Napok óta nehéz, beazonosíthatatlan érzés feszít, az anyaság és a gyerekvállalás témái, a hiány és gyász együtt örvénylenek bennem. Már nem bírom tovább, leülök a gép elé, segíteni szokott, ha kiírom magamból. Az első mondatoknál tartok, amikor villámcsapásként hasít belém a felismerés: pár nap múlva 13 éve nincs édesanyám; legalábbis itt, a földi síkon. Az elmém elfelejtette az évfordulót, de a sejtjeim üvöltve kérik a figyelmet. Emlékezni akarnak.
Egy pillanat alatt repülök vissza arra az utolsó vasárnap reggelre, egy héttel jártunk anyák napja előtt. Egyre élénkebbek a képek. Látom magam, ahogy riadtan ugrok ki az ágyból a fullasztó köhögés hangjára, majd pár korty víz után könyörgök, hogy egyen egy kis joghurtot. Napok óta elutasít mindent. Kér, hogy kísérjem ki a mosdóba. Rám támaszkodik, csigatempóban araszolunk, most is ingerülten utasítja vissza az ágytálat. Utolsó pillanatig őrzi a méltóságát.
A wc-ről már nem tud felállni. Érzem, ahogy elnehezedik a teste, alig bírom tartani. A sógornőm segít bevinni a szobába. Nincs magánál, az utolsó métereken már vonszolni kell. A feje tehetetlenül bukik előre, ahogy az ágyba fektetjük. A sokktól hasmenésem lesz, vissza kell rohannom a fürdőszobába, a félelemtől összekoccannak a fogaim.
Mire végzek, már nem lélegzik. Az sógornőm szerint egy hatalmas sóhajjal búcsúzott az élettől.
Nem érzek semmit. Próbálok sírni, az sem megy. Közben felbolydul a ház, mindenki egyszerre beszél, kiabál és rohangál. Mintha egy szürreális filmben lennék, ahol nem lehet tudni, ki a főszereplő. A nagyszájú öcsém be sem mer jönni a szobába, hogy elbúcsúzzon tőle, apám szeme rémülten kérdezi, hogy mitévők legyünk.
Szegény anyu, halálod után sem pihenhetsz nyugodtan! Elképzelem, ahogy félszeg mosollyal konstatálod, hogy itt a halál sem tud változtatni semmin.
Lassan megmozdulok, és halkan, de határozottan kizavarok mindenkit a szobából. Befekszem mellé az ágyba. Nézem a szép, finom vonásait, és óvatosan félresimítok egy elszabadult tincset a csukott szemhéjáról. A bőre még meleg. Mintha csak békésen aludna, és én csak beszélek és beszélek. Mindenfélét, összefüggéstelenül. Régi történeteket elevenítek fel, és elmondom, mennyire sajnálom, hogy ilyen nehéz sors jutott neki, aztán bocsánatot kérek, ha bántottam, és hogy nem mindig tudtam jó lánya lenni. Megígérem neki, hogy a szívem útját fogom követni és többé nem alkuszom, a boldogságot választom.
Aztán felöltöztetjük a kedvenc ruhájába; még én vettem neki. Amikor a halottszállítók tőlem kérnek pokrócot, amiben elvihetik, hisztérikusan zokogni kezdek. Káromkodni szeretnék, de visszatuszkolom a lávaként feltörő szavakat, és csak nézem, ahogy elszállítják, mint egy kiszuperált bútordarabot. Néma csend telepszik ránk. Ennyi volt.
A temetés után nagyon rossz állapotba kerültem. Éjszakákat nem aludtam, vagy ha mégis, akkor rémálmok gyötörtek. A születésnapomat, ami hónapokkal később volt, végigsírtam. Nem találtam a helyem, a napok kiüresedtek, eltűnt a fény a szememből. Anyuval nem volt teljesen felhőtlen a kapcsolatunk, haragudtam rá, amiért sokat veszekedtek apuval, de az elvesztése olyan mély fájdalmat és félelmet generált bennem, hogy azt hittem, megbolondulok. Harminckét éves voltam, ő ötvenöt. Az anyja sem volt még hatvan, amikor itthagyott bennünket. Egyértelműnek tűnt, ha nem kezdek valamit magammal, ugyanazt az utat fogom bejárni, mint a felmenőim, és én nem akartam depressziósan, fiatalon meghalni, úgy, hogy még nem is éltem előtte.
Világosan emlékszem abból az időszakból egy álomra, ami mélységesen megrázott. A napfényben fürdőző nappalinkba egyszer csak besétált a halál, aki közölte velem, hogy itt a Vég. Indulni kell. Sírni kezdtem, és könyörögtem, hogy ne vigyen el. Hiszen még nem is szerettem igazán! Nem halhatok meg úgy, hogy nem tapasztaltam meg, milyen a szerelem és az élet, amelyben szabadon dönthetek.
Ez a felismerés indított el az önismeret útján. Kemény évek következtek. Sok helyen jártam, még többet tanultam. Rengeteg düh, harag, sérelem volt bennem, ami sehogy sem akart csitulni, sőt, már komoly fizikai elváltozásokat is okozott a testemben. A pajzsmirigyem alig működött, a méhemet gyerekfej nagyságú miómák töltötték ki, teljesen felborult a hormonrendszerem. Sokat segítettek a különböző módszerek, mint a pszichodráma, családállítás, meditációs csoportok, de a belső béke sosem bizonyult tartósnak. Alternatív gyógyulást keresve találkoztam a SzomatoDrámával, ami végre meghozta számomra az igazi áttörést. Itt végre ki tudtam mondani az évtizedek óta bennem rekedt szavakat, megélhettem az indulataimat, szabad utat kaptak az elzárt érzéseim és könnyeim. Elgyászoltam a gyerekkoromat, az édesanyámat, a veszteségeimet, a meg nem született gyermekemet, és lassan megbékéltem a múltammal.
Új életet kezdtem. Döntéseket hoztam. Lezártam egy hosszú életszakaszt. Megbocsátottam azoknak, akik bántottak, és magamnak is, hogy engedtem nekik. Ez bizonyult a legnehezebbnek.
Nagyon messziről indultam, de már őszintén képes vagyok szeretni azt, aki vagyok. Egyre jobban hasonlítok édesanyámra, néha őt látom visszanézni a tükörből, még a szeplőim is ugyanott vannak.
Drága Anyu! Tudom, hogy büszkén tekintesz a bukdácsolásaimra, és végtelenül boldog vagy, hogy látod kiteljesedni az életem. A generációk óta hordozott női sors mintázata megtörni látszik. Szeretlek.
(Fotó: Amisha Nakhwa, kép forrása: Unsplash)
Drága Bella….. Vajon hány nő érzéseit mondtad most ki…