Rosszul aludtam, amióta Aput bevitték a kórházba. Ő kért meg rá, így egyeztünk meg régebben. Már nem volt kiút. Szeretett volna még megfürödni, mielőtt megérkezik a mentő, de én már nem tudtam egyedül beemelni a kádba. Mérges volt érte.
Az éjszakai csendet egy óriási robaj szakította szét. A fürdőszobából jött. Leszakadt a teregető rúd a kád felett, de úgy, hogy kilyukasztotta a kádat. Abban a pillanatban tudtam: Apu elment.
Ugyanakkor hasított belém: nem fogok itthon karácsonyozni, kimegyek Rómába, ahogy Apu is mindig szeretett volna, de valahogy kimaradt az olasz kalandozásainkból. Furcsa, hogy egy-egy pillanatba néha mennyi minden bele tud sűrűsödni.
Hajnalban hívtam a kórházat, Apu valóban elment.
A temetésen a pappal ellentétben én nem Richard Claydermant szerettem volna, jó, elismerem, a Tankcsapda kicsit túlzás lett volna, de végül Frank Sinatrába kiegyeztünk.
Az utazásnak már csak egyetlen apró akadálya volt: a COVID. Naponta egyeztettem a légitársasággal a szükséges papírok miatt. Teljes volt a káosz és a bizonytalanság. Attila barátommal, aki éppen Londonban élt, megbeszéltük, hogy a brüsszeli cége – újságíróként – megbízást ad nekem egy római munkára. Cserébe szentestére Attila is csatlakozik hozzám.
Boldogan vetettem bele magam a szálláskereső oldalak kínálatába és a Facebook-csoportok csevejáradatba. Az már az elején kiderült, hogy a COVID miatt a legtöbb látnivaló be lesz zárva, de ez engem egy cseppet sem zavart, egyszerűen csak érezni akartam Rómát, el akartam benne veszni.
Egy hideg, napsütéses hajnalon szállt fel velem a gép. A szívem boldogan kalapált, vajon mi vár rám?
A reptéren még búcsúzóul szétszálazták a fél kilónyi papíromat, de már ez sem tudott felidegesíteni.
Ciampino verőfényes napsütéssel várt, és egy hatalmas mosolygós Buongiornóval.
– Van útlevele? – kérdezte egy hatalmas kacsintás kíséretében a vámtiszt.
– Persze – lengettem meg a dossziémat.
– Akkor érezze magát jól! – legyintett a paksamétára.
– Máris szabadnak éreztem magam.
Boldogan vetettem bele magam a taxisok forgatagába. A Termini közelében foglaltam szállást, így mehettem volna tömegközlekedéssel, de úgy döntöttem, a befelé vezető út minden percét kiélvezem. A verőfényes reggeli napsütésben ragyogott az olajfák levele, az ókori romok mintha egy Másik Világba repítettek volna. Valójában ott is voltam.
Legnagyobb megdöbbenésemre egy kínai férfi köszöntött lelkes Buongiornóval, aki legalább annyira meglepődött, hogy – tényleg – egyedül érkeztem egy háromágyas, rendkívül romantikusan berendezett lakosztályába. Biztosítottam, hogy Attila is jön nemsokára, karácsonyra.
Bevetettem magam romantikus lakosztályom baldachinos ágyába, hogy egy-két órát aludjak, mielőtt igazán elkezdődik a nap.
Kopogtatásra ébredtem, a házigazdám állt az ajtóban.
– Nem éhes? – kérdezte. – Gondoltam, hozatok fel magának reggelit valahonnan.
Meghatódtam, aztán figyelmeztettem magam: Ez itt Róma és az olasz vendégszeretet.
– Hamarosan lemegyek és szerzek magamnak ételt. – Valójában hallevesre vágytam.
Kinyitottam a spalettákat, hamisítatlan boldog jó reggeltek és élénk csevej hangfoszlányai szűrődtek be az ablakon. Pezsgett az élet! Hát itt vagyok, tényleg itt vagyok! – dobtam vissza magam az ágyra pár percre.
