A költő a hegy tetejére álmodja magát, porózus, sárgás rögök gurulnak ki a talpa alól, évődik a selymes levegővel, a szerelmetesen harapható, almaillatú levegővel, sovány teste egyszerre lüktet és reszket, nagyokat nyel, összekoccannak a fogai. Ébresztő, Kismedve, duruzsolja a fülébe Lívia, akinek szúrós rózsaillat hömpölyög a dekoltázsából. A költő visszahanyatlik, marokra fogja a párna csücskét, csuklójával letörli az állára csorgott nyálat. Dög vagy, így mondja, félhangosan. Lívia felegyenesedik, összeszorított szájjal hümmög, fényes latex nadrágja belecsillog a gardrób tükrébe. Az ajtóból visszaszól, omlett a pulton, langyos, igyekezz, idegesítően karcos a hangja, kényszerűen súrlódik a levegővel. Lívia sebesmozgású vadmacska, leginkább hangtalan puma, gondolkodás nélkül nyal bele költők fülébe, aztán eltűnik, majd megint közel lopózik, mindig akar valamit, az arca folyton változik, attól függően, a hyaluronsav mekkorára duzzasztotta az ajkát. A kávé elfogyott, de van Unicum meg sör, futok, szolgáld ki magad!
Dög vagy, mondja a költő, földre hajított, kifordított farmernadrágját stíröli, a franc, kap a fejéhez, fel kell hívnom Zsófit. Az ágy szélére ül, összegörnyedve masszírozza a tarkóját, felnyög, gerincoszlopa legfelső csigolyája a kisagyába fúródik, jön a hányinger, meg az itt maradt rózsaillat, az éjszakai eszméletvesztés füstös utóíze. Unicumot iszik meg sört, az omlettet otthagyja, bőrösre dermed majd a konyhapulton, mire Lívia hazaér. A költő addigra a nyolckerben lesz a Tripla Zajban. Nehezen bár, de ráállt, hogy felolvassák a verseit egy romkocsmában, szigorúan zárt körben, és csakis a Művész Színház színészei. Előtte még feltúrja a szekrényt tiszta ingért, de csak a bordó halszálkamintásat találja, az mindig tiszta, mert Zsófi nem engedi felvenni.
A nadrág szára megtekeredik, miközben fél lábon ugrálva igyekszik beletalálni, jó lenne Líviát megtartani, izgalmas csaj, delikát és diszkrét, gondolja, közben elmosolyodik, majd ír róla egy verset, ha hazaért, szilaj, féktelen vers lesz, mint maga a nő, egy japán sinkanszen.
Csak a metróaluljáróban jut eszébe Zsófi, amikor Lívia üzenetét olvassa, felzaklattál Kismedve, kettős szívecske; aztán rémleni kezd neki a hegy, hogy sárgás rögök gurultak ki a talpa alól, miféle rögök ezek, tapintásra mészkő, színre agyag, miféle hegy ez, és kinyújtózik a kapaszkodó után. Aszott hörcsögfejem van, valóban, dünnyögi félhangosan, jobbra húzódik, a metróablakban megnyúlik a feje, így már nem annyira hörcsög, inkább uszkár.
Zsófi négy napja fekszik kórházban, nem tud pisilni, szegény, mi lesz vele meg a magzattal, bármi megtörténhet, csak ne felejtse el felhívni, ha kikeveredik a föld alól. Vennie kell egy csomag cigit is, meg sós lében eltett tonhalat. Kiskanállal eszi majd, két konzervet egymás után, aztán írni fog. A tonhal illata megihleti, mint Schillert a rothadt alma. A hegy tetején a levegő, ide kéne egy jelző vagy egy hasonlat, csettint a nyelvével, és péksütemény is kéne. Visszamegy a metrólejárathoz, vesz egy tepertős pogácsát meg egy hideg pizzaszeletet, elfeledkezik a tonhalról, a cigiről is, otthon majd dühös lesz miatta, türelmetlenül tépi le magáról a farmert, és tiszta erőből a földhöz vágja, hogy prüszköljön alatta a parketta.
