Nem is tudtam volna jobb életet elképzelni magamnak. A kifutóm egy valóságos édenkert volt, a gondozóim pedig lazaccal, marhahússal és szilvával kényeztettek engem. Ha kedvem támadt csobbanni egyet, csak beugrottam a medencémbe, és úsztam egy jót. Ha ilyenkor az egyik látogató egy kicsit közelebb jött a kelleténél, akkor úgy tettem, mintha rátámadnék, és ő már iszkolt is vissza, én meg magamban jót röhögtem az egészen.
Egyik nap, amikor jóllakottan a téli napfényben süttettem a hasamat, miközben az élet értelmén gondolkodtam, váratlanul apró fájdalmat éreztem. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, gondoltam, biztos csak egy szúnyog lesz az. De aztán hirtelen olyan fáradtság tört rám, hogy úgy éreztem, képtelen vagyok nyitva tartani a szememet. Többre nem emlékszem, mert váratlanul elsötétült előttem a világ, és mire ismét visszanyertem az eszméletemet, már egy jóval kisebb, fémkerítéssel körülvett helyen voltam, ahol még a műsziklák sem voltak olyan profin megcsinálva, mint a kifutómban. Idegesen járkáltam fel-alá, kerestem a kiutat, amin keresztül visszajuthatok az otthonomba, de nem jártam sikerrel. A Nap hol felkúszott az égre, hol pedig nyugovóra tért, és én egyre elkeseredettebb voltam. Aztán az egyik szeles és borús délutánon megint csak éreztem azt az apró fájdalmat a bal vállamban, és a világ ismét elsötétült előttem. Mire felébredtem, újból a saját kifutómban voltam. Elsőre nagyon megörültem, és azt gondoltam, hogy az egész nem volt több egy rossz álomnál. De aztán megláttam, hogy a kifutó közepén egy hatalmas, átlátszó fal magasodik. Nem értettem a dolgot, ezért lassan odacammogtam, hogy alaposan megvizsgáljam.
Ám ahogy az üvegfalhoz értem, szinte a semmiből, bömbölve és a fogait csattogtatva támadt rám egy fajtársam, és csak a köztünk lévő fal tudta őt megállítani. A hirtelen jött támadástól annyira megijedtem, hogy nyomban vissza is hőköltem. Aztán óvatosan körbenéztem, hogy látott-e minket valaki, elvégre csúcsragadozóként nem engedhetem meg magamnak, hogy észrevegyék rajtam a gyengeséget. Miután meggyőződtem arról, hogy a hírnevem nem forog kockán, úgy döntöttem, megmutatom a riválisomnak, hogy ki a főnök. Elkezdtem vadul jelölgetni, de ez a szomszédomat hidegen hagyta. Ettől persze még mérgesebb lettem, és arra gondoltam, ha a fajtársam felfogása ilyen nehéz, és ha egy ilyen egyértelmű jelzésből nem ért, akkor itt az ideje drasztikusabb eszközöket bevetni. Ezért aztán két lábra álltam, dühösen morogva megrohamoztam a falat, és a fogamat csattogtatva hoztam a szomszédom tudomására, hogy takarodjon el a territóriumomról, de azonnal. De ő csak unottan bámult engem, és esze ágában sem volt távozni, bárhogy is próbálkoztam.
Miután kifáradtam az erőfitoktatásban, óvatosan odébb somfordáltam, de csak annyira, hogy visszavonulásom ne legyen túl feltűnő. Egyszerre voltam roppant dühös, és végtelenül elkeseredett. Arra gondoltam, hogy az idegen bizonyára nem csak a territóriumom felét veszi el, de a fenséges takarmányomra is pályázik. Miközben ezeken morfondíroztam, fel s alá járkáltam a kifutó egyik végétől a másikig. Akárhogy is törtem a fejem, nem tudtam megoldást találni a problémámra.
***
A nappalok egyre hosszabbak, a hőmérséklet pedig egyre melegebb lett. A fákon először a rügyek jelentek meg apró pici pontokként, majd a növények kibontották színes és illatos virágaikat, és az addig unalmas, szürke táj váratlanul a színek kavalkádjában kezdett tündökölni. Ahogy múltak a napok, úgy kezdtem én is megbékélni a helyzetemmel. Először azzal nyugtattam magam, hogy hátha valamikor a távoli jövőben, egyszer majd a fókát teszik be mellém, aki most a szomszéd kifutóban lubickol vidáman, így én képtelen vagyok elkapni.
Aztán arra gondoltam, hogy a szomszédom egy nőstény, és hogy nem először fordul elő velem az ilyesmi. Korábban is hoztak hozzám nőstényeket, bár akkor nem ennyire, és nem ilyen sokáig választották ketté a kifutómat. Hiába akartam az elmúlt pár napban elkergetni a szomszédomat, most mégis imponált a jelenléte, ezért úgy határoztam, hogy bevetem a kedvesebbik énemet. Óvatosan a kettőnket elválasztó falhoz cammogtam, és fejemet az üveghez nyomtam. Ő nem jött oda hozzám, még csak figyelemre se méltatott, inkább a labdájával játszott a vízben. Erre én is beugrottam a medencébe, és elkezdtem bohóckodni a sajátommal, de ő továbbra sem mutatott irántam érdeklődést. Úgy voltam vele, hogy jó, próbáljuk meg később. Lehet, hogy első nap még sok voltam neki, de sebaj, holnap majd érdeklődőbb lesz. De csalódnom kellett, mert másnap se volt rám kíváncsi, még csak nem is nézett rám. Én viszont nagyon türelmes és elszánt voltam – amúgy se volt más dolgom –, így nem szegték kedvemet a kezdeti kudarcok.
