Barbara
Egy koszos jógamatracon ébredek, gyomromban mintha giliszták mászkálnának, minden testrészem fáj. Még a hajam is. A bőrömet égeti a ruha, a harisnya csipkéje szöges övként nyomódik a combomba, a blúzom gallérja fojtogat. Életemben nem voltam ilyen másnapos, a fejem hasogat, fogalmam sincs, hol vagyok, arról meg pláne, hogy kerülök ide. Minden homályos, úgy látszik, nincs bent a kontaktlencsém. Lenyúlok a lábam közé, és megkönnyebbülök: legalább bugyi van rajtam. Óvatosan felülök. A szédülés majdnem visszalök, de valahogy összeszedem magam és körülnézek. Teli hamutartók, üres üvegek, egy-két törött pohár, zoknik, pólók, néhány összegyűrt törölköző, sáros lábnyomok körvonalai rajzolódnak ki a félhomályban. Rajtam kívül nincs más a helyiségben, de két ajtót is látok. Az egyik mögül hangos horkolás hallatszik. Vajon hol a cipőm, a kabátom és a táskám? Kocsikulcs, telefon? Azonnal le kell innen lépned! Most ne azon agyalj, hogy hol vagy és hogy kerültél ide. Első lépés: táska, telefon, kocsikulcs. Ha ez megvan, legyél kívül az ajtón. Négykézlábra állok, próbálom nem lógatni a fejem, amilyen lassan csak tudok, felegyenesedek. Továbbra sem látok jól, majdnem átesek a saját táskámon. A sarokban megtalálom a kabátom. Próbálom összeszorítani a számat, és befelé nyögni, amikor lehajolok érte, nehogy felébresszem azt, aki a másik helyiségben alszik. Bárki is legyen, nem akarok találkozni vele. Magammal sem szívesen állok szóba, nemhogy azzal, aki ilyen helyen lakik! Amilyen gyorsan tudom, összekapkodom a holmimat, és egy macska csendes lépteivel a bejárati ajtó felé osonok. Csak remélem, hogy nyitva találom. Úgy érek a kilincshez, mintha egy pillecukorért nyúlnék, és elmormolok egy csendes imát, amikor az ajtó enged, és kiléphetek a szabadba. Egy körfolyosós ház harmadik emeletén találom magam. Tekintetem körbefuttatom a málladozó falakon, és a távolban mintha egy lépcsőházat is látnék. Elindulok felé, és próbálok koncentrálni, hogy ne nézzek le, mert gyomromban még mindig táncolnak a giliszták, és amikor megcsap a minden régi bérházra jellemző káposztaszag, nyelek egy nagyot, hogy benn tartsam a tegnapi alkohol feltörni készülő maradékát. Nem mintha nagyon ragaszkodnék hozzá, de úrinő nem hány egy lépcsőházban. Ezen el is röhögöm magam. A harisnyám leszaladt, a Guccim sarka mozog és csupa sár, a kabátomat félig a földön húzom, a sminkem valószínűleg a nyakamra folyt, és olyan a szagom, hogy a tegnapi káposzta elbújhat mellettem. Úrinő! Ja…
Lebotorkálok a magas lépcsőkön, bár időnként meg kell állnom, mert ezekbe a bérházakba valami furcsa perverzió miatt csigalépcsőket építettek, az meg a szédüléssel együtt nagyon veszélyes, pláne egy mozgó tízcentis tűsarkúban, a remegő végtagokról nem is beszélve. Egyszerre csak egy fok. Aztán jöhet a következő. Ha kiérek az utcára, már sokkal jobb lesz!
