bevackolták magukat alvó szüleik mellé, hogy aztán reggel a vekker csörömpölésére együtt keljen a család.
Még 5 perc. Általában ennyi időre volt szüksége, hogy magához térjen. Óvatosan odabújt a mellette szuszogó férfihez, nyakába fúrta arcát, és azonnal megérezte a jól ismert illatot. A biztonság enyhén savanykás, megnyugtató szagát. Szeretett pihenni még egy kicsit így, finoman ébresztgetni a testét és a lelkét. A férfi kéjesen sóhajtott egyet, résnyire nyitotta a szemét, majd arcán az elégedettség mosolyával rögtön visszazuhant az álmok világába.
Az elmúlt 10 évben így zajlott a reggeli rituáléjuk. A kezdet kezdetén bőven voltak még kapkodó ölelések, futó csókok, gyors kielégülés, az utóbbi időben azonban nem maradt más, csak a megszokás kellemes percei. Istenem, hogy lesz ebből gyerek, sóhajtott egy nagyot, tekintete az órára tévedt. Letelt az 5 perc. Indulni kell.
A fürdőszobában a tükörből egy sápadt, leharcolt arc nézett vissza rá, amikor a fogát mosva árgus szemekkel a ráncait vizslatta. A szeme körüli huncut szarkalábakkal általában kiegyezett, de ezek ma valahogy olyan ijesztően éles vonalaknak tűntek. Hideg vízzel gyorsan megfröcskölte az arcát, oldódni kezdett a gyomra tájékán a szorítás, újra tiszta fejjel tudott gondolkodni.
Ma este az ügyeletben megmondod Csabának, hogy vége. Szép volt, jó volt, ennyi volt! Fogd már fel, nem neked való ez a szeretősdi. János a férjed, Csaba csak egy futó kaland, győzködte magát sminkelés közben, és egy rossz mozdulattal elkente tökéletesre megrajzolt tusvonalát. Bassza meg, ez nem az én napom! Hirtelen éles fájdalom hasított a fejébe, egy pillanatra elsötétült a világ, a mosdóba kellett kapaszkodnia, hogy ne essen el. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tűnt el a fájdalom, de az ijedtség nyomait még órákig érezte a zsigereiben.
„Jó reggelt, igazgató asszony!” – köszönt a kórház portása udvariasan, amikor Stefi magassarkú cipőjében, határozott léptekkel eltipegett a fülkéje előtt. A cipő kegyetlenül szorította a lábát, alig várta, hogy a reggeli vezetői értekezlet után megszabaduljon tőle és átváltozhasson orvossá. Belebújjon a frissen mosott, kék műtős ruhájába, felvegye a kényelmes műanyag papucsát, és ne foglalkozzon mással, csak a betegekkel. 5 évvel ezelőtt nevezték ki a kórházigazgatójának, de még mindig nem sikerült megszoknia ezt a szerepet. Az elején büszkeséggel töltötte el, hogy ő volt Románia legfiatalabb kórházigazgatója, ráadásul nő és magyar, de ahogy teltek az évek, egyre kínosabban érezte magát, amikor a minisztériumi főnökei vele példálóztak, ha a nemek közti egyenlőségről vagy a magyar kisebbség helyzetéről volt szó.
Amikor meglátta Csabát a folyosó végén, fiatal kollégái koszorújában a nagyvizitre várakozva, lelassította lépteit. A férfi lendületes gesztusokkal magyarázott valamit, hullámos barna hajából egy kóbor tincs a szemébe hullt. Felemelte a tekintetét, kezével a füle mögé igazította a rakoncátlan hajszálakat, és titokzatosan Stefire mosolygott. Ez volt az a mozdulat, aminek Stefi soha nem bírt ellenállni. Szíve most is a fülében kalapált, lába remegni kezdett. Hogy zavarát leplezze, hivatalosan biccentett egyet a férficsapat felé, és gyorsan továbbállt.
Épp becsukta maga mögött az irodája ajtaját, amikor a mobilja halk csipogással jelezte, hogy SMS üzenete érkezett.
– Hiányzol! Szívecske, szívecske, szívecske… Beugorhatok hozzád egy percre?
– Most ne, majd este! Ügyeletben leszek. Szmájli, szmájli, szmájli.
Úgy érezte, az egyszerű szmájlival semleges terepen maradt. Csabával sokat üzengettek egymásnak, Stefi a különböző mosolygó fejek áradatában nem igazán ismerte ki magát, néha csak sejtése volt, hogy Csaba mire gondolhatott. Imádta ezt az előjátékot.
A számítógépe előtt ülve hiába próbált a számokkal sűrűn teleírt Excel táblára koncentrálni, figyelme folyton elkalandozott. Gondolatban Párizsban járt, azon a sebészeti konferencián, ahol tavasszal Csabával összejöttek. Egymás után villantak be a jelenetek: Csaba puha ajka megcsókolja a szálloda liftjében, Csaba meleg, barna szeme végigsiklik a meztelen testén, Csaba remegő ujjai hozzáérnek a mellbimbójához a zuhany alatt, Csaba sóhaja, amikor beléhatol. Csaba, Csaba, Csaba…
Stefi úgy vergődte át magát a kötelezettségek akadálypályáján, mint aki nincs jelen az életében. Végtelenül fáradt volt egész nap, agyára furcsa, homályos köd telepedett, amelyben hol felbukkantak, hol eltűntek a gondolatok. De lelkiismeretesen tette a dolgát, az évek óta berögződött rutin segítette, hogy ne kövessen el végzetes hibát. 7 órakor, amikor már a betegek a kórtermekben arra vártak, hogy hasson a beléjük diktált altató, a nővérek a pihenőszobában családi fotókat mutogattak egymásnak, az ügyeletes orvosok az ebédlőben gyűltek össze, hogy megvitassák az aznapi történéseket, Stefi magára zárta az irodája ajtaját. Végre egyedül volt.
Az okostelefonja az íróasztalán hatodszor játszotta le ugyanazt a Mozart zongoraverseny részletet, a képernyőn egymás után ugrottak fel az üzenetek.
– Mindjárt ott vagyok!
– Vedd már fel!
– Merre jársz?
– Nyisd ki az ajtót, én vagyok az!
Az utolsó üzenet nem sokkal éjfél után érkezett.
– Nem szeretsz már? Egy sírós fej.
Amikor másnap a helyi újságban megjelent a hír, Csaba már túl volt az első sokkhatáson, és a vonaton ült Budapest felé. A szikrázó napsütéstől hunyorogva, a koszos ablakon keresztül bambulva nézte a tájat: dolgozott még benne a lórúgásnyi nyugtató. Az elsuhanó fák között egyszer csak Stefi kislányos alakja tűnt fel előtte, amint boldogan integet felé, de mire magához tért volna, a nő kisétált a képből. Jó erősen megdörzsölte az arcát, hümmögött egyet, és a telefonja után nyúlt. Megnyitotta a legutolsó beérkezett üzenetet.
– Sanyikával várunk a pályaudvaron. Szívecske, szívecske, szívecske…
Fotó: Beyzaa Yurtkuran, kép forrása: Pexels