Mindenkinek, aki szeretne kiteljesedni, de nehézségekbe ütközik
Mindig is szerettem volna kifejezetten kiemelkedő lenni valamiben. Sokféle dolgot kipróbáltam: rajzoltam, sportoltam, de mindenben csak középszerű voltam. Ám túlzottan könnyen nem adtam fel – úgy gondoltam, hogy ha tovább keresgélem az utamat, egyszer megtalálom azt, ami nekem való. Viszont sajnos erre már nem volt lehetőségem, mert eljött az a végzetes nap.
Azon a bizonyos napon az esőt dézsából öntötték. Balszerencsémet épp’ ez okozta, hiszen imádtam, amikor megérintett a víz szabadsága, aznap is emiatt mentem el sétálni. Azóta is azon gondolkodom, miért nem voltam képes otthon maradni. Az időjárásra azonban nem mutogathatok ujjal, mivel ha sütött volna a nap, akkor is levegőztem volna egyet. Különben is én vagyok a hibás, ugyanis nem voltam elég körültekintő. Gondolataimba mélyedtem séta közben, sőt, gyakran be is hunytam a szemem, és élveztem, ahogy a nedvesség a bőrömet éri. Így történhetett meg, hogy mikor át akartam menni egy zebrán, körül se néztem, és ekkor elcsapott egy böhöm nagy teherautó.
Néhány nap múlva a családtagjaim eltemették az ernyedt testemet (már nem is hasonlított rám, nem értem ezt a temetkezési szokást), ám – egyvalakit kivéve – senki sem zokogott a szertartás alatt. Hogy őszintén bevalljam, ezen csöppet sem csodálkoztam. Tudtam én, hogy a négy testvérem mellett otthon csupán teher voltam. Csak egy éhes száj, akinek valahogy ételt kellett előteremteni. Nem voltam más, pusztán egy didergő test, akire valamiféle ruhadarabot kellett aggatni. Sokszor kabátom sem volt – ennek az volt az oka, hogy ha egy év után kinövöm, akkor már felesleges is venni, nemde?
Na, de már eleget búsongtam a hátrányos helyzetemről, ideje valami pozitívabbról is beszámolnom! Akár hiszitek, akár nem, én imádtam iskolába járni! És nemcsak azért, mert kaptam a menzán ingyen ebédet, hanem mert volt egy rendkívül jószívű barátom. Nem is tudom, nélküle hogy éltem volna túl a rövidke életem. Támogatott érzelmileg és anyagilag is, holott az ő családja sem volt épp gazdagnak mondható. Próbáltam viszonozni a segítségét, de bevallom, nem igazán sikerült. Még a szeretetem kifejezése is nehezen ment, elvégre, az én családom nem nyújtott megfelelő példát ehhez.
A rajzolást meg a sportot is csak a kedves barátom miatt próbálhattam ki. Együtt festettünk, teniszeztünk, úsztunk. És amikor nem volt kabátom, készségesen terítette rám az övét. Ilyenkor mindig azt mondta, ő sosem fázott életében, itt az idő kipróbálni! Azt hiszem – a végtelen nagy szíve mellett – a pozitivitása és a humora nyűgözött le a legjobban.
Ő az egyetlen ember, akinek hálás vagyok, és akinek valamit köszönhetek.
A családom nemtörődésén kívül az szomorított el, hogy nem tudtam semmiben sem kiteljesedni, semmi sem lett kifejezetten az én területem. És az a tény, hogy erre már soha nem lesz lehetőségem, mindent beárnyékol. Hacsak… Most egy szörnyen jó ötletem támadt! De először véghezviszem a bosszúmat: meg kell találnom azt, aki elütött!
Szellemként most világok közt tengődöm: itt is vagyok, meg ott is, nem is vagyok itt, meg nem is vagyok ott. Egészen idáig zavart, hogy a legtöbben átnéznek rajtam, és csak a kivételes adottságú emberek érzékelnek. Viszont a mai napon ráeszméltem, hogy ebből előnyt kovácsolhatok. Nincs más dolgom, csupán várni.
