Ezen a pénteken feltűnően zsúfolt a seremetyevói repülőtér. Zsuzsa korán becsekkol, majd ráérősen sétál és nézelődik.
Szereti tanulmányozni az embereket. Rendszeresen megpróbálja bizonyos jelek alapján beazonosítani, csoportosítani őket. A közös nevező megtalálása tapasztalatai alapján ösztönösen történik. Ahogy megfigyelte, a nemzetközi repülőterek utazóközönségének többsége a világ minden tájáról véletlenszerűen egy időben ott megforduló üzletemberekből áll. Nem ismerik egymást, de Zsuzsában mégis rendszeresen azt a benyomást keltik, mintha valamilyen íratlan szabály szerint összetartoznának, akárcsak egy világkonferencia résztvevői. Hogy ki sorolható ehhez a konkrétan nem definiált, elsősorban férfiakból álló laza csoporthoz, azt csukott szemmel is meg tudná mondani a ruházat, az aktatáska formája, a gyűrődésmentességet garantáló, személyi poggyászként a pilóta kofferral egy kézben összenyalábolható ruhazsák alapján. A businessman-look-kal együtt jár az öntudatos fejtartás, a magabiztos fellépés, ahogyan ezek a férfiak egy-egy hivatalos irat vagy gazdasági hetilap olvasásába mélyedve keresztbe vetett lábbal ülnek.
Ezen a pénteken a Lufthansa stuttgarti járatára várakozók feltűnően másféle emberek: mindenféle csomagokkal, összekötözött nejlonzacskókkal akár szovjet belföldi távolsági buszok utasai is lehetnének. Néhány méterrel odébb, de minden külső jel szerint egy mégis ehhez a csoporthoz tartozó idős házaspár téblábol – mintha tévedésből egy másik filmből csöppentek volna a jelenetbe. Tanácstalanul és elveszetten állnak egymásba kapaszkodva, mint egy dupla alakos szobor vagy egy kimerevített filmkocka. Az apró termetű öregasszony lábán kopott filcmamusz, amolyan csoszogó surranó, viseltes nadrágja felett az idős vidéki nők elmaradhatatlan agyonmosott otthonkája, sovány felsőtestén a nyári kánikula ellenére két kardigán, az egész fölött pedig műprémgalléros, vatelinbéléses nyitott télikabát. Bal kezében tízliteres, hajdan fehér, lepattogzott zománcvödör. Jobbjával görcsösen kapaszkodik férjébe, aki mackónadrágban, szintén többrétegű, túlmeleg ruházatában hallgatagon áll felesége mellett, és hasonlóan elveszett benyomást kelt.
Georg, ezeknek a kitelepítéseknek már sose lesz vége? Meg vagyunk mi átkozva családostól hetedíziglen. Miért büntet minket a teremtő?
Felnéz a plafonra, mint aki az égiektől vár választ. Aztán monoton hangon folytatja, és míg a nagyothallókra jellemzően az átlagosnál hangosabban sopánkodik tovább, férje megsimogatja a kezét. Zsuzsa nem tudja levenni róluk a tekintetét. Aztán elszégyelli magát, hogy ilyen szemérmetlenül bámulja őket, de az idős asszony nem veszi tolakodásnak, sőt, innentől egyenesen hozzá beszél.
Tudja, a nagyszüleim Poroszországból jöttek, és a cár hívására Owrutsch mellett telepedtek le. Ez 1860-ban volt. Én ott születtem.
Még pici gyerek voltam az I. világháború kezdetén, amikor a guberniából az összes németet és lengyelt kitelepítették Szibériába. Szüleim ezt nagyon megszenvedték. Én azokból az évekből csak a hidegre emlékszem. A száműzetésben kezdtem az iskolát, a polgárháború alatt. Aztán 1924-ben sikerült a családnak visszamennie.
Az öregasszony elhallgat. Mélyet sóhajt, majd folytatja:
Nem is hiszi, milyen nehéz életünk volt. Dolgoztunk, jött a kollektivizálás, elvették a termést, éheztünk. De fiatalok voltunk és reménykedtünk. Emlékszel, Georg? – fordul a férjéhez, akinek nem akaródzik megakasztani a szóáradatot, és csak egyetértően bólogat.
Istenem, aztán amikor 41-ben elkezdődött a Nagy Honvédő Háború, újra deportáltak minket – marhavagonokban Kazahsztánba. Ezt már felnőtt fejjel, férjes asszonyként éltem meg. Borzasztó volt! Csak 48 órát adtak, hogy összeszedjük a legfontosabbakat. Ó, Teremtőm, hányan meghaltak már az úton odafelé!
