2019.03.30.
Van valami furcsa vonzódásom a könyvtárakhoz. Amikor belépek, olyan érzésem támad, mint gyerekkoromban, amikor arról álmodtam, hogy egy édességboltban szabadon engednek, és én annyit válogathatok, azt kóstolhatok, amit csak szeretnék. Szeretem a könyvtárakban a régi és új könyvek elegyének különös illatát. A közös csend tekintélyt ad a helynek és egymásnak. Érdekel, vajon ki mit tanul, min dolgozik, egy regénnyel milyen világba utazik éppen. Én elsősorban a kutatáshoz szükséges cikkek miatt járok ide.
Biokémikusként a klinikai munka mellett ez az életem. Megszállottan keresünk, és akit igazán beszippant, azzal bizony előfordul, hogy egy molekula az élete középpontjává válik. Ezzel kelünk és fekszünk. Befészkel az agyunk legmélyére, és onnan irányít. Ha szerencsések vagyunk, van mellette családunk, párunk, esetleg gyermekünk is. De az első a molekulánk.
Nyolc impakt faktor pont. Ennyire vagyok az adjunktusi címtől. A mi világunkban gyakran ezeken a pontokon múlik a szervezeti ranglétrán elfoglalt helyünk. Legtöbbünk persze nem ezért csinálja, hanem az olthatatlan tudásszomj hajt bennünket. Hogy egyszer lesz valami, amit mi ismerünk fel elsőként, egy összefüggés, ami megmenti a világot. Hogy Istennek képzeljük-e magunkat? Aligha. De gyakran közelebb érezzük magunkat hozzá, mint mások. Jobban érteni véljük őt. Aki ennyi ideig, ilyen mélységében foglalkozik a világgal és kutatja annak molekuláris szintű összefüggéseit, az tudja, hogy ez nem lehet a véletlen műve. Kell lennie egy felsőbb erőnek, aki ezt létrehozta. Hívjuk őt bárhogyan is.
A ribonukleinsavakról szóló cikkem végéhez közeledek, lassan kész, beadásra érett. Ám az egyik idézetnél észreveszem, hogy hiányzik a forrás a hivatkozásjegyzékemből. Ezt gyűlölöm a legjobban. Az első szabályok egyike: mindig, minden körülmények között jelöld meg a forrást írás közben, amíg még tudod, hogy honnan származik. Utólag visszakeresni vér, veríték és könnyek. Nincs mit tennem, lekászálódok a székről, és a kézikönyvtár helyben olvasható részlegéhez megyek. Kis papírfecnimről leolvasom a lehetséges címeket. A jobb forrásnak Frank W. Allen Ribonucleoproetins and ribonucleic acids című munkája tűnik, helye: 805. A72. Kószálok a sorok között, a könyvtár csendje most kissé nyomasztó. A határidő szorít, és megint plusz munkát csináltam magamnak. A jelzésnél lazán dőlnek egymásra a könyvek, kis hézag jelzi a keresett példány helyét. Állok egyik lábamról a másikra, most mit csináljak? Ki nem vihették, piros csík jelezte, hogy könyvtári példány, kizárólag helyben olvasható. Körülnézek, de vasárnap este rajtam kívül nem sokan vannak itt. Ki az, akinek pont most, pont erre a könyvre volt égető szüksége? Nem szeretem, hogy irigy vagyok. Végül is, csak magamnak köszönhetem, hogy Columbóként kell keresnem a forrásom olvasóját. Nem bújhatott el ezen a 3000 négyzetméteren.
Lemegyek kávéért a földszinti aulába. Kell az erő a következő órákban. Addigra hátha megunja az olvasótársam a nukleinsavak csodálatos világáról szóló könyvet, és visszateszi a méltó helyére.
