A szüleim lakását ürítjük ki Erikával, amit anya halála után adtam el. Ami nem kell, megy a hulladékudvarba. Bútorok, ruhák, edények, csetreszek, és ami a legjobban fáj, a befogadhatatlan könyvek. Egy elmerült élet törmelékei.
– Még a héten birtokba adom, utána utalják a többi pénzt. Ezt mindenképpen nézd át! – teszek a nővérem elé egy újabb dobozt.
Erika kivesz egy halom képet, nézegeti, és mindjárt a harmadik után lázba jön.
– Erre nem is emlékeztem! Ez hol is…? Olyan tizenhárom lehetek, talán Aligán?
– Vagy Földváron – mondom –, ezen a két helyen üdültünk… mi, kiváltságosok. De a sorrendre nem emlékszem.
– Kiváltságosok! – reagál hisztérikusan Erika. – Hát egy sima SZOT-üdülő volt! Na, legyen igazad, kicsit talán jobb! Egyébként előbb volt Aliga, és később Földvár.
Most sem vevő a szarkazmusomra. A képre nézek, egy csónakban ülünk, mi ketten és apa.
– Ez Aliga, a Pajtás gépemmel… a kilencedik szülinapomra kaptam, anya fényképezhetett – mondom határozottan. – Utáltam Aligát, szar egy hely volt.
Látom, nem érti, de ha már több mint negyven év alatt nem tettem meg, nincs most kedvem elmesélni, miért emlékszem így erre a nyaralásra. Sőt, igazából nem is emlékszem rá, kivéve azt a két nyomasztó történetet, amelyekkel azóta is álmodom. Mindig újabb és újabb változatban.
Egy szoba jutott négyünknek. Minden ebéd után „csendes pihenő”. Azt már nem tudom, hogy ezt a házirend írta-e elő, vagy csak apa és anya követelték meg. A zöld zsalugátereket behajtották, és a félhomályba borult szobában egy órát kellett volna aludnunk. De nekem szinte sosem sikerült, hiába töltötte be a helyiséget rövid időn belül a többiek horkolása és szuszogása. A heverőmön fekve csöndben és türelmetlenül vártam, hogy végre felébredjenek. Talán a harmadik napon történt, hogy nem bírtam kivárni a pihenő végét, muszáj volt kimennem WC-re. Óvatosan surrantam ki a szobából, a vietnámi papucsommal a kezemben.
A folyosóról nyíló „férfi vizesblokkban” senki sem volt, de azért a fülke ajtaját magamra zártam. Amikor végeztem és a kulcsot el akartam fordítani, rémülten észleltem, hogy a zár nyelve nem mozdul. Többször is nekifeszültem, két kézzel és teljes erőmből húztam az ajtót, erőltettem a kulcsot, de nem fordult. Gondoltam, ha kiabálnék, egy idő múlva meghallanák és kiszabadítanának, de rettenetesen szégyelltem volna magam. Csak jön majd valaki, akinek szólhatok, az mégsem lesz olyan kellemetlen! Végeláthatatlanul hosszúnak tűnt az idő, amíg csöndben, a már felhúzott kis rövidnadrágomban a WC-én ücsörögve vártam, hogy valaki kiszabadítson. Egyszer csak végre meghallottam az ajtó nyílását, majd apa hangját, amint hangosan bekérdezett: Itt vagy Peti?
Boldogan válaszoltam, hogy itt vagyok, apu, bezáródtam a WC-be. Aztán már engedett a zár, és el tudtam fordítani a kulcsot is, mert apa közben erőteljesen húzta kifelé az ajtót.
– Legközelebb ne zárd magadra – simogatta meg a fejem –, nincsen itt akkora forgalom! Már mindenhol kerestelek.
Visszatértünk a szobába, anya és Erika még aludt. Miután felébredtek, sem meséltük el nekik, mi történt.
A másik eset az én titkom maradt. Ellentétben Erikával, nekem nem sikerült barátokat szereznem. Volt ugyan egy falkányi, nálam többnyire idősebb fiú, akikhez próbáltam csatlakozni, egyszer be is vettek az egyik focicsapatba, de miután kétszer is mellé rúgtam a labdának, röhögve lecseréltek. Többet nem somfordáltam körülöttük. A nővéremék is undokul lepattintottak, ha próbáltam belekapcsolódni a játékukba.
