Zoltán becsukott szemmel a Nap felé fordul, karját széttárja, és fejest ugrik a szikrázóan zöld tengerbe. A vitorlás lágyan ringatózik, lassan minden turista a vízben csapkod, olyan izgalommal, amit csak a természetes vizek váltanak ki az emberből, hiszen habár nem tudjuk, mi rejtőzik a mélyben, mégis bízunk a víz lágyan simogató, védelmező erejében.
Erőteljes csapásokkal halad egy sziget felé, pedig ezt a vitorlás kapitánya csak a jó úszóknak javasolta. A férfi ereje elnyűhetetlen: habár a negyvenes éveiben jár, a nála jóval fiatalabbakat többször legyűrte kitartásával. Izmai engedelmeskednek, a víz fodrozódása, mint egy színes csempékből kirakott út, követi őt. A férfi nem néz hátra, pedig a vitorlás kapitányának már távcsőre van szüksége, hogy lássa, merre jár.
Észre sem veszi, hogy a férfi örvénybe kerül, mely megragadja és húzza őt. Zoltán érzi, hogy izmai megfeszülnek, minden idegszálával a megváltozott elemekre figyel, a sodrás magával rántja, majd kidobja magából. Nem mer mozdulni, csak lebeg a vízen, a szíve zakatol.
Ahogy megszűnik az örvénylés, Zoltán karja, majd lába is elindul lassan, s mint egy autót javítás után a tulajdonosa, eleinte ő is csak óvatosan terheli. Nézi, mennyit bír, fokozatosan emeli a tempót, majd mint egy őrült, csapkod a vitorlás felé. A cél már közel, a hajónál remegő kézzel és lábbal lépdel fel a létrán, a fedélzeten összekuporodik, és kitör belőle a zokogás. A kapitány aggodalmasan figyeli, csak sejti, mi történhetett. A többiek még a vízben élvezik a hűsítő hullámokat, csak egy középkorú nő figyel fel a sírásra, de nem törődik vele, hátha csak egy delfin hangját hallotta.
Zoltán felkászálódik a földről.
– Örvény volt – mondja szemlesütve.
– Az nem játék – feleli a kapitány. – Ott is maradhatott volna – teszi hozzá.
– Éreztem – szűri ki fogai közül a kimondhatatlant.
– Szerencséje volt – vigasztalja a kapitány. Soha többé nem engedek turistákat olyan messzire, dohogja magában.
– Azt hittem, elbírom – szabadkozott Zoltán.
– Azt hittem, felelősségteljesebb!
Zoltán csendben ül, a nap sugarai újra simogatni kezdik kreol bőrét. Érzi, hogy az erő visszajön a tagjaiba.
Lassan a többi turista is visszaszáll a hajóra, és a vidám csevegésük elhessegeti a férfi feletti sötét felhőket.
– Nem is láttunk, Zoli, olyan messzire mentél! – szól oda Klári.
– Igen, egy kicsit belehúztam – mondja egy apró mosollyal.
– És ti hogy éreztétek magatokat?
– Csodálatos volt a víz, és annyira tiszta, hogy nem találok szavakat – trillázik a nő, és már megy is a többiekhez.
Zoltán odasomfordál a csapathoz, hallgatja őket, majd ökölbe szorítja kezét, és óvatosan kiengedi. Az izmok, inak ellazulnak, a háta is kezd kiegyenesedni.
Elvesz egy pohár narancslevet a pultról, gyorsan felhörpinti. Már negyven napja, hogy nem ivott alkoholt.
Tíz perce, hogy újjászületett.
(Fotó: ROMAN ODINTSOV, kép forrása: Pexels)