Öt nap múlva meg is pillantom a teherautót, amellyel a végzetes napon találkoztam. Követem, körülbelül húsz percig suhanok utána. (Szellemként akár száz kilométer per órával is tudok közlekedni! Szárnyak nélkül áldás repülni, ez nagyjából az egyetlen kellemes dolog.) Aztán megállunk egy robusztus, de elegáns, modern ház előtt. A kertben a fű hibátlanul nyírt, az épületről a vakolat nemhogy nem pereg, hanem látszik, hogy frissen kenték fel. Az autóból egy jóképű, magas férfi kászálódik ki. Hátraveti a fejét, megigazítja a haját, majd a karóráját is, és fölényesen elmosolyodik. Ő bizony már jócskán meghaladta a ragyás kamaszkort, míg nekem nem adatott esély arra sem, hogy a pattanásaim még életemben elmúljanak! (Most már persze nincsenek bőrhibáim, mivel testem sincs!)
– Hát, sajnálom, de nemsokára már tuti nem fogsz vigyorogni, te szép arcú, gazdag ficsúr! – gondolom magamban, majd meg is szállom.
Azon nyomban lehervad a mosolya, majd rángatózni kezd, s közben zihál.
– Ez az, ez kezdetnek tökéletes! El fogom húzni a halálod, hogy tovább szenvedj!
– Én is rángatóztam egy ideig az út közepén, így te is kínlódni fogsz! – ordítom neki belülről.
Elhatározom, hogy addig hangolom le mentálisan, amíg a lelkét ki nem leheli. Suttogok neki mindenféle csúfságot, és felemésztem.
Egy nap alatt elértem, hogy már az ágyból felkelni sincs energiája. Érzem, lassan szomjan fog halni! Nyelvét kinyújtva liheg, már aludni sem képes.
– Tudom, te többet szenvedsz, mint én, de te kezdted ezt az egészet! – kiáltom, és a hangom csak úgy visszhangzik az agyában.
Eltelik három nap, és immár életveszélyes állapotba kerül.
– Neked volt időd végiggondolni az egész nyomorúságos életed, nem úgy, mint nekem! – Mondanám, hogy közben vicsorgok, de arra képtelen vagyok.
Az arca beesett, a bordái kiállnak, a szeme összeakad. Viszont egy dologgal nem számoltam: ha valakit megnyomorítok, azzal saját magamat is tönkreteszem. Már én is alig vagyok ura önmagamnak. (Egyáltalán önmagam vagyok test nélkül?) Ahogy látom haldokolni, első ízben jut eszembe, hogy helyes döntést hoztam-e. Mivel ez kétségként merül fel bennem, ezért úgy határozom, elhagyom ezt a szerencsétlen embert. Ám amikor szabaddá teszem, ráeszmélek, hogy ő már többé nem fog felállni.
Félelem árad szét bennem, mert mi lesz, ha majd ő is megtalál engem? Bár már nekem senki sem tud ártani…
Itt az idő, hogy átéljem a halálom legjobb pillanatait. Amiből nekem sosem jutott, az ezúttal az enyém lesz. Egy dolgot kell csak tennem: keresek magamnak egy tehetséges embert, és akkor végre sikeres leszek!
Elhatározom, hogy kimegyek a város egyik futópályájához, ahol megpillantok egy futót, aki egy csoport élén sprintel. Milyen jó is lehet megbecsült élsportolónak lenni! Megszállom őt is, bár amint ez megtörténik, a fiú azonnal megtorpan. Igen, korábban fogalmam sem volt az óriási akaraterőről, amire szüksége van a versenyzőknek. (Mert nekem az sosem volt.) Attól félek, hogy össze fog esni, de csak meggörnyed kicsit, majd felegyenesedik, és tovább fut. Ellenben tíz perc múlva kifullad, majdhogynem elterül a földön.
– Fuss már tovább, mégis mit gondolsz?! – kiabál rá mérgesen az edzője (vagy az én edzőm rám?). – Te vagy a legjobb, nehogy már ennyi idő után feladd! – Végre először legjobbnak nevezett valaki, igaz, csak képletesen, de akkor is jólesett. A fiú tovább kocog, ám az edző ezzel nem elégedett.
– Bertalan, gyorsabban! Egy csiga is megelőzne – teszi hozzá ezt az elkoptatott mondást. Bertalan lendületet vesz (mégis hogyan tudta ez motiválni?), közben azt is hallom, milyen vadul ver a szíve. Két perc múlva megint elesik, és már nem képes felállni. Az edző most először szépen bánik a sráccal: odasiet hozzá, és aggódva kérdezi, hogy mi a baja.
– Nem tudom, de testileg és lelkileg is nagyon kimerült vagyok – válaszolja Bertalan csüggedten, miután végre kap levegőt.