Mégsem, konstatálom, ahogy kilépek a kapun, és hunyorogva körülnézek. Felveszem a kabátomat, és próbálok valami támpontot találni, amiből megállapíthatnám, hol vagyok, de hiába, semmit nem találok ismerősnek. A koszos, kutyaszarral és a hulladékokkal teli utca végén mintha lenne egy üzlet. Hiába fókuszálok, nem tudom elolvasni a világító táblát az ajtó fölött. Na gyerünk, babám, menjünk közelebb, hátha étterem, és akkor van mosdója is, tükörrel. Felemelem a fejem, mert legalább a büszkeségem nem hagytam el múlt éjjel, és határozott léptekkel elindulok. Már majdnem az ajtóban vagyok, amikor megállapítom, hogy szerencsém van, ez tényleg egy étterem. Benyitok, és azonnal a hetvenes évekből itt maradt, női fejjel jelölt ajtó felé veszem az irányt. Nem nagyon nézek körül, remélem, hogy mielőtt bárkihez szólnom kellene, kicsit összeszedhetem magam. Nem tévedtem. A tükörből egy karikás szemű panda néz vissza rám. Mekkora átbaszás ez a Chanel spirál! Azt mondták, hogy 48 órát is tart, most meg ott van az egész a szemem alatt! És ez a vörös orr! Hogy rohadna meg a Lancome az elkenődésmentes alapozójával! Édes Jézus! Ez nem is az orrom színe, hanem a MAC rúzsom! Még jó, hogy nem a vörös Love me-t tettem fel, hanem a Kiss-t, ez legalább púderes árnyalat. Beletúrok a táskámba, és szerencsére találok benne egy csomag popsitörlőt. Valamennyire rendbe teszem az arcom, legalábbis letörlöm róla a szétkenődött tegnapi festéket. Megtalálom a púdert is, meg a Kiss rúzst is. Bár a vörös szememen, a homályos látásomon és a nyolcvanas éveket idéző, sikkesen gubancos hajamon nem sokat tudok segíteni, de már legalább nem nézek ki úgy, mint egy területharcot vesztett örömlány. Még belépek a kis fülkébe, és megkönnyebbülten nyugtázom, hogy a bugyim érintetlen. Ennyit tudtam tenni. Kihúzom magam, és kilépek az étterem vendégterébe, aztán leülök a legközelebbi asztalhoz, és előkotrom a telefonomat.
– Čo chceš? – szólalt meg egy kedves női hang mellettem. Lassan, nagyon lassan emeltem fel a fejem, közben számtalan kérdés fut végig rajtam.
– Hol vagyok? – nézek bele a kedves arcba, mint egy amnéziás.
– Ja! Magyar vagy? – mosolyog a felszolgálólány.
– Én igen, de te milyen nyelven beszélsz hozzám? – kérdezem, továbbra is erősen hunyorogva.
– Szlovákul. Tudod, Szlovákiában ez a hivatalos nyelv. És nincs a homlokodra írva, hogy turista vagy – a mosoly továbbra is töretlen. Igazi profival van dolgom, állapítom meg.
– Nem vagyok turista. Sőt! Nem is tudtam, hogy Szlovákiában vagyok! Kérek két kávét! A többit mindjárt kitalálom… – igyekszem elővenni a legkedvesebb hangomat, nem túl sok sikerrel.
– Kettőt? Vársz valakit? – szalad fel a lány szemöldöke.
– Nem hiszem… de kettőre minimum szükségem van – ő, mint aki mindent ért, elindul kávét főzni. Én pedig, aki semmit nem értek, tanácstalanul nézek magam elé.
Na jó. Gondolkodjunk! Mire emlékszem utoljára? Valami csoda folytán sikerült kettőkor végeznem az irodában. Elindultam Balázshoz a Wizzair kompatibilis kis bőröndömmel, arra készültünk, hogy hétvégére kiugrunk Semmeringre síelni. Leparkoltam a mélygarázsban, és felmentem a lakásba. Gondoltam, örül majd, hogy ilyen hamar végeztem, és nem a péntek esti őrületben kell kiverekedni magunkat a városból, hanem időben ott leszünk a hotelben, és még akár csúszhatunk is néhányat a sílift zárása előtt. Balázs home office-ban volt, nem akartam bekiabálni, hallottam is, hogy beszél valakivel, ezért csendesen léptem be a nappaliba. Hát, nem az a klasszikus videókonferencia volt. Balázs pucéran ült a fehér bőrkanapén, és az ölében egy szőke hajzuhatag járt fel s alá. Nem véletlenül vagyok pénzügyi elemző, elég hamar kapcsoltam, hogy ebből nem lesz síelés, úgyhogy még mielőtt bárki megszólalt volna – bár a hajzuhatag aligha, hisz tele volt a szája –, én megpördültem, és már kint is voltam az ajtón. Közben azt hiszem, levertem azt a baszott nagy kínai replika vázát, amit Thaiföldről hoztunk a múlt télen, de a sok spinningnek hála, két perc alatt a garázsban voltam a kocsimban. Ó, hogy rohadnál meg, te szemétláda! Soha ne legyen erekciód többet! – gondoltam, és beleléptem a gázba. Ez eddig elég sablonos, de azt nem magyarázza, hogy kerülök ide. Tényleg, hol a búbánatos picsában vagyok?
