Máté Dalma: Apám, de mennyire?
A fájdalom, hogy tehetetlen vagyok, ködös mocsárrá változtatta gondolataimat és a lelkemet. Rettegtem, hogy elveszíthetem azt, aki feketén-fehéren a mindenem, és aki nélkül nem élhetek igazán.
a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
A fájdalom, hogy tehetetlen vagyok, ködös mocsárrá változtatta gondolataimat és a lelkemet. Rettegtem, hogy elveszíthetem azt, aki feketén-fehéren a mindenem, és aki nélkül nem élhetek igazán.
– A legrosszabb az volt, hogy a nő azt mondta: „Ne üsd meg, kérlek!”.
Nézett maga elé, aztán egy mozdulattal lehajtotta a viszkit.
– De akkor már túl késő volt.