Amikor a vitorlák kötelei úgy feszülnek a szélben, mint a metsző kontúrok a tájban. Amikor a vihar után tisztuló ég kiélesíti az érzékeket, és szilánkokra töri a világot. Valahogy így írta a Mohácsi V., idézte fel magában Sándor, miközben a neki szóló üzenetet nyugtázta. Munka után ne is indulj haza, várunk szeretettel!
– Hát persze, ott a helyem! A drága fennhéjázóid között… – és iszonyú erővel, mintha ki akarná tépni a berántózsinórt, Sándor indított és kövér gázt adott a motorcsónaknak, mert egy vitorlázó bajba jutott a délelőtti viharban.
A vihart követő felhőátvonulás miatt a tó vizén a fény egy-egy pillanatra aranyló szikrákra hullott, vagy kékesszürkén csillogott a hullámokon, máskor pedig zavaros, élettelen hamuszínné sötétedett. Sándor, a lifeguard, magabiztosan manőverezett, a veszélyes hullámok valósággal kettényíltak előtte, ahogy irányította a csónakot. A tó jelentette számára az életet, úgy érezte, a fényeken keresztül visszatükröződik a víz könyörtelensége, fenségessége, irgalma és nagylelkűsége. Olyan, mint az élet. A banális hasonlatot persze sosem mondta ki senkinek, mert volt önkritikája, és ha költőiséget is látott benne, magában nem érzett késztetést, hogy a valóságot szavakkal ecsetelje, vagy szavakra cserélje.
Amint megpillantotta a bajbajutottat, rutinosan megközelítette a felborult kis vitorlást. A vízből kiálló tőkesúlyba kapaszkodva egy vékonyabb testalkatú férfi vacogott. Közben feltámadt a szél, és ismét beborult. A farmer és a fehér rövid ujjú ing jeges páncélként simult az alak testéhez. Sándor biztató kedélyességgel odaszólt, ahogy ilyenkor szokás, de még csak jelét sem kapta, hogy észrevették volna. Egy kötelet dobott a felborult hajó felé, de hiába: nem nyúltak érte. Még közelebb manőverezte magát a vitorláshoz. Nyújtotta a kezét, és a vékony férfi is mintha emelte volna a sajátját, de félreérthető módon, nehogy a szemébe süssön a nap, vagy hogy valamit közöljön. Sándor már-már megmarkolta a libabőrös alkart, de ahogy közelebb ért, a fagyoskodó férfi arcába nézett, hirtelen vissza is húzta a kezét. Mintha tévedésből egy ismeretlent szólított volna le az utcán. Összezavarodott. Biztató mosolya kínos meglepettséggé torzult. Ugyanis mégsem idegen arc meredt rá, hanem egy igencsak ismerős, beszédes ábrázat. Bondié, az esti társaság irigyelt és dicsért tagjáé, a csillogó világfié. Aki nélkül nem igazán emlékezetesek a mulatságok, ugyebár, aki ott áll lesben minden csoportképen és a feleségemhez ér, itt himbálózik előttem, írta le egy szempillantás alatt magában a helyzetet Sándor. Hát hogy mentenélek ki téged, te, szívem gyöngyháza?!
A két jármű sokáig csak némán imbolygott az elcsendesülő vízen, lassan távolodva vagy közeledve egymáshoz. Aztán egyre érkeztek a hívások, hogy mi tart olyan sokáig. Nemsokára. Megoldom, mondta a rádióba, és az esti programra gondolt, merthogy valamelyikünket Emese rövidesen hívni fogja. Akit előbb, az a győztes, és jaj a legyőzöttnek. Pontosabban, ha engem nem hív, akkor véged van, futott végig többször is a világos gondolatmenet Sándor elméjén, amit egy váratlan kiáltás akasztott meg.
– Mit csináljak? Nem annyira vicces, Sándor!
Ismét kirepült a mentőkötél. Sándor komótosan átsegítette a férfit a motorcsónakba. Ahogy Bondi belépett, kezet nyújtott és bemutatkozott: Mohácsi V. András, mire Sándor egy lélegzetvételre megállt.
– Mohácsi V.? A Hajnali hullámok vitorlásblog szerzője? – kérdezte, majd szabadkozni kezdett a körülmények miatt, mivel nem tudta, hogy a megvetett becenév mögött nem akárki rejtőzik, és ebben a pillanatban kissé bánta is, hogy olyan ritkán megy el a felesége által szervezett összejövetelekre, mivel tele volt a társaság fárasztó, rátarti alakokkal.