Aztán kiraktak minket vagy harminc versztányira, egy napi járásra a fővárostól. A falunak… mit falu!? Csak néhány vályogbarakkból állt, még neve se volt, úgy hívták, a huszonnyolcas. A kétszobás viskókba tíz-húsz ember került. Tetőfedéssel kezdtük az életet, mert részben az is hiányzott. Magunkra voltunk hagyva a sztyeppén a túléléshez. Aztán meg a klíma! Télen mínusz negyven fok, a nyár rövid és forró. Ó, Uram, hol maradtak az Ukrajnában megszokott gyümölcsfák?! S míg mi kínlódtunk a túlélésért, a kazahok utáltak bennünket. Nem véletlenül száműzte ide a cár a bűnözőket.
És mintha mindez nem lett volna elég, hetente kellett jelentkezni a kommandatúrán. Ez így ment egészen 1956-ig! Addig nem hagyhattuk el a körzetet, csak pecsétes engedéllyel, ugye, Georg?
Zsuzsa megbabonázva hallgatja a nénit. Olvasott ezekről a borzalmakról, tudja, hogy Sztálin az általa nem kedvelt nemzeti kisebbségeket előszeretettel internálta kollektívan, etnikai alapon. Kapóra jöttek ehhez a cári idők büntető kolóniái. A szovjethatalom átvette a lágereket, és a maga gyarmatosító céljaira hasznosította őket. A gulágok Kazahsztánban az iparosítást és a mezőgazdaság felfejlesztését szolgálták, kiszorítva ezzel az őslakosságot.
A hatvanas években, amikor már lehetett szabadabban mozogni, a férjem egyszer visszament Ukrajnába körülnézni, és azt mesélte, hogy visszatérésre ne is gondoljunk, mert a házunkat idegenek lakják, akiket tudj Isten, honnan telepített oda a szovjethatalom. Mások is tépelődtek, hogy visszamenjenek-e, de vagy ugyanez várta őket, vagy a házuknak már hűlt helyét se találták.
Zsuzsa nehezen érti a szóáradatot, mert az anyóka egy furcsa, orosz szavakkal kevert régies német nyelvet beszél, amihez hozzá kell szoknia a fülnek. Érdekes akusztikus aláfestés, gondolja, ami további archaikus színezetet kölcsönöz az amúgy nem e világból való jelenetnek.
Így aztán maradtunk Kazahsztánban. Az ember mindenhez hozzászokik. Megszülettek a gyerekek, felnőttek, nekik is lett családjuk. Mi meg megöregedtünk. Nem mondom, hogy jó életünk lett volna, de megvoltunk. Ma már mehetünk Isten hírivel, de minek?! Az öreg fát nem szokták átültetni.
A néni megborzong, és ha lehet, még erősebben kapaszkodik a férjébe.
És most hová visznek minket? Megint alig vihetünk magunkkal valamit, most valami túlsúly miatt – türelmetlenül fodul a férjéhez:
Mondd, Georg, biztosan jól tettük, hogy engedtünk a fiatalok unszolásának, és hagytuk magunkat erre rábeszélni? Nem volt elég végigcsinálni a kazahsztáni kitelepítést? Ötven év után most megint fel kell adni mindent? Jó, jó, tudom, ez nem felső politikai utasítás, ez önkéntes. De én már nem vágyom sehová, nem akarok új életet kezdeni, még akkor sem, ha az a Németország az ígéret földje, a tejjel-mézzel folyó Kánaán lenne. Georg, kell ez nekünk? Sose hagytam el a falut, mihez kezdjek idegenben? Meg fogom egyáltalán érteni ott az embereket?
A fiatalok egy nyikkot se tudnak németül, hiszen a nyelvet még a gyerekeink kiskorában betiltották. Hogy fogják ők megértetni magukat? Vagy beszél valaki ott oroszul, ahová megyünk?
A megfáradt öregemberen látszik, hogy terhes neki a felesége aggályoskodása, mégis türelemmel válaszol:
Anasztázia, nyugodj meg, kérlek. Igen, jól tettük. Nem magunk, hanem a gyerekek miatt. Nekik van jövőjük Németországban. Nekünk pedig azért kell velük menni, mert a kitelepülést csak a család legidősebb tagjai kérelmezhetik, és azok mi vagyunk. De hiszen ezt már ezerszer megbeszéltük! Gondolj arra, hogy az unokáidért teszed! Hát nem úgy rendelte az Úr, hogy amíg tudjuk, segítsük az ivadékainkat?
Az asszony hálásan pillant a férjére.
Igen, Georg, igazad van. De én mégis tele vagyok bizonytalansággal és félelemmel.
Zsuzsa zavarodottan áll, közben villámként csap bele a felismerés: a véletlen folytán akaratlanul fontos történelmi pillanat, egy exodus tanújává vált éppen, aminek mélységét színpadi reflektorként világítja meg az idős házaspár élettörténete. Mérhetetlenül megsajnálja őket.
