Drága Édesapám
Drága Apuci
Kedves Apa
Szia Apa
Milyen furcsán és hangtalanul pattan ez a két sötét a közé szorított p. Milyen idegenül fest a fehér lapon ez a rövid kis szó, „apa”.
Emlékszem, amikor olaszországi nyaralásainkról lapot akartunk küldeni neked, milyen bajban voltunk a megszólítással. Próbálgattuk a különféle variációkat, de mind olyan igaztalanul és oda nem illően szólt. A drága sehogy sem passzolt hozzád, a kedvest túl udvariasnak találtuk. Maradt a szia. Szia Apa.
A héten azt álmodtam, hogy együtt nyaraltunk, és te úszni tanítottál. Keszthelyre mentünk négyesben, és te nem a büfében csapoltad a sört és sütötted a lángost, hanem velünk voltál. Olyanok voltunk, mint egy igazi család. Reggel hoztál friss kakaós csigát és tejet, aztán megterítetted az asztalt. Lotti és én álmos szemmel kibotorkáltunk a szobából, anya még aludt, nem akartad felébreszteni. Megszeppenve ültünk le az asztalhoz, de ahogy megláttuk a csokis-ragacsos csigákat, összefutott a nyál a szánkban, és némán tömtük magunkba a reggelit. Képzeld, még arra is emlékeztél, hogy én a sima tejet szeretem, Lotti pedig a tartósat. Kitöltötted mindkettőnknek a sajátját egy-egy kis pöttyös bögrébe.
Reggeli után lementünk a partra. Azt mondtad, nem kell nyugágy, jó lesz a gyékény. Egy nagy fa alatt telepedtünk le az árnyékban. Lotti homokvárat akart építeni, így elindultunk a víz melletti homokos részhez. Jöttél velünk, hoztad a skála metrós szatyorba csomagolt vödröket és lapátokat, és együtt felépítettük a várat, aztán betemettük teljesen a lábadat, és te hagytad. Amikor Lotti elfáradt, anya felvitte a házba aludni. Kettesben maradtunk, te és én. Azt mondtad, most megtanítasz úszni, mert az nem lehet, hogy egy nyolcéves nagylány még nem tud. Bementünk a tóba és levettük a karúszót, mert az csak dedósoknak való. Ráfektettél a karodra, és azt mondtad, kezdjek el tempózni, és amikor már meg tudom tartani magamat egyedül, elengedsz. Izgultam, nehogy valamit rosszul csináljak, és akkor majd mégis inkább elmész dolgozni a büfébe, de velem maradtál. Igyekeztem tempózni, de folyton belement a számba a víz, és minél erősebben kapálóztam, annál több ment az orromba is, és akkor már láttam a szemedben a fekete örvényt, és tudtam, hogy kezded elveszíteni a türelmedet, mert most biztos megint csak kényes majom vagyok. Aztán elengedtél, és én minden erőlködésem ellenére elmerültem. Az iszap addigra már teljesen felkavarodott és átláthatatlanná tette a Balaton vizét, de te megfogtál és visszahúztál a felszínre. Azt mondtad, próbáljuk meg még egyszer, de én nem akartam, és sírni sem akartam, de annyira sok vizet nyeltem, az orromba is belement, és a számnak föld íze volt. Kértelek, hogy tartsunk egy kis szünetet, és te beleegyeztél. Azt mondtad, együnk inkább egy lángost. A lángos friss volt és ropogós, fénylett rajta az olajos tejföl és a reszelt sajt.
Amikor felébredtem, még éreztem a bőrömön a Balaton vizének iszapos szagát, és ujjbegyeimen a frissen sült lángos olajos-krémes tapintását.