Kettőkor randevú, kérted, hogy üzenjek előtte, Bogdányi e-mailt küldött, mert Bogdányi mindenkinek e-mailt küld, ahelyett, hogy felhívná. Ezt most nem passzolhatja, Bogdányi szerkeszti a legújabb kötetét, az interjú nem a megjelenés miatt készül, hanem azért, mert mostanában divatos lett. Csínján kell bánni a divattal, etetni kell a közt, ezt Rátkai szónokolta kásás hangon, jó svádájú gyerek vagy, egész tűrhető kis költő, csak ne lógjon a zakó a válladon, biccentett, aztán rábukott a bárpultra, és fél órát aludt mozdulatlanul. Rátkai minden kedden rábukik a pultra, nagyjából éjfél és kettő között, a többiek ebből tudják, hogy még egy kör őket is lecsapná a hálózatról, ahogy Széplac fogalmaz, ezért többnyire befejezik az ivást, szedelőzködnek, és kimennek a fényes éjszakába. De sose elég fényes az az éjszaka ahhoz, hogy gond nélkül hazataláljanak. Zsófi a sokadik kedd után megkérdezte, akkor ez most így lesz-e mindig, a költő megnyugtatta, hogy már nem sokáig, negyven felett illik kikopni a társaságból, hogy komolyan vegyék, addig viszont illik benne maradni, ugyanezért.
Bogdányi nyúzott arcú fotóssal érkezik, mit iszol, kérdi, a költő szabadkozik, teát, na jó, kis rummal, még be kell szaladnom Zsófihoz. A fotós idegesítően táncolja körbe, valami művészféle, hiperrealista képeket akar, megrogy a térde, amikor kattint, és mindig az előnytelenebb profilját fényképezi, ahol kikopott a haj a halántékánál.
A költő persze nem megy be Zsófihoz, elhúzódott az interjú, bocs, üzeni, és felszáll a tömött villamosra. Este várlak, Kismedve, négy szívecske, majdnem elfelejt leszállni, miközben Líviának válaszol. Áttör két zsírosarcú kamasz között, most végre beugrik cigiért. Bár egy ideje valahogy nem kívánja. Széplac se kívánja, nem tudja, mi ez, fejtegette legutóbb, nem jön össze a whiskyvel, kifejezetten émelyeg tőle. A költő is émelyeg, bár ő lassan mindentől.
A hegy tetejéről apró dombok körvonalazódnak, a dombokon szabályos, valószerűtlenül élénkzöld ligetek. A költő hallja, amint a fák közé szökik a levegő, mintha puhán és egyenletesen pumpálná valami, aztán egyre nehézkesebben, rozsdás csövön át öreg kályha köhögi így vissza a kormot. A fák lombja nem mozdul, csak a csörömpölés erősödik, fújtat és sípol a domb, zihál a költő, száraz a szája amikor felébred. Zsófi, hol van Zsófi, az ablak leeresztett rolettája megszűri a kinti fényt. Zsófi ott van az ablak mögött, lassan mozog a fényben az árnyéka. 18.15. Nincs ott senki, az nem a folyosó, és nem Zsófi. Csak a szemközti ház a kora esti szürkületben.
Megint nem talál bele a farmernadrágba, rátapos a szárára, majdnem hanyatt vágódik. Három üzenet jött a Művészből, Fodornak be kell ugrania este, nem tud felolvasni, de rajta vannak, hogy találjanak valakit helyette. Fasza, Zolika vállalja. Ugye jó lesz Zolika? Jó lesz. Zolika epizodista, nagy, kerek feje van, enyhén elálló füle, most neki kell felolvasni a Félisteneket, a jó büdös francba. Már elképzelte Fodor baritonján. Fodor hanyagul leejti a szóvégeket, a szája is folyton legörbül, a tekintetéből sosem oszlik a köd, de ez jól áll neki, ahogy a Félisteneknek is jól állt volna Fodor hányavetisége.
A Tripla Zaj gomolygó füstjében Inez sötét bubifrizurája tűnik fel elsőként a költőnek. Egykedvűen figyeli a lányt, amint térd fölé érő bőrcsizmájában lóbázza a lábát a bárszéken, időnként fázósan megborzong, és felcsúszott miniszoknyáját lejjebb rángatja. Legutóbbi találkozásuk óta szigorúbb lett az arca, vagy csak a szemöldöke vastagabb, állapítja meg a költő, és akaratlanul is kihallja, amint jellegzetes, nyafogó hangján épp őt magasztalja. Rátkai válaszul elhúzza száját, úgy sejtem, pofás performanszra számíthatunk, motyogja, nem tudni, mit akar ezzel mondani, mint ahogy azt sem, mennyi whiskyt töltött magába előtte. Inez felnevet, hófehér fogsora betölti a költő látóterét, lemászik a bárpultról, és hangtalanul elvonaglik.
A Szeparéba gyertek, a pincébe, lohol végig a pult előtt Zolika, és hátba veregeti a költőt. Vetítés meg zene is lesz, fordul vissza, de ez meglepetés. Most már nem az, mordul fel Rátkai, és köhécselve ő is elindul.