Unatkoztam és magányosnak éreztem magam. Ezt akkor éppen egy kikölcsönzött Verne-regénnyel igyekeztem leplezni a törülközőmön hasalva, de inkább azt lestem, ahogy nővérem és a barátnői viháncolva labdáznak a vízben. Hirtelen elfutott az indulat, és fölpattantam, a könyvet ledobva elindultam a matraccal a vízbe. Anyáék főtt kukoricára vártak a pavilonnál. Már egyedül is bemehettem a vízbe addig, amíg a mellemig nem ért. Hason fekve, teljes erővel eveztem, úgy éreztem, repül a gumimatrac, és ez most egy verseny, ahol mindenkit le fogok győzni. Az eltelt napokban tökéletesítettem, hogyan kell egyenesben tartani a matracot páros kezes evezés közben. Jócskán elhagytam Erikáékat, aztán a röplabdahálónál játszó felnőtteket is. Már csak távolról hallottam a fürdőzők tompa zsivaját, mikor abbahagytam a lapátolást. Fölnéztem, nem láttam a közelben senkit. Arra gondoltam, a tengeren sodródok, mert hajótörést szenvedtem, amit csak én éltem túl. Kimerültem, sokat kellett úsznom, míg végre sikerült erre a deszkára felkapaszkodnom.
Hirtelen egy óriási hullám felkapta a deszkát, és háttal a vízbe fordultam. Tudtam, hogy csapkodnom kellene, de képtelen voltam megmozdulni, ijedtemben minden tagom megbénult. Mozdulatlanul merültem alá. Hamar elértem a feneket, csodálkoztam, milyen sekély ez a tenger! A hátamon feküdtem, összeszorítottam a számat, de a szemem ki mertem nyitni. A víz sejtelmes zöld volt, csak némi derengő fény hatolt le hozzám. Gyönyörködtem benne, és tűnődtem: talán túl hosszú ideje fekszem itt, lehet, már meg is fulladtam, de így nem is olyan szörnyű a halál, most már mindig a vízen áthatoló csillámlást fogom csodálni.
Egyszer csak egy kezet éreztem, amely fogást keres, majd megmarkolja a karom, és egy erőteljes mozdulattal fölránt a víz aljáról.
Az a nagydarab fiú volt, úgy három-négy évvel idősebb nálam, aki a szüleivel tőlünk pár asztalnyira szokott ülni az ebédlőben. A szintén hosszúra nyúlt, szemüveges húga meg az Erika brancsához tartozott. Kétségbeesve kiáltott rám, hogy baszki, öcsi, miért feküdtél el, mint egy zsák? Tebenned nincsen életösztön? Fölállhattál volna, itt a melledig sem ér! Ha tudom, hogy ilyen kis hülye vagy, hogy nem is kapálózol, nem borítalak bele.
Ekkor már állva, hörögve és bőgve kapkodtam a levegőt. Ettől ő még inkább megijedt, körbenézett, hogy volt-e szemtanúja annak, ami történt.
– Nincs semmi baj, ne bőgj, te pisis, és el ne mondd senkinek! Ha nem mondod el, holnap pingpongozok veled. – Eszébe juthatott, hogy többször is látott az asztalok körül ólálkodni. – Nem értem, miért nem álltál fel?!
Másnap délelőtt meg is jelent, két ütővel a kezében, tisztes távolságból intett. Boldogan szaladtam oda hozzá. A két asztal a strand szélén volt egy betonos placcon. A játék nem tartott sokáig. A fiú szervált néhányat, beleütni sem tudtam egyikbe se. Aztán én próbáltam átütni a labdát, de mind elakadt a hálóban.
Még sose játszottam, de úgy gondoltam, menni fog, láttam eleget. A fiú néhány próbálkozás után csípőre tett kézzel kiáltotta oda, hogy cseszd meg, veled nem lehet játszani! Hát, te nem is tudsz pingpongozni!
Erika még mindig várakozóan néz rám, látom, nem érti, miért utáltam Aligát. Neki persze könnyű volt. Abban a két hétben három lánnyal is a legjobb barátnők lettek, az egyikkel, egy magas szemüvegessel utána évekig levelezett is. Ha éppen nem fürödtek vagy labdáztak a sekély vízben, hosszasan pusmogtak valamelyik árnyas fa alatt a strandon.
– Az eleje, az lehet, hogy tényleg szar volt… – néz rám elgondolkodva. El kellett telnie néhány napnak, hogy összeismerkedjek a lányokkal.
(Fotó:Krisztina Papp, kép forrása: Unsplash)