– Nem szoktam dicsekedni a nevemmel – vetette oda Mohácsi dideregve.
Nem, nem szoktál, csak a problémáiddal hencegsz, tolakodott minden szavánál előrébb Sándor gondolatai közé, és elkomorult, ahogy próbálta megérteni, mit eszik Emese ezen a húgyhólyagon. Már hívnia kellett volna. Végül Sándor erőt vett magán és igyekezett elterelni a figyelmet, így bevallotta, hogy gyakran érzi Mohácsi írásait olvasva, hogy mélyrehatóbban megismeri a hajózás világát. Mintha a szerző mellette ülne a vitorláson.
– Mi lesz a hajóval? – kérdezte Mohácsi
– Amíg van levegő a kabinokban, addig fenn marad. Utána elsüllyed. És jönnek a szomorú költségek.
– Igen a hajózás gyönyörű… de épp magának mondom?! – folytatta Mohácsi. – Mondjuk a vitorla és a szél érintése más. Nem olyan, mint a motoros járműveké.
– A biztonság az első! – vágta rá Sándor. – De ezt magának mondom?! – és késlekedés nélkül a kikötő felé vette az irányt.
Ezúttal Mohácsi kezdett el szabadkozni, nehogy rögtön elvi vitába bocsátkozzon a megmentőjével, ráadásul teljesen értelmetlenül, és igyekezett jó irányba kormányozni az egyre kényszeredettebbé váló beszélgetést.
– Biztonság és bizalom. Mint szél és vitorla – kezdte magyarázni Mohácsi. – Ha nincs bizalom, nincs biztonság sem. Ha nem fúj a bizalom szele, a biztonság vitorlája ernyedt, nem viszi előre a hajónkat. Nem igaz?!
– Csakhogy ez egy motoros – jegyezte meg Sándor.
Hallgattak. Mohácsi visszanézett a vitorlás irányába, amit közben elnyelt a távolság, és a szürkülő, sötétedő eget kémlelte. Szörnyen fázott. A motorcsónak alján hevert a takaró, amit szeretett volna magára teríteni, de ahhoz meg kellett volna kérnie Sándort. Inkább megkérdezte, hogy eljön-e a ma esti mulatságra, hiszen Emese biztosan nagyon várja már, hogy büszkélkedhessen a férjével. Sándor elmerengve, hosszas hallgatás után csak annyit felelt, hogy a nőnek már telefonálnia kellett volna. Mohácsi még ehhez szeretett volna hozzátenni valamit, amikor Sándor megjegyezte, hogy a délelőtt nem volt kimondottan magazinba illő nap.
– Igen, mondta eltűnődve Mohácsi, de a vitorlázás a veszélyről is szól, amin úrrá lesz az ember.
– Vagy nem. De értem, miről beszél.
A szürkület lassan minden tónust és kontúrt átrajzolt, ahogy közelébe értek. Már látszódott a kikötő mólója is. Az esti fények finoman remegtek a nyugodt víztükrön. Amikor Sándor kikötötte a hajót és már majdnem fellépett a mólóra, Mohácsi megszólalt:
– Elejtettél valamit!
Sándor hátranézett, keresni kezdte, közben Mohácsi gyorsan kipattant a járműből, kioldotta a hajó kötelét és visszadobta a motorcsónakba, majd komoly hangon megszólalt:
– Sándor, figyelj, fontos dolgot mondok neked, mert tisztellek a munkád miatt. Megmentettél. Ma reggel találomra kivittem egy vitorlást, rajta volt a feleséged is. Azért jött velem, mert úgy érezte, hogy az unalomtól megfullad melletted. El akartam csábítani, mert láttam rajta, hogy előbb öli meg a szenvedély és az izgalom hiánya, mint bármi más az életben. Aztán jött a vihar. Elképesztően izgalmas volt, de felborultunk. Vitorlázni igazából nem is tudok, egy pancser vagyok, az írás jobban fekszik, de a legszebb az egészben, hogy a feleséged visszautasított, és bezárkózott az egyik kabinba. Azt mondtad, hogy a hajó egy ideig fenn marad a vízen, mert a levegő fent tartja. Szerintem indulj gyorsan vissza, mert a feleséged ott van a vitorlás alatt. Habár, mindegy mit csinálsz, mert Emesének jobb lesz nélkülünk.
(Fotó: Oleksandr P, kép forrása: Pexels)