A költőt egyfolytában hátba veregetik, a dohányfüst finoman kúszik az érintések, a kedélyes bólogatások közé. A bordó halszálkamintás ing a költő hátára tapad, Zsófi tudta, hogy nem szabad felvenni. A pincehelyiségben enyhén dohos a levegő, a falon tolakodó óriásgraffiti, ijesztő figurák tátott szájjal, alatta Zolika feje. Ott ül mellette Mariann, áttetsző bőrű, leendő Desdemona, és Samu, akinek most jött ki a legújabb filmje.
Minden szék foglalt, Inez az első sorban a szoknyáját igazgatja, keresztbe vetett lábát a pódiumig lógatja. A költő egy sorral mögötte ül, érzi a diszkrét pillantásokat, érzi a levegőben a várakozást, jó, hogy Lívia nem ért rá, gondolja. Ilyen, amikor mindenki számít, mondaná Széplac, habár a kollektív ethoszra súlyos árnyék vetül.
A költő kicsit jobbra dől, hogy jól lássa a vetítővásznat, melankolikus zenére sötét pálcikaemberkék hajlonganak, nem rossz felütés, bár elég sablonos. Samu felolvassa a versét, aztán éles váltással megszólal Sosztakovics első jazz szvitje, a költő hátát szúrja az ing. Harrod’s nyári kiárusítás, Zsófi szerint színtiszta sznobizmus és pénzkidobás. A képeket a vásznon egyre életlenebbnek látja, nem érti, hosszan dörzsöli a szemét, semmi változás. Zolika szája mozog, de nem mond semmit, talán nem jó a hangosítás. Nem is kell hangosítás. Mariann jégvirág arca beleolvad a vászonba, de a költőt ez nem érdekli, mert egyfolytában émelyeg a gyomra, a nyaki verőere dörögve pumpálja a vért, jó kis hazai személyvonat, nem japán sinkanszen. Szeretne elmosolyodni, de nem tud, körülötte méretes rögök gurulnak lefelé, becsapódnak, alig hajlik a nyaka, amikor utánuk néz. Zöldellő olajfaliget öleli körbe a hegyet, odafönn ritka a levegő, tejfehér az ég, se nap, se felhők. Hol vagyok? Rátkai egészen közelről bámul az arcába, enyhén ráng a szemöldöke, hol lennél, komám, hát a Parnasszuson! Miniatűr nimfák hajladoznak a lábadnál, a bokádig se érnek, nézd csak meg! A költő zavartan rázza a fejét, az nem lehet, ő istenbizony nem vágyott ide. Rátkainak lila lesz a feje, magából kikelve üvölt, ócska duma, kiskomám, és recsegve kacag. A költő szólni akar, de Rátkai arca elfolyik előle.
Mariann porcelánbőre tűnik fel helyette, a szeme vékony csík, reszketnek a pihék az álla körül. Túl fiatal, gondolja a költő, és felfigyel a lány erőteljes zöngéire. Kétségbeesetten kapaszkodik a zöngékbe, mintha kötélhágcsón mászna felfelé, minden b, r és zs egy újabb fok, századmásodperc a valóságból. Ezek szerint visszatért a valóságba, hallja ennek a kicsi nőnek a drabális mássalhangzóit. Mindent hall, ügyetlenül felszakadó zajokkal zúdul rá a siker, meleg levegő szökik az összecsapódó tenyerek közé.
Ma este mégse megy Líviához, dönti el, túl fáradt hozzá, erre hivatkozik. Zsófi még a felolvasás előtt üzent. Megmaradunk, ennyit írt, és hogy kivették a katétert, hurrá. A költő hagyja, hogy Inez lecsapjon rá a Szeparé lépcsőjén, citromillatú a lehelete, átnézné-e a szövegeit, kérdi, és megvillantja a grübedlit a szája sarkában. Rátkai a bárpultnál ül, egy szót sem szól, csak néz maga elé. A költő szórakozottan int neki, és egy tőle távoleső sarokba húzódik.
Másfél óra után gyalog indul haza. A zebrán összefolynak előtte a csíkok, megtorpan. Zsófi hívja, azt kérdi, ugye rendben ment minden, a hangja könnyű, mindennél könnyebb, felrepül a kandeláberek fölé. A költő újra élesen látja az útpadkát, a kukákat, a pisifoltokat a házfalak mellett. Megáll, jelzőket, hasonlatokat ír a telefonjába, az első keresztutcánál dallamokat hall a fülében, belenéz a földszinti ablakok narancsfényébe, borzongva lesi az embereket, távolról, mint a teremtő. Makulátlanul kristálytiszta minden.
Jövök mégis, ennyit ír Líviának.
Másodközlés; a novella eredeti megjelenési helye a Kalligram folyóirat.
(Illusztráció: Raffaello, Parnasszus)