– Hiszen te is tudod, Ginus, milyen fontos nekem a szex! – Kelemenné sóhaja beleveszett az udvarról beszűrődő kotkodácsolásba. Kelemen klaffogó gumicsizmával a lábán manőverezte a talicskát a baromfiudvar felháborodott lakói között, majd vasvillát fogott, és nekirugaszkodott a szalmával összetapadt tyúkszar felvakarásának. Ahányszor csak előrehajolt, sápadt félholdat villantott a konyhaablak felé. Kelemenné arca grimaszba rándult a kávéscsésze fölött, keserűen folytatta:
– Így éljem le az életem?! Ezt kéne megkívánnom?
Lekoppintotta a csészét az asztalra. Undorodva a férfi fognyomát őrző rétes mellé tolta, azt sem volt képes elpakolni, majd Ginára sandított. A lány nem viszonozta a pillantását. Ki se látszott a rengeteg fekete haj alól, a salátájára görnyedve a telefont böködte. Megint. Mindig. Még csak le se némította.
– Nem mintha felállna neki! – szisszent fel az asszony az előbbinél is keserűbben. Mint egy pimasz bögöly, fütyörészés vágódott be a bukóra hagyott ablakon, elsodorva a szavait. – Annyiszor kértem, hogy számoljuk fel a tyúkbazárt! Mik vagyunk mi, parasztok?
A fütyülés dúdolásba csapott át. Kelemenné csirkehálóval körbesáncolt mandulafácskája is csatlakozott a szólamhoz, csörgött, zörgött, mint kutya a láncával. A kertek alatt nyargaló, esőszagú márciusi szél újra és újra megcibálta.
– Egy normális virágoskertem nem lehet miatta! – Kelemenné ellökte magát az asztaltól, bevágta az ablakot. Néhány decibelnyit halkult a lárma, a talicska alján dübörgő ganétól vagy Kelemen ebéd utáni, rotyogósra nyújtott szellentésétől azonban az argonnal töltött, háromrétegű thermoüveg sem védte meg. – Nézz már rá erre a nyomorult fácskára! Hány szomszédnál van Alcatraz a növények körül? Csak nálunk kell mindent elcsúfítani!
Ha már úgyis állt, felrángatott egy citromsárga gumikesztyűt, és az ebédről megmaradt mosatlanoknak esett. Durván, csörömpölve bontotta le az edényhalmot, nem kímélt se porcelánt, se fazekat, mintha tengeri csata dúlt volna a keze alatt, ki-kicsapta a habot a linóleumra. Mikor végzett, tekintete elidőzött Kelemen rétesén.
– Zabálni bezzeg tud! Alig lépünk be a Pennybe, rögtön az édességeket vizslatja, reszket a keze, csak berakhasson valamit a kosárba! Ez a rohadt rétes is, szórja rá a pénzt, aztán meg se eszi… bolti szar. De hogy a feleségére odafigyelne?! – Éles sóhajjal elfordult a rétestől, inkább Gina mellől kapta fel a salátástálat, alján három elárvult uborkaszelettel. – Bár, még a saját lányom se képes rá… Fájt volna felemelni a nagy segged, és a mosogatóhoz vinni? Inkább engem ugráltatsz? Remélem az úszótáskádból nem velem akarod kipakoltatni a büdös gúnyádat!
Amióta megérkezett az edzésről, Gina először nézett fel a homlokába lógó, klórszagú tincsek mögül. Mintha villám cikázott volna át a ház fölött, minden fény kialudt a konyhában, a lámpa, az óra vörös számlapja, és még a hűtőszekrény is csuklott egyet a sarokban. Kelemenné kezében megállt a mosogatószivacs. Dermedten bámult ki az ablakon. A kendermagos, a baromfiudvar legvénebb tyúkja, felröppent a talicskán növekvő trágyahalomra, mintegy tiltakozásul a további munkálatok ellen. Kelemenné azonban kiismerte már – nem is merészkedett seprű nélkül a tyúkól közelébe –, jól tudta, szó sincs passzív ellenállásról. A kendermagos Kelement akarta.
– Már megint az a felkopaszodott dög!
Kelemen nem egyszerűen hagyta, hogy a karjára szálljon a kendermagos, dajkálta, becézte, akár egy pólyás csecsemőt. Sokára rakta le, akkor sem a földre, vagy – amire Kelemenné szerint rég rászolgált –, a derítőakna mélyére; nem, a mandulafácska kerítésére ültette. A tyúk fejét oldalra billentve mustrálta a fölé boruló, hernyózöld rügyeket, taraja eksztázisban reszketett. Gina már csak a konyhaajtóban eltűnő partvisnyélre figyelt fel. Súlyos léptek dübörögtek le a teraszlépcsőn.
– Hát ezért gondozom, locsolom azt a kis fát, te szerencsétlen?!
Gina letette a telefont. Onnan, ahol ült, nem látott rá a kertre, de nem is akart. Kipiszkált egy parányi falatot a rétestöltelékből, nem többet, mint amennyit egy hangya vinne haza a királynőjének. Kristálycukor ropogott a foga alatt. A következő, egérharapásnyi töredékbe már egy fél szem dió is jutott. Maga elé húzta a tálat, nekikönyökölt a folytatásnak. A pergamenszerű tésztalevelek harsogása hézagmentesen kitöltötte a hallójáratát. A pecsétet a bevágódó konyhaajtó törte fel. Gina nyelvén megkeseredett a falat.
– Zabálni se gyere ám be, ha ennyire vagy képes! – tépte fel Kelemenné az ablakot, majd be is vágta, mielőtt elérte volna a tyúkkárogás. – Inkább azt a dögöt babusgatja! Inkább azzal foglalkozik! Nézd, mit művelt! – Cafatokban lógott a blúz az asszony csuklóján. – Felszakíthatta volna az ereimet!
Kelemenné ajka remegett a könnyű rúzs alatt. Lerángatta magáról a csapzott fölsőt, csipkemelltartóban perdült a hűtőhöz, ahol addig masszírozta a betadint a jobbjába, míg könyékig be nem vörösödött.
– A mentő vitt volna el, Ginus! Vagy a hullaszállító… Mit kellett volna átélned, szegénykém!
Mióta visszatért a mandulafa-mentőakcióból, Kelemenné először nézett Ginára. Hátra is hőkölt: a lány úszózsákkal a vállán állt a szobája ajtajában, mint aki háromnapos, hegyi expedícióra készül – a hálóban.
– Itt hagysz? Te is?
Gina válasz helyett rántott egyet a sporttáska pántján. Mintha porcelán helyezkedett volna halk csörrenéssel a papucs, a belépőkártya és az ázott, klórszagú törölközők között, ám Gina arcáról semmit nem lehetett leolvasni, sűrű fekete haja csuklyaként takarta.
– Addig vagyok jó, amíg enni adok? – csattant fel Kelemenné, majd mivel ezúttal sem érkezett felelet, elhalkulva, panaszosan folytatta. – Hogy lehet ennél a háznál kibírni?
– Nem tudom, anya. Holnap matekdogát írunk.
(Fotó: Rachel Vine, kép forrása: Pexels)