Lelki szemével látja a folytatást. Nemsokára felszállnak télikabátostól, nylonzacskóstól, vödröstől a stuttgarti gépre. Aztán rögtön baj lesz a zománcedénnyel, mert azt lehetetlen elhelyezni a csomagtartóban vagy az ülés alatt, így az öregasszony heves tiltakozása ellenére az utaskísérők elveszik majd tőle.
Anasztázia többször majdnem szörnyethal a háromórás repülőút alatt. Még nem tudja, hogy ez a kitelepülés legkönnyebb része.
Épségben földet érnek. Egész Németország legnépesebb települése a Baden-Württemberg tartomány fővárosa, ahol az utcák rendezettek, mindenütt tisztaság van – és minden idegen. Az új haza kiismerhetetlen, nem értik a nyelvet, gyökértelenek. Néhány hét múlva még kiszolgáltatottabbnak érzik magukat, mint valaha Kazahsztánban.
*
Egy kora nyári délután berreg a bejárati csengő.
Kerüljön csak beljebb, húgom! Kicsit összevisszaság van, de teregetnem kellett a mosás után. A vízmérők a fürdőszobában vannak, a többi műszer a fűtőtesteken. Nem értem, mindez mire jó, de ha ez a szabály, akkor biztosan így helyes.
Jaj, nem is hiszi, mekkora öröm nekem, hogy tud oroszul! Nem fáradt el ennyi hajolgatás és írás közben? Üljön csak le! Megkínálhatom valamivel? Kér egy teát? Esetleg kávét? Vagy maradjon ebédre, főztem eleget! Legalább a süteményből egyen! Minden héten sütök. Remélem, hogy betoppannak az unokák és a lányomék, aztán rendre ránk szárad. Nem ér rá? Értem én, időre megy mindenhova, és szoros a beosztás. De hát az a 10-15 perc csak nem számít?! Hm. Kár.
Tudja, mi ketten igen kényelmesen élünk ebben a kétszobás lakásban, ennyi helyünk odahaza Kazahsztánban sose volt. Hálásak vagyunk a német államnak. Mint „Russlanddeutsche” és „Spätaussiedler” kaptunk azonnal lakást meg startsegélyt, és azóta havonta nyugdíjat is.
Nem panaszkodhatunk, nincsenek anyagi gondjaink. Csak ez egy teljesen más világ. Volgai németek volnánk, de más az itteni német nyelv. Aztán meg az a rengeteg ügyintézés! Régen otthon az összes hivatalos papír belefért egy nagyobb borítékba, itt fél méternyi helyet foglal el a polcon. Németország jól szervezett és kiszámítható, minden írásba van foglalva. Ez biztonságot ad. Viszont ezt meg kell tanulni, mint a kisgyereknek a járást. Számlanyitás, bankkártya, lakásszerződés, biztosítás, fűtéselszámolás… ez olyan bonyolult! Mi ehhez már öregek vagyunk. Ráadásul nem értjük a rengeteg hivatalos papír, szerződés szövegét.
De a legnehezebb az egyedüllét. Egész nap nincs kihez szólni. Napközben mindenki dolgozik, fájront után meg a maga életét éli. A szomszédok nem járnak össze. Öt éve lakunk itt, de még nincsenek barátaink. Itt nem szokás vasárnap a szomszédtól kölcsönkérni például egy tojást. Van éjjelnappali, a „Späti”. Az emberek nincsenek rászorulva egymásra. A szükség összehoz, tartja a mondás, de itt nincs szükség.
A gyerekeket ritkán látjuk. Ők másik kerületben laknak. Dolgoznak és élik a maguk életét. Az unokákról nem is beszélve, akiknek végképp nincs gondjuk az öreg nagyszülőkre. Belátom, mégis fáj. Ahogy bekerülnek az iskolába, automatikusan belenőnek ebbe a világba, és mára már úgy viselkednek, mint a helybéliek. Annyira mások lettek, mintha nem is egy család lennénk.
Az egyetlen, ahová szívesen járunk, az a gyülekezet vasárnaponként. Nem, nem katolikus, se nem lutheránus vagy ortodox, úgy mondják, „Freikirche”. Várjon csak, odaadom magának azt a füzetet, amit ott kaptunk! Talán magát is érdekli Jézus urunk élete. Hisz a feltámadásban? Mindegy, vigye csak el, és ha van kedve, jöjjön vasárnap, mindenkit szívesen látnak! Beszélnek oroszul is. Maga olyan helyes, rendes lyányka, hadd öleljem meg! Viszontlátásra, Isten áldja!
(Fotó: Omkar Pendsay, kép forrása: Pexels)