– Akkor most jobb lesz, ha hazamész, és akkor kipihenten tudsz részt venni a holnapi edzésen – tanácsolja az edző. Ám a fiúra nem sok remény ragad, lesújtottan hazakullog, és rendkívül rosszulesik neki, hogy nem sikerült úgy teljesítenie, ahogy elvárták tőle. Egy pillanatra meglátom benne magamat, és felrémlik, amikor könnyezve dobtam ki egy rossz rajzomat. (Bár a barátom azt mondta rá, gyönyörű, én tudom, hogy ez csak egy kegyes hazugság volt.)
Másnap, mikor felkelnénk (ugye már mondhatom így?), inkább visszafekszünk aludni.
– Fáradt vagyok – motyogjuk. Lehet, az volna a legjobb, ha elhagynám őt is, mert így egyikünk sem fog elérni semmilyen eredményt. Tehát fogom magam, és eltávozom Bertalanból. Sok sikert, te jó fiú!
Szeretnék még egy kísérletet tenni, ezért elutazom a világ egyik neves egyetemére. (Szellemként temérdek idővel rendelkezem.) Az iskolában megkeresem a legokosabb matematikaprofesszort, és most vele, pontosabban benne próbálkozom.
Ám miután megszállom, azt vesszük észre, hogy az agya lomhább, illetve már nem tudja kiszámolni, amit korábban ki tudott. Emiatt kénytelen vagyok őt is elhagyni, mivel ennek így semmi értelme.
Még ezek után sem adom fel, hanem találok magamnak egy harmadik alanyt: egy festőt. Viszont nála meg azt észlelem, hogy már nincs kedve festeni. Pedig egészen idáig ez éltette, de most úgy érzi, nem elég tehetséges.
– Az egész életem kuka. Nem is értek ahhoz, amit csinálok – sóhajtja elkeseredve. És van is ebben igazság, bár nekem a halálom szemétládát sem ér.
Megsajnálom őt is, és úgy döntök, felszabadítom. Habár nem hagyok sok időt neki arra, hogy megfesse élete műalkotását; ahogy a professzornak se, hogy kitaláljon egy új képletet, vagy a futónak, hogy megnyerje az olimpiát. És a barátomnak sem, hogy találjon magának valakit, akinek segíthetne. Pedig talán olyasvalakire is rálelne, aki őt támogatná.
Csupán három napot hagyok az embereknek, utána megsemmisítem a Földet.
Még egyszer meglátogatom a kedves barátomat, aki éppen alszik. Megérzi a jelenlétem: felébred, látom, hogy megborzong, majd becsukja az ablakot. Próbálok kommunikálni vele, de nem ért engem, valamit érzékel ugyan, mégsem hiszi el, hogy én vagyok az.
– Bocsáss meg – suttogom, valószínűleg feleslegesen. Ha ordítanék, sajnos azt se hallaná. – Tudom, hálátlan és önző vagyok. Igazából nem is érdemlem meg a megbocsátásod – folytatom, szinte már csak a saját lelkiismeretem miatt. – Mégis, hogy tudod az igazak álmát aludni… nélkülem? Talán mégiscsak én szerettelek jobban – fakadok ki, abba bele sem gondolva, hogy valószínűleg az alvás az egyetlen, ami megnyugtatja őt.
– A szívemben élsz – motyogja a barátom félálomban. Ez meglágyítja picit a szívem, de azt nem éri el vele, hogy lemondjak a tervemről.
Másnap keresek magamnak egy varázslót, és kényszerítem, hogy tüntesse el a bolygónkat. Megszállom, de így is tiltakozik a kérésem ellen. Ám két nap múlva annyira elveszti az életkedvét, hogy ellenállni is elfelejt.
Most nézem, ahogy a Föld megsemmisül. Végre lesz nyugtom!
Viszont a legjobb, és egyben egyetlen barátomat már sosem fogom látni. Elvettem tőle mindent, ami egy embert éltet; mindent, amivel én is szerettem volna rendelkezni. Elfelejtettem, hogy ami az övé, az enyém is. Ebből pedig az következik, hogy ami nem az övé, az enyém sem.
Hát… legalább többé nem szennyezik az emberek a világűrt, sóhajtom. De most, hogy a sötétség fojtogató ölelésében jobban körülnézek, rengeteg homályos fehér foltszerűséget veszek észre. Úgy tűnik, nem sikerült senkitől sem megszabadulnom…
(Fotó: Zelch Csaba, kép forrása: Pexels)