A valóságban nem te tanítottál meg úszni. Iskolai kiránduláson voltunk a Tisza-tónál, már elmúltam kilencéves, és még mindig nem tudtam úszni. Volt egy nyolcadikos barátnőm, aki szerette fésülgetni a hajamat, megtanította nekem, hogy kell parkettafonásban fonni, rávett, hogy kóstoljam meg a hekket, és tíz perc alatt megtanított úszni is. Nem mondta, hogy lusta vagyok meg béna, meg hogy miért nem sportolok én soha semmit, csak azt, hogy menjünk be együtt a tóba, és megmutatta, hogyan kell ráfeküdni a vízre, és csak néztem az eget, ahogy feküdtünk, a Tisza-tó vize fenntartott, illetve akkor már én tartottam magamat, és amikor a vízen fekvés már jól ment, hasra fordultunk, és békák módjára tempózni kezdtünk. A kirándulásról hazaérve büszkén meséltem anyának, hogy megtanultam úszni. Azt mondta, ez jó hír, mert ő még mindig nem tud… te nem voltál otthon, így neked nem tudtam elmondani.
Egyszer, amikor anya épp Budapestre menekült Lottival, és én otthon maradtam veled, reggelit készítettél nekem, a mindennel megrakott rántottát, tízóraira pedig libamájas kiflit csomagoltál piros szalvétába. Amikor nagyszünetben kicsomagoltam, a szalvétadarabkák ráragadtak a kifli szélére, de nem piszkálgattam le, megettem, úgy ahogy volt, és az volt életem egyik legfinomabb tízóraija. Iskola után, amikor hazaértem, azt mondtad, tanuljam meg a Családi kört. Nem értettem soha, hogy miért szeretsz annyira verseket tanulni. Én nem szerettem a verseket, a szavalástól pedig gyomorideget kaptam. Az Itt van az őszben is mindig elfelejtettem, hogy milyen sorrendben jönnek a versszakok, és azt is olyan nehéz volt kimondani, hogy csendesen levetkezett. A tanárnő négyest adott a versmondásomra, mert néhányszor elrontottam. Te nem értetted, miért nem tudom hibátlanul megtanulni, mikor te az egész Toldi első énekét tudtad iskoláskorodban. Azt mondtad végül, elég lesz, ha a Családi kört csak lemásolom. Illatos, sárga tollal írtam, és orromat írás közben megcsapta a rágógumi illata. Próbáltam gyöngybetűkkel írni, ujjamon nyomot hagyott a toll mintázata, de te azt mondtad, ez ronda, kezdjem újra. A helyzet iróniája csak jóval később világosodott meg előttem, hogy mennyire nem volt már akkor nálunk sem esti nyugalom, sem családi kör.
Néhány évvel később, már a válás után, a Hajnali részegséget akartad megtanulni velem. Egy vasárnap délután mentem hozzád látogatóba. Te feltetted a Latinovits lemezt, és másfél óra alatt megtanultuk a nyolcperces verset. Te épp úgy mondtál mindent, mint Latinovits a lemezen, félelmetesen kavargott szemed kútjának mélye. Én nem tudtam, és nem is akartam úgy mondani, mert fogalmam sem volt, hogyan beszél egy ötvenéves, láncdohányos, inszomniás férfi. Akkor még te sem voltál ötven, nem is dohányoztál, de aludni már nem tudtál. Nyolcadikban az iskolai versmondó versenyen el is mondtam Kosztolányi hajnali delíriumának történetét. Oklevél, első helyezés, elalélt magyartanárok, hogy tudja egy tizennégy éves lány így előadni egy öregedő férfi eltékozolt életét. Elmeséltem neked, hogy hatalmas sikert arattam, ha örültél is a sikeremnek, nem látszott rajtad.
Bár a szavalást azóta sem szerettem meg, a temetéseden fel akartam olvasni kedvenc József Attila versedet, de a katolikus szertartási rendbe ez nem fért bele. A szeptember végi napsütésben némán álltam a sírod mellett, és csak magamban, végső búcsúként mormoltam, íme hát meglelted hazádat.
(Fotó: Jaye Haych, kép forrása: Unsplash)