Imádtuk a focit és egymást. Még a Soroksár SC kölyökcsapatában lettünk barátok, és nagy karrierekről álmodtunk. Mindenben versenyeztünk. Ki rúg több gólt, ki csókol meg először egy lányt, ki tud belógni a moziba, ha 16 éven felülieknek szóló filmet vetítenek? Utálta a nevét, haragudott a szüleire, hogy Antalnak nevezték el, kizárólag a Tonira hallgatott. Engem irigyelt, hogy a világ egyik legjobb csapata után – ő legalábbis így hitte – Milánnak neveztek el. Lányt én csókoltam először, a moziba is könnyen szöktem be, de gólt mindig Toni rúgott többet. Szívesen cseréltem volna vele.
„Le akar igazolni a Fradi!” – olvastam hitetlenkedve a SMS-ét. Alig múltunk 18 évesek.
„Ez vmi hülye vicc b+?” – írtam vissza rögtön.
Nem vicc volt. Leigazolta a Fradi. Én maradtam a másodosztályú Soroksárban, de bekerültem a felnőtt csapatba, és a mester azt mondta, számít rám. Sajnos nem úgy alakult, ahogy elképzeltük. A csapat két évig csak csetlett-botlott, én sem rúgtam a várt gólokat. Szánalmasnak éreztem magam, miközben faltam a Toniról szóló cikkeket, néztem a meccseit a stadionban vagy a tévében. Gyorsan gyökeret vert az első csapatban, gólokat lőtt, parádés gólpasszokkal szolgálta ki a társait. Minden meccse után beszéltünk telefonon. Egyre többször mesélt arról, hogy merre jártak a csapattársaival, egyre kevesebbet kérdezett rólam. Néha úgy éreztem, haragszom rá.
Majdnem kiestünk a másodosztályból, az edzőnket kirúgták, én mindenáron el akartam menni másik csapatba. Közben Toni bekerült a magyar válogatott bő keretébe. A mezén is így szerepelt a neve: Toni. Engem leigazolt a BVSC, és az új edzőm leült velem beszélgetni.
– Milán, én látok benned fantáziát, de felejtsd el, amit eddig a fociról hittél. Erős vagy, gyors, de nincs meg benned a csatárok pofátlansággal határos lazasága. Védőként szeretnélek kipróbálni. Szerintem az jobban illik hozzád.
– Mester, őszintén szólva, nem erre vágytam, de ígérem, beleteszem a melót, és reméljük, igaza lesz.
Igaza lett. Jól ment a csapatnak is, nekem is. Keményen edzettem, gyorsan beletaláltam a védő szerepbe. Élveztük a játékot a fiúkkal. Minél több mondanivalóm lett volna Toninak, annál kevesebbet tudtunk beszélni. Korábban természetes volt, hogy ha hívtam, azonnal felvette a telefont. Aztán nem vette fel, de hamar visszahívott. Aztán egyre később hívott vissza, aztán már csak másnap vagy harmadnap valami külföldi edzőtáborból vagy felkészülési meccs után.
A következő évben összesorsolták a BVSC-t és a Fradit a Magyar Kupában. Újra naponta telefonáltunk, zrikáltuk egymást, fogadásokat kötöttünk. Melyikünk csapata nyer, az ő sikeres cseléből vagy az én szerelésemből lesz-e több, ki nyer a másik ellen több fejpárbajt? Neki ez inkább játék volt, én bizonyítani akartam. Nem tudta senki, hogy ez az egyszerű Magyar Kupa meccs milyen fontos is tud lenni két huszonéves srácnak, akik a futballpályán egymás mellett nőttek fel. Nem ismertük igazán, hogy mi van a fehér oldalvonalakon kívüli világban, mik a fontos és nem fontos dolgok. Pár évre elválasztott minket az élet, de most azt éreztük, 90 percre talán újra minden a régi lehet, hisz valójában soha nem szakadtunk el egymástól, ismertük egymás gondolatait, mozdulatait, a másik szeme villanásából kitaláltuk, hogy éppen mire készül. Mindketten erre gyönyörű közös napra vártunk.
