a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
A különbség ordítani tudna, ha elővennék egy fényképet a múltamból, és mellétenném, hogy jól látható legyen, mennyire más volt az én gyerekkori valóságom, az örökké mosolytalan kislányarcom, amely kérdés nélkül is árulkodott a feszültséggel terhes otthoni légkörről.
Utólag roppant vicces volt az egész, akárhányszor találkoztak, felidézték a megismerkedésüket, mert minden alkalommal könnyesre röhögték magukat azon, hogy milyen lúzernek érezték magukat.
A gyerekeket ritkán látjuk. Ők másik kerületben laknak. Dolgoznak és élik a maguk életét. Az unokákról nem is beszélve, akiknek végképp nincs gondjuk az öreg nagyszülőkre.
A kapitány aggodalmasan figyeli, csak sejti, mi történhetett. A többiek még a vízben élvezik a hűsítő hullámokat, csak egy középkorú nő figyel fel a sírásra, de nem törődik vele, hátha csak egy delfin hangját hallotta.
Annyi ostobaságot nem olvastam egész életemben, mint a pandémia alatt. Mint mindenki, én is próbáltam a sajtóból is követni az eseményeket. Most viszont azt látom, hogy kollégáim tegnap késő este óta sorban osztják meg ugyanazt a hírt.
Rátkai minden kedden rábukik a pultra, nagyjából éjfél és kettő között, a többiek ebből tudják, hogy még egy kör őket is lecsapná a hálózatról, ahogy Széplac fogalmaz, ezért többnyire befejezik az ivást, szedelőzködnek, és kimennek a fényes éjszakába.
A kertben a fű hibátlanul nyírt, az épületről a vakolat nemhogy nem pereg, hanem látszik, hogy frissen kenték fel. Az autóból egy jóképű, magas férfi kászálódik ki. Hátraveti a fejét, megigazítja a haját, majd a karóráját is, és fölényesen elmosolyodik.
Engedtem neki, hogy felismerjen engem, és hogy átfolyassa magán a rólam őrzött emlékeit. Mindennél mámorítóbb érzés volt látni Sydney szemében a kétségbeesést, ahogy másodpercek alatt változott kevély öregúrból kétségbeesett aggastyánná.
Tudom, a Móni is szenved. Látni se kell, érzem én azt. De nem tudok beszélni vele. Nem jön ki a szó. Nappal is rossz, éjjel is rossz. Minden perc rossz. Sírnék ám én, ha menne. De nem megy.
Egyszerűen én vagyok. A testem pedig a részem, nem a tulajdonom. Nem a bástyám, nem a páncélom. Nem szolgál, hanem működik. Életben tart. És ha valaki nem kíváncsi rá – nem csak arra kíváncsi, az nem azt jelenti, hogy nem elég jó.
Jolán, bár teljes mértékben értette férje álláspontját, megbeszélte vele, hogy költözzön be az áram, ha már úgyis beköltözött az unokatestvére, elvégre ő ért hozzá jobban, és ráfér a házra a modernizáció. István elfogadta felesége érvelését a modernizációról, és csak lemondóan sóhajtott.
Néma őrzők a nyomtalan tájon,
feketék, rád emlékezők.
A családom persze kiakadt, mert állítólag mindenki tök norma, csak én nem. Az édességutálatom miatt, hisz állítólag a gyerekek imádják a cukrosat, meg a szövőnők is cukros ételekről álmodtak a poétánál – na, ekkor elmosolyodott a doktornő, és ragyogni kezdett a szeme –, meg a számolás.
A portás arcán semmiféle érzelem nem látszik, összekulcsolt kézzel, némán vár. A szótlan színjátékot csak a tárgyak ideges dobbanása töri meg a portásfülke előtt álló pulton.
És most jöjjön a kényese, a tojás, minálunk csak mony. Először is. Tanúd meg a fogását. Két marokkal, egyszerre. Ha megvan, gyühet a repesztés. Két ujjal ráfogsz a tojás ajjára, közepén a tál széléhez vered, mutatóujaddal főhúzod magad irányába a főső résztit.
De tudod-e, hány tenyérnyom van a nők fenekén? A férfiasabbja még véraláfutást is hagy, az az igazi. És ez még csak a kezdet, ez a kellemesebbik része, amiről a nők is csak mint csínytevésről beszélnek.
Megvoltunk mi a’ nélkül is, nem?! Minek is kellett volna neked az az állandó puszilkodás, hát mi voltál te, lány?! De ha ez vígasztal téged, Tibikém, tudd, hogy nekem se mondták otthon, hogy szeretnek, mégis ember lett belőlem.
– A Jóisten malmai csendesen őrölnek – csúszott ki a száján, fejét méltóságteljesen lehorgasztotta, és a parketta repedésieben tekergőző férgeket figyelve imádkozni kezdett.
Átjárt a boldogság. Olyan régóta először. Magamra kaptam a ruháimat, és kisiettem az utcára. Kapcsolódni akartam, és részese lenni a kinti életnek. Mosolyogva sétáltam az emberek között, akik visszamosolyogtak rám. Mennyire hiányzott ez nekem!