Nézzük a telefont. Tizenkét üzenet Balázstól. Az nem érdekel. Híváslista. Ismeretlen szám, hat nem fogadott hívás. Ez ki lehet?
Rányomok a kis zöld telefonkagylóra.
– Barbi! Hova lettél? Mire felébredtem, nem voltál sehol… – csicsereg egy kicsit rekedt, de mégis ismerős női hang.
– Kivel beszélek? Nem vagy elmentve a telefonomban – kérdezem, és közben lázasan próbálok kutatni az emlékfoszlányok között.
– Darina vagyok! Nem emlékszel? Jézusom, hol vagy? Odamegyek – és már hallom is, ahogy a háttérben valamit felborít, majd trappol lefelé egy lépcsőn.
– Nem tudom. Egy étteremben egy utca végén. Várj, megkérdezem. Kisasszony! Legyen kedves megmondani, hol vagyok – a pultból töretlen mosoly kíséretében érkezik a válasz.
– Hú! Neked aztán hosszú éjszakád lehetett! A Borozóban vagy.
– Jó, de pontosabban? – kérdezem türelmetlenül, még mindig nem lelve a kedves énemet.
– Komárno, Európa udvar, Borozó. Így jó? – mondja a profi.
– Aha, köszi – higgadok le, és én is kipréselek egy mosolyt.
Miután átadom a koordinátáimat Darinának és megiszom a két kávét, folytatom az események felgöngyölítését, langyos ködben kotorászva szedegetem össze az emlékmorzsákat. Szóval beültem a kocsiba, feltoltam a Guns N’Roses-t, és elindultam az orrom után. Lassan rám sötétedett. Rémlik, hogy egy buszmegálló mellett mentem el, éppen lassítottam, mert az utolsó pillanatban vettem észre azt az őrültet, aki a tejföl ködben, a kanyarban előzött. Amikor elrántottam a kormányt, láttam meg a lányt, aki a buszmegálló padján ült és zokogott. Lehúztam a jobb oldali ablakot, és megkérdeztem, hogy segíthetek-e. Felnézett, és annyit mondott:
– Hogy rohadna meg az összes pasi!
Kilöktem a jobb oldali ajtót.
– Gyere, elviszlek!
Asszem, ő lehet Darina. A kocsiban aztán elmesélte, hogy egy sms-ben szakított vele a pasija, én meg elmeséltem a hajzuhatagot Balázs ölében. Erre inni kell! Hogy aztán hogy keveredtünk át Szlovákiába, és hogy kerültem abba a koszvadt konyhába, na azt majd remélem, elmeséli, ha ideér.
Nyílik az étterem ajtaja, és belép rajta a legszebb természetes szépség, akit valaha láttam. Ahogy az utcáról beszűrődő fény hátulról megvilágítja kicsi, de arányos alakját és rövid szőke haját, ami csigákba rendeződik tökéletes formájú arca körül, mintha egy angyal lépne a helyiségbe. Ösztönösen felállok, és megölelem. Mintha a megmentőm érkezett volna meg.
– De jó, hogy megtaláltalak! Már kezdtem kétségbeesni. Hatszor hívtalak, és nem vetted fel. Aztán eszembe jutott, hogy Balázs üzenetei miatt este lenémítottad a telefonod. Reméltem, hogy azért előbb-utóbb ránézel. Hát, durva buli volt… – kacsint kaján mosollyal, óriási pillás, tengerkék szemével.
– Arra még emlékszem, hogy felszedtelek egy buszmegállóban. Apropó, nem tudod, hol van a kontaktlencsém? Alig látok valamit – kérdezem reménykedve.
– Dehogynem! Itt van a zsebemben, a kis tartójában. Mondtam, hogy majd én vigyázok rá, nehogy elhagyd – és már nyúl is a zsebébe, ahonnan tényleg előveszi a pici szemüveg alakú tartót. – Itt van a kocsikulcsod is. A parkolóhely koordinátáit pedig beírtuk a telefonodba. Megtalálod a jegyzetekben – sorolja.
– Ki vagy te? Az őrangyalom? – kérdezem leesett állal.
– Nem hiszem. Csak jókor voltunk jó helyen. Egyszerre cseszett ki velünk az élet. Te felszedtél, én meg vigyáztam rád – mosolyog folyamatosan, mintha rá nem hatott volna a tegnap esti elhajlás.