Átjárt a boldogság. Olyan régóta először. Magamra kaptam a ruháimat, és kisiettem az utcára. Kapcsolódni akartam, és részese lenni a kinti életnek. Mosolyogva sétáltam az emberek között, akik visszamosolyogtak rám. Mennyire hiányzott ez nekem! Találomra ültem be egy kis étterembe, korán volt még, de volt halleves: paradicsomos, forró, mennyei. Két idősebb úriember kockázott az asztaloknál. Az egyik odajött egy pohárkrémmel, aminek a tetején egy árvácska ragyogott.
– Ajándék, finom, fogadja el!
Aznap másodszorra hatódtam meg pár óra alatt.
A Colosseum felé vettem az irányt. Ott akartam lenni minél hamarabb, ahová Apu is oly sokszor vágyott. Amikor végre ott álltam, sírás szorongatta a torkomat. Apu kedvenc filmje a Római vakáció. A kedvenc jelenete pedig, amikor Gregory Peck mögé felül a motorra a tündéri Audrey – itt, a Colosseum előtt. Vajon most látja, hogy itt ülök?
A tömeg folyamatosan cserélődött körülöttem, de én nem tudtam elszakadni a helytől. Bevándorlók szelfibotokat árultak és szájharmonikán próbáltak némi aprót keresni. Egyszer csak felcsendült a Moon River dallama. Apu kedvenc száma, egy másik Audrey Hepburn filmből. A szívem hevesen kalapált, ennek ellenére valami mélységes nyugalom szállt meg. A Bizonyosság.
Másnap a Trevi-kút felé vettem az irányt. Izgatottan siettem a kis utcácskán át a térre. A COVID miatt nem volt tömeg. Ahogy hirtelen kitágult a tér és szembe találtam magam a türkiz márványcsodával, nem bírtam magam türtőztetni. Patakokban folyt a könnyem. Boldog sírás volt ez, azt éreztem, ennyi szépséget meg sem érdemlek.
Visszafelé betértem egy Dolcéba. A kiválasztott sütit egy helyes kis dobozba csomagolták, és még egy szalaggal is átkötötték, amit így a karomra akaszthattam.
– Minek a doboz meg a szalag? Hiszen csak magamnak veszem.
– Csak magának? Miért, maga nem érdemli meg a szépet? Ráadásul, így kényelmes is.
Magamnak legyek fontos! Erről nagyon megfeledkeztem az utóbbi hónapokban.
Közben egyik reggel a szállásadóm még a szokásosnál is szélesebb mosollyal fogadott.
– Van egy barátom. Magyar. Idehívtam, hogy ne legyen egyedül!
Kicsit zavarban voltam: egy svéd gyermekvers jutott eszembe, ahol Sven Mattent a papája összehozza egy másik kisfiúval, mivel mindketten bélyeget gyűjtenek. Végül is kíváncsian vártam a fejleményket. Honfitársam széles mosollyal fogadott. Kiderült, a szállodásunk rendszeresen boronálja össze a magyar vendégeivel.
Jót beszélgettünk, és neki ajándékoztam azt a mákos bejglit, amit Attilának a farmeromba betekerve csempésztem be. Boldogan csipkedte a mákszemeket és a mazsolát. Lám, milyen kevés kell a boldogsághoz!
Néhány nap múlva kiderült, hogy Attila járatát törölték. Lezárták Angliát. A COVID miatt a szállások nagyon olcsók voltak, így kinéztem magamnak egy olyan belvárosi hotelt, ahol a lobbyban közös karácsonyozást hirdettek.
Remek! Néhány olasz és néhány külföldi családdal fogok karácsonyozni! A lobbyba belépve egy márványkandallón sorban lógtak a zoknicskák. Középen egy háromméteres fa trónolt, csodálatosan feldíszítve.
Az estét közös pezsgőzéssel nyitottuk, így könnyebben ment az ismerkedés.
Megismertem Paolót, Mariát, a kicsi Robertót és Roccót. A vacsora elfogyasztása után a bár zongoristája hosszasan játszott nekünk. Igyekeztem nem gondolni az otthoniakra, az elmentekre. Aztán egyszer csak váratlanul felcsendült a Moon River. Csak ültem ott, és elöntött a boldogság. Hát nem vagyok egyedül! Róma megtanította nekem újra a Boldogságot.
(Fotó: Michael Giugliano, kép forrása: Pexels)