Tovább folytattam hát az ismerkedést, mígnem az egyik alkalommal a nőstény váratlanul odaállt elém, és rám nézett. Én pedig nagyon boldog voltam, és arra gondoltam, hogy innentől kezdve nyert ügyem lesz. Rohantam is gyorsan a labdámért, aztán vissza, hogy megmutassam neki. Ő ugyanúgy tett a sajátjával. Erre én örömömben a vízbe ugrottam, és ő is ugyanezt tette. Mintha csak a tükörképem lett volna!
És ettől kezdve tényleg minden más lett. A déli szieszta idején csak olyan messze feküdtünk le egymástól, hogy még lássuk a másikat. Amikor etetési idő volt, bár a fal két oldalán fogyasztottuk el a vacsoránkat, de mégis együtt. Ő a lazacot szerette a legjobban, ezért azt ette meg legelőször, ahogyan én is. Ő a szilvamagot a vízbe köpte, és bár engem anyám arra tanított, hogy rendes mackóként ne csináljak ilyet, most mégis megtettem, hogy imponáljak neki. Mikor pedig a sötétség fátyla leereszkedett, együtt válaszolgattunk az oroszlánnak, hogy fogja már be, hiszen attól, hogy éjszakánként állandóan bömböl, még nem lesz ő a király. A szívem reggelenként vadul dobogott, és csak azt vártam, hogy mikor pillanthatom meg végre őt, és reménykedtem, hogy egyszer végre lebontják azt az átkozott falat, ami kettőnket elválasztott. Próbáltam is jelezni a gondozóimnak ezt az igényemet, de azok csak bambán álltak. Ezek az emberek már csak ilyenek!
Aztán egy meleg tavaszi hajnalon megtörtént a várva várt csoda, és a fal nyom nélkül eltűnt. Én legszívesebben rohantam volna hozzá, de jólnevelt medveként inkább csak óvatosan cammogtam át a térfelére. Épp az egyik kövön ült, és a bundáját tisztogatta. Nem sokat törődött a jelenlétemmel, és ez rengeteg önbizalommal töltött el. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy ő dönti el, mikor fogad a kegyeibe, és csak reméltem, hogy már készen áll a párzásra. Amikor már egész közel értem hozzá, megálltam, és kíváncsian vártam, hogy miként reagál a jelenlétemre. Ő viszont továbbra sem tett semmit, ezért még közelebb merészkedtem.
Erre váratlanul felém rontott, és próbált megkarmolni engem, de én elég ügyes voltam ahhoz, hogy kitérjek az útjából. Nem nagyon értettem, mitől lett ilyen ideges, mikor eddig úgy tűnt, hogy tetszem neki. Az járt a fejemben, hogy talán barnamedvevér folyik az ereiben, és azért ilyen agresszív. Ő viszont nem hagyott nekem gondolkodási időt, két lábra állva igyekezett megfélemlíteni engem. Úgy voltam vele, hogy eddig kedves voltam hozzá, de ha ő ilyen kiállhatatlan dög, akkor épp itt az ideje, hogy móresre tanítsam. Én is két lábra álltam. Verekedni kezdtünk, taszigáltuk és karmoltuk egymást, de azért igyekeztem finom lenni, mert titokban még reménykedtem abban, hogy csak valami hülye hangulatingadozása van, és később még lehet a dologból valami. Ő azonban nem így gondolta. Miközben a látogatók minket néztek – nyilván azt hitték, hogy játszunk –, beleharapott egy nagyot a mellkasomba. Megvallom őszintén, de ott, abban a pillanatban bennem elszakadt valami. Onnantól már én is véresen komolyan gondoltam ezt az egészet, és már szó se lehetett közös együttlétről. Bal mancsommal megragadtam a fejét, próbáltam a földre teperni őt, és megharaptam az egyik fülét. Erre válaszul karmait az arcomba vágta. Az egész pofám véres lett, és alig láttam valamit, de ez csak még több erőt adott nekem ahhoz, hogy folytassam a harcot. Belecsimpaszkodtam a bundájába, majd fogaimat a nyaki artériájába mélyesztettem. Utolsó erejével megint belém harapott – ezúttal a vállamba –, én pedig elengedtem őt. Bizonytalanul elindult a medence felé, miközben a nyakából sugárban spriccelt a vér, majd ahogy a testét lassan elhagyta az élet, leheveredett, és nem mozdult többet. A medence, ami eddig kékes színben tündökölt, most hirtelen vérvörösre változott, akárcsak a pofámon és mellkasomon a szőr. Némán ültem, és csak lihegtem, miközben körülöttem hisztérikusan sikoltoztak a látogatók. Egy ideig tűrtem ezt a hangzavart, de aztán egy hatalmasat bömböltem, amitől síri csend lett.
– Hát ilyen érzés valódi ragadozónak lenni! – gondoltam magamban.
(Fotó: Pixabay)