– Oké. Akkor meséld el, kérlek, hogy hol voltunk jó helyen, és mit csináltam! Aztán azt is, hogy kerültem abba a koszvadt konyhába. De előbb elmegyek a mosdóba, és beteszem a kontaktlencsét – megkönnyebülve felállok. A két kávé meg a fél liter víz, amit megittam mellé, kezd helyrerázni. Attól még messze vagyok, hogy jól legyek, de már feltámadt a remény, hogy életben maradok.
Amikor kilépek a mosdóból, látom, hogy egy kedves kiskocsmában vagyok, a pultban a mosolygós lány mellett egy idősebb nő is sürgölődik. Olyan hely, ahová Balázs be nem tenné a lábát, de én teljesen otthonosan érzem magam. Kérek két kólát és két melegszendvicset, aztán visszaülök Darinához, aki élesen még szebb, mint hunyorogva.
– Na, mesélj! Kitől kell bocsánatot kérnem, kell-e gyónnom, vagy büntetést fizetnem. Készültek-e kompromittáló képek, amikkel megzsarolhatnak, vannak-e új ismerősök, akik kölcsönkértek, vagy akiktől én kértem… Szóval, mi történt a múlt éjjel? – feszülten várom Darina beszámolóját.
– Ne aggódj! Semmi olyasmi nem történt, ami miatt szégyenkezned kellene, vagy ami visszavonhatatlan következményekkel járna! Ragaszkodtál hozzá, hogy hazahozol, aztán amikor abban a rohadt nagy ködben végre sikeresen átértünk a hídon, bementünk az első bárba, ami a sétálóutcán az utunkba került. Koktéloztunk, és te nagyon hamar kiütötted magad. Amikor felmásztál a bárpultra táncolni, akkor kicsit aggódtam, hogy leesel, de nagyon magabiztosan toltad, csak egyszer bicsaklott meg a bokád. Aztán énekeltél is, a November Rain-t. Meg kell mondjam, részegen jobb vagy, mint Axl Rose – meséli Darina. – Az egészen biztos, hogy a fél város megtanulta Szórád Barbara nevét, mert amikor megkérdezted, hogy hol lesz az after, mindenki azt akarta, hogy vele menj haza. Aztán a legjobb barátom, aki elég rendetlen, tudom, de közben meg a legjobb ember, akit ismerek…Szóval Marci felajánlotta, hogy aludjunk nála. De nem bírtunk beirányítani az ágyba. Ragaszkodtál hozzá, hogy neked online jógaórád lesz és ott várod meg a kezdést a konyhában. Nem vitatkoztunk veled tovább, hanem bementünk a szobába. Marci nagyon horkol, gondolom hallottad, de meg lehet szokni.
– Akkor már értem a jógamatracot! Elmondhatatlanul hálás vagyok neked, hogy vigyáztál rám. Tényleg olyan, mintha száz éve ismernélek! Nyugtass meg, hogy nem beszéltem Balázzsal! Ugye? És nem is írtam neki…
– Megkértél, hogy semmilyen körülmények között ne hagyjam, úgyhogy nem – kicsit rejtélyesen mosolyog. Gondolom, nem lehetett könnyű megakadályoznia, de nem kérdezek rá. – És a te sms-ben szakító pasiddal mi a helyzet? – kapok észbe, hogy csak rólam beszélünk.
– Nem volt komoly! Már nem is érdekel. Forduljon fel! – mondja indulatosan, és látszik rajta, hogy komolyan gondolja. Nézem azokat az ábrándos, tiszta kék szemeit, és egyetlen pozitív gondolatom sincs, amivel bíztathatnám. Így inkább a következő lépésre fókuszálok.
– Mit lehet itt csinálni egy ilyen ködös, téli szombaton? Nincs kedvem hazamenni. Persze, csak ha te is ráérsz… de én szívesen maradnék még – nézek várakozással az angyalarcú lányra.
– Hát… eléggé kicsi ez a város. Mehetsz templomba, vagy rántott hús a nagyinál, ha egyik sem, akkor wellness a városi fürdőben.
– Wellness! Hurrá, akkor menjünk fürdőruhát meg törölközőt venni, és irány relaxálni! Jót fog tenni a másnapos testemnek.