– Ma itt nem mész át, Antal! – mondtam neki mosolyogva, mikor a pályára indulva megöleltük egymást.
– Azt majd meglátjuk – válaszolta fülig érő szájjal –, minden a pályán dől el, játsszuk le!
Másnap fuldokoltam az újságcímeket olvasva:
„Kegyetlen belépő vetett véget egy szépen induló karriernek”
,„A lelátóról brutális kivégzésnek látszott”
Egész éjjel nem aludtam, minden pillanatban a meccsen járt az eszem. Hogyan történhetett? Végig éreztem, hogy kézben tartom a dolgokat, beleléptem a cseleibe, passzaiba, hiába húzta meg a szélen, tartottam vele a lépést, és ki tudtam szorítani az oldalvonal felé. Jeleket kerestem az arcán, de csak a fölényes mosolyát láttam, amiben benne volt, hogy egyszer úgyis elkaplak. Hiába állítasz meg ötször, ha a hatodik sikerül, és gól lesz, mindenki csak arra fog emlékezni. Férfias küzdelem volt, kemény, de nem durva. Aztán egyszer késtem egy ütemet. Megéreztem, hogy erre a pillanatra várt, talán előbb láttam a jól ismert mozdulatát, mint ahogy ő valójában megcsinálta. A levegőből leveszi a labdát, és mielőtt az leérne a földre, azonnal bevág a kapu felé, nem hagyja kiszorítani magát. Ha itt most elmegy, abból baj lesz, ezért kétségbeesetten, nyújtott lábbal vetődtem utána. És akkor meghallottam. Reccsenés, sikoly, döbbenet… Felfordult a gyomrom, nem mertem megnézni. A fegyelmi tárgyaláson ezt súlyosbító körülményként értékelték. Szakadt szalagok, szilánkosra tört boka, szárkapocscsont. A fegyelmi határozat szerint szándékosan okoztam súlyos sérülést, és sportszerűtlenül viselkedtem. Nyolc mérkőzéstől tiltottak el.
Toni többet nem tudott, én nem akartam visszatérni a pályára, ez lett mindkettőnk búcsúmeccse. Egyszer voltam bent nála a kórházban. Fagyosan fogadott. Csak annyit mondott, hogy tönkretettem az életét. Azóta nem beszéltünk. Ahogy telik az idő, én sem tudom már biztosan, hogy véletlenül okoztam-e a sérülést? Nem nyomasztott-e az irigység, nem akartam-e törleszteni? Hány, de hány nap kezdődött már el úgy, hogy reggel azt gondoltam, ma már tényleg fel kellene hívnom. Sosem mertem megtenni.
Amit én nem tudtam elfelejteni, azt az emberek gyorsan elfelejtették. Manapság jól szerepelek fizetős fantasy foci ligákban, sikeres foci podcast-om és Youtube csatornám van. Rendszeresen hívnak tévébe szakkommentátornak. A fene gondolta volna gyerekkoromban, amikor beszippantott a fociláz, hogy ebből meg is lehet élni. Persze, figyeltem Toni életét. Gyógyulása után külföldön tanult, edző lett. Jó edző.
Most itt ülök a Sturm Graz stadionjához tartozó klubházban. Tonit nyáron kinevezték, ő a legfiatalabb vezetőedző az osztrák első osztályban. Rá várok. Múlt héten hívott.
– Szia Milán! Rég beszéltünk. Ideje lenne újra, nem gondolod?
– De, nagyon is, izé, tényleg… – habogtam a meglepetéstől.
– Itt edzőtáboroznak az olaszok. Leszerveztünk egy edzőmeccset: Sturm – Milan. Arra gondoltam, ezen itt kell lenned. Nomen est omen. Találkozzunk, beszélgessünk, szeretném bemutatni a családomat. De semmi érzelgősség.
– Oké, ott leszek.
Majd sírok, ha hazaértem.
Fotó: Markus Spiske, kép forrása: Pexels