Míg leérek a lifttel, aprót keresek a zsebemben. Másfél dollár, pont elég egy cappucinóra. Odalépek, bedobom a pénzt, megnyomom a gombot, amikor előbukkan egy 50-es, kerek arcú nő, hexagon keretű szemüvege enyhén az orrára csúszik. Jobb vállával a falnak támaszkodik, egyik kezében gőzölgő papírpohár, a piros jelzésű könyvbe mélyed. Az ilyen címkés példányokat nem szabad kihozni még a kávézó részbe sem. Belém hasít a felismerés, és elolvasom a könyv címét: Ribonucleoproetins and ribonucleic acids. Megvagy!, gondolom magamban, és a nőhöz lépek.
– Elnézést, sokáig olvassa még? Épp ezt a könyvet keresem. Kölcsönkérhetem tíz percre?
Felpillant. Világoskék szeme fáradt, arca elgyötört.
– Miért ne? Amúgy is szünetet akartam tartani. Az első emeleti kutatószobában leszek húsz perc múlva.
Úgy megörülök a megtalált könyvnek, hogy a kávémat is az automatánál felejtem, sietek vissza a helyemre. Fellapozom, a lapok közül kihullik egy BionTech fejléces könyvjelző. Visszateszem, ennyi gondosság jár neki, ha már ilyen rendes volt, hogy kölcsönadta. Leírom a pontos hivatkozási helyet, majd indulok is, hogy visszavigyem a könyvet a hexagon szemüveges nőnek. Hogy jut eszébe valakinek ilyen keretet választani?
Az első emeleti kutatószobába lépve ott találom őt a könyvoszlopok között. Elmerülve jegyzetel. Köszönök, de meg sem hallja, fel sem néz. Óvatosan az egyik kupac tetejére csúsztatom a könyvet, majd egy halk köszönömmel távozok. Én sem szeretem, ha fölöslegesen megakasztanak.
Lassan indulok haza, a könyvtár már hetek óta rövidített nyitvatartással működik. A városban terjed a járvány. Azt hallottam, hogy ez is be fog zárni, ahogy valamennyi oktatási intézmény. Itt, Philadelphiában még nem kiugróan magas az esetszám, de a tendenciák alapján csak hetek kérdése. A családom szerint ez csak hisztéria és pánikkeltés, én ennél jóval borúlátóbb vagyok, de ezt egyelőre megtartom magamnak. Biokémikus vagyok, nem virológus.
2023.10.02.
Álmosan ébredek, még koromsötét van odakinn. A telefonom képernyője 5 óra 10 percet mutat. Még egy órát alhatnék. Automatikusan nyomom meg a Facebook ikont és kezdem pörgetni a hírfolyamot. Híroldalakat nemigen olvasok, a covid óta próbálom távol tartani magam ezektől a portáloktól. Naponta szigorúan legfeljebb öt percet szánok rá. Annyi ostobaságot nem olvastam egész életemben, mint a pandémia alatt. Mint mindenki, én is próbáltam a sajtóból is követni az eseményeket. Most viszont azt látom, hogy kollégáim tegnap késő este óta sorban osztják meg ugyanazt a hírt. Egy biokémikus kapta idén az orvosi Nobel-díjat. Annyira belemerültem a legújabb kutatásomba, ami váratlan eredménnyel kecsegtet, hogy el is feledkeztem az eseményről. Pedig évek óta nagy izgalommal figyelek az aktuális témákra, kutatókra. Egyszer talán nekem is sikerül. Ki tudja? Kattintok a cikkre: Karikó Katalin kutatóbiológus a 16. magyar Nobel-díjas, és egyben az első magyar nő, aki megkapta a tudományos élet legrangosabb elismerését. A név nem ismeretlen, bár arcot nem tudok kötni hozzá, pedig a közleményeire én is többször hivatkoztam. Ahogy görgetek a cikkben lefelé, hirtelen visszakapom a tekintetemet a címsor alatti képre. 50-es, kerek arcú, rövid barna hajú nő, hexagon formájú szemüvege enyhén az orrára csúszva.
(Fotó: Oscar Ovalle, kép forrása: Pexels)