A lányok a pultban már mosolyogva készítik a számlát, szerintem összerakták a sztorinkat. Fizetünk, és elindulunk megkeresni az autómat. A koordináták sokat segítenek, nélkülük a parkolóban bolyonganék az idők végezetéig, vagy amíg le nem merül a távirányítóm. Aztán estig járjuk a szaunák és a termálmedencék páráját, néha kifekszünk egy pihenőágyra, és átbeszélgetjük a napot. A hajszárító zúgása közben megígérjük egymásnak, hogy a következő hétvégén elmegyünk Semmeringre, és megtanítom Darinát síelni. Balázs üzeneteit pedig egyetlen mozdulattal törlöm ki a telefonomból.
Balázs
Balázs egy szál törölközőben állt a mélygarázs közepén, és döbbenten nézte, ahogy a mini country csikorgó kerekekkel elspriccel előtte. Ha nem ugrik félre, talán el is üti. Felemelte a kezét, és a kocsi után kiáltott:
– Barbi várj! Félreérted! Beszéljük meg!
Az autó full gázzal vágtatott tovább, és eltűnt a kijáró szerpentinjén. Valami ragacsot érzett a lába alatt. A kurva kölykök, megint kiöntötték a smoothie-t a padlóra! Azok a penthouse-ban lakó kis rohadékok az agyamra mennek!
Mire ragacsos talpával cuppogva visszaért a lakásba, a csaj már felöltözött, éppen a cipzárt húzta fel a tűsarkú csizmáján. A fejét félrebillentve, szőke hajzuhatagát szexin oldalra dobva nézett rá.
– Jól gondolom, hogy ezt ma nem fejezzük be…? – kérdezte, reménykedve egy következő, sikeresebb alkalomban.
– Jól. Hívok neked egy taxit – mondta ellentmondást nem tűrő, határozott hangon, és felvette az iPhone-t a dohányzóasztalról, aztán megnyomta a taxitársaság applikációjának ikonját.
– Hét perc. Addig pont leérsz a kapuba. Majd beszélünk.
Megnyitotta az iMessage-t, és gyakorlott, cseteléshez szokott ujjaival már nyomta is az üzenetet:
Félreértetted a helyzetet, drágám! Ez a csaj csak rám akaszkodott, nem jelentett semmit. Csak olyan volt, mintha magamnak vertem volna ki. Alig vártam a hétvégét, hogy együtt síeljünk. Gyere vissza! Szeretlek! – és hozzátett még vagy tíz piros szívet, hátha az hat. Várt néhány percet, de látta, hogy Barbi nem olvassa el az üzenetét.
Mit képzel ez a kurva! El sem olvassa, amit írok? Pedig tegnap is a Bazilikához vittem vacsorázni, egy vagyon volt a rák, meg az a rohadt Don Perignon. A Gucci cipő bezzeg kellett neki! Akkor nem rohant el, amikor megvettem a születésnapjára, meg akkor sem, amikor nyáron a Karibra vittem hajózni.
Ledobta a törölközőt, és beállt a zuhany alá. Barbival már egy éve voltak együtt, és pont az fogta meg benne, hogy nem volt aranyásó. Pénzügyi elemzőként jól keresett, volt kocsija, lakása, amire maga rakta össze a pénzt. Eredetileg vidéki lány volt, és mint olyan, egyáltalán nem volt sznob, tökéletesen a helyén volt az értékrendje. Mindennek tudott örülni, és bár remekül beilleszkedett a pesti, vagy inkább budai úri létbe, megtartotta azt az ösztönös lényét, amitől hol vagány volt, hol gyermekien édes. Egy-egy gyengébb pillanatában már majdnem megkérte a kezét, de szerencsére mindig észbe kapott. Hohohó! Korai lesz még!
Most csúnyán elbasztam. Ezt nem tudom kidumálni. Ez a nő ezt nem fogja elnézni. Pedig tényleg szart se jelentett. Ez csak egy pohár pezsgő, ahogy nagyanyám mondaná. Hát ez most drágább lesz, mint a Don Perignon.
Amikor kijött a zuhany alól, leült a fehér bőrkanapéra, és a távirányítóval bekapcsolta a Bose-t. Tízes hangerőn üvöltött a legújabb Ibiza Summer Mix, közben az applikációk között megkereste a virágrendelést, és küldött Barbi lakására egy harmincszálas vörösrózsa-csokrot. Kért egy kártyát is: Sorry! I love You, baby! felirattal. Aztán átgondolta, hogy is legyen tovább. Ez a hétvége ugrott Barbival. Hagyja veszni a semmeringi pályaszállást és a megrendelt bérleteket? Nem kéne. Csajjal nem mehet, hátha Barbi mégis meggondolja magát, és beállít… Hú, még rágondolni is szar! Máté? Csapatépítőn van. Domi bortúrára megy a hétvégére. Zalán az új nőjével wellnessezik Egerszalókon. Márk? Tényleg, Márk! Már írta is az üzenetet.
Hali! Hétvégén Semmering? Három csillagos pályaszállás, bérlet foglalva. 5-re érted megyek. Okés?
Egy percen belül érkezett a válasz:
Fasza! Lent leszek a ház előtt, 5-kor.
Persze. Márk bármikor bármire kapható, ha nem kell fizetnie. De most ezt rászánom. Nem mehetek egyedül, az nagyon gáz lenne.
A sporttáskát már úgyis összepakolta, a lécek a garázsból nyíló tárolóban voltak. Feldobálta őket a tetőboxba, még megállt a Pad Thai-nál egy kis kajáért, és 5-kor ott volt Márk háza előtt. A fiú széles mosollyal az arcán nyitotta ki a Q5 anyósülés felőli ajtaját.
– A léceket meg a deszkát feltehetem a boxba? – hajolt be az autóba.
– Persze. Nyitom. A táskádat tedd a csomagtartóba. Nehogy összebaszd a bőrt a hátsó ülésen! – mondta kicsit lekezelően, ahogy Márkkal beszélni szokott.
Márk az irodában dolgozott, és tipikus kiskutya volt. Mindig annak a bokája körül lihegett, akitől valami előnyt várt, de jól nézett ki, tartotta a lépést a piálásban, a bulizásban és a csajozásban, ráadásul mindenre hajlandó volt, hogy beférjen a menők közé.
– Nem úgy volt, hogy Barbival mész? – kérdezte Márk, amikor végre elindultak a péntek esti forgalomban.
A köd és a szmog kezdett leereszkedni a városra. A Szépvölgyi úton piros féklámpák sora csillogott, a jelzőlámpa zöldje épp csak kivehető volt a leszálló homályban. Még az eső is rákezdett, de az a szitáló, kellemetlen fajta, ami a bőr alá kúszik, hiába az esernyő vagy a kabát.
– De, úgy volt – mondta Balázs szűkszavúan. Várta, hogy Márk kérdezze meg, mi történt, nem akart kérés nélkül panaszkodni, mint egy csaj.
– És mi történt? Remélem nem lett covidos! – vigyorgott, mintha valami jó viccet mondott volna. Balázs oldalra nézett, és a tekintete lesújtó volt. Márk azonnal abbahagyta a vigyorgást.
– Mond már! Mi történt! Összevesztetek? – már kicsit komolyabb volt.
– Össze. Rosszkor ért haza. Kicsit korábban, mint kellett volna. Sokban lesz nekem, de majd megoldom. – Balázs hangjában keveredett a kioktatás, a magabiztosság, és némi csalódottság is. De nem volt bizonytalan. Tudta, hogy minden megvehető. Csak az összeg változik. Legalábbis nagyon remélte.
– Hoztál deszkát is? – próbálta elterelni a beszélgetést a magánéletéről.
– Aha. Úgy láttam az instán, hogy nagyon fasza deszkás pálya van. Az a lift visz fel, ami a fekete pályára. Ott legalább nem lesznek béna kezdők, akik feltartanak. Nem szeretnék elkaszálni egy tiroli családot. – Márk már megint vigyorgott a saját viccén. Balázst kezdte idegesíteni. Lehet, hogy mégsem volt a legjobb ötlet elhívni őt?! Feltolta a hangerőt a hifin, és remélte, hogy így nem kell vele beszélgetnie.
Majdnem éjfél volt, mire a hotelbe értek. Az Alpokat alaposan megszórta az égi áldás, az utolsó szakaszon fel kellett tenni a hóláncot is. Szerencsére az Audiban a háromszázötven ló megbízhatóan tette a dolgát, így simán beálltak a parkolóba. Az utcai lámpák sárgás fénye megvilágította a fák ágait borító puha hótakarót. A pályavilágítást még nem kapcsolták le, a hóekék szorgosan jártak a lejtőkön, készítették a havat a másnapi síelőknek. Amikor kiszállt a kocsiból és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, elöntötte az az érzés, ami csak itt érintette meg. Egy pillanatra még azt is elfelejtette, hogy Barbi eddig egyetlen üzenetére sem válaszolt, és hogy még fogalma sem volt, mikor és milyen áron fogja visszakapni őt, de sehol a világon nem érezte volna magát olyan könnyűnek és szabadnak, mint itt. Az ő köreiben kötelező volt télen síelni, nyáron vitorlázni és a Karibon tölteni néhány hetet, de mind közül ezt szerette a legjobban. Átvették a szobát, kiürítették a minibárt, és egy gyors zuhany után az ágyba dőltek. Balázs még küldött egy üzenetet Barbinak, de már nem is számított rá, hogy válaszol.
Másnap korán ébredt. Amikor rájött, hogy nem Barbi fekszik mellette, azonnal belehasított a hiányérzet. Ránézett az iPhone-ra. Semmi. Megnézte Barbi instáját, semmi. Tik-tok? Semmi. A nő eltűnt. A virtuális térből is. Bassza meg! Direkt szopat. Oké. Majd meglátjuk, ki bírja tovább! Kipattant az ágyból, és azonnal a fürdőszobába ment, hogy megelőzze Márkot. Amikor elkészült, elindult reggelizni.
– Lent találkozunk! – kiáltotta, és már kint is volt az ajtón.
Ahogy belépett az étterembe és kinézett az ablakon, azonnal látta, hogy sűrű köd ül a lejtőkön. Talán nem akkora, hogy ne indítsák el a lifteket, de a tegnap éjszakai csodának nyoma sem volt. Reggeli után a recepción megkérdezték, hogy mi a helyzet a liftekkel, és amikor kiderült, hogy működnek, átvették a bérleteket, fent a szobában felhúzták a síruhát, és elindultak a kocsihoz a lécekért. Aztán már teljes felszereléssel álltak be a sorba, és benyomakodtak a felvonó kabinjába egy hattagú osztrák család mellé. Amikor kiszálltak a fülkéből, látták, hogy a felső pályákhoz külön felvonó is jár, elkapták a tányért, és tovább csúsztak a fekete pálya felé. A fenti hütténél sokan gyülekeztek. Balázsnak sokszor az volt az érzése, hogy van a síelők között egy olyan réteg, akik csak a hüttéért jönnek. Talán nem is síelnek, csak megveszik a bérletet, reggel felmennek, egész nap forralt bort isznak, meg sült kolbászt esznek, aztán este az utolsó kabinnal lejönnek. Ők mindenesetre alig várták, hogy felérjenek a pálya tetejére. Felcsatoltak és nekilendültek a friss hónak. Az utat még alig szabdalták lécek, szinte szűz havon siklottak. Balázs hamar teljes sebességre kapcsolt, percek alatt elveszítette szem elől Márkot. Csak a nagy fehérség, a léc, meg ő. És a köd…
Ahogy hasított lefelé, azt vette észre, hogy egyre rövidül a látótávolság. Mintha az ég összeérne a földdel. A lécekre koncentrált. Nem lassított. Már csak a léc elejét látta, de ismerte a pályát, és az adrenalin dolgozott. Egyre gyorsult, és egyre vakmerőbben vette a kanyarokat. A lécek párhuzamosan hasították a havat, és minden fordulóban hópermetet szórtak a fákra.
Ha meg kell halnom, hát meghalok, de úristen… ez frenetikus!
Rakétaként csapódott a hüttébe és a körülötte ácsorgó tömegbe. Színes overálok, éles lécek és hegyes botok repültek szerteszét a hókupacokon. Egy bögre a faház tetején landolt, és sötétvörös tartalma mint fáradt olaj csorgott az eresz felé, míg meg nem dermedt a vizes hórétegen.
Balázs a hátán feküdt két gyalult pad és egy asztal között, lába és csípője kicsavarodott, fejéről lerepült a sisak. Kesztyűs keze még mindig a síbotot szorította. Résnyire nyitotta a szemét. Egy lány hajolt fölé. A szabályos arcból egy világoskék szempár nézett rá, az angyali arcot rövid szőke loknik keretezték.
– Minden rendben lesz! – mondta a tünemény. Kezét a homlokára tette, és Balázs megnyugvással a lelkében lehunyta szemét.
(Fotó: Flo Maderebner, kép forrása: Pexels)