– Véletlenül nem látta errefelé valaki a fényt a szememből? – rohant vissza az irodába Nóra a női mosdóról délután ötkor, de már csak a takarítót találta ott.
– Mit tetszik mondani? Hogy mit látok? Nem nézelődök én, kérem szépen! – ingatta a fejét a pink cicanadrágos tisztasági menedzser. Aláírtam a titoktartásit, teccik tudni.
A tisztasági menedzser négykézláb mászott az asztal alá, szimatolt. Széles farzsebéből szivárványpónis szilikontokban egy mobil kandikált ki. Néha nyihogott.
– Véletlenül nem látta errefelé a fényt a szememből? – kérdezte Nóra fél hatkor a félszemű parkolóőrt, aki egy óriás kulcscsomót pörgetett ujja körül a parkolóházban.
– Én azt nem tudhatom – válaszolta a parkolóőr, aki a kulcscsomót pörgette, de azonnal elejtette, amikor Nóra szigorúan nézett a félszemébe. – Miért nem kérdez valaki bennfentesebbet? – mondta, közben a kulcscsomó után kotorászott.
Nórának hirtelen beugrott apja régi szemész barátja. Felhívta. Sürgős eset, életveszély, azonnali konzultációt kért. Az öreg szemész épp egy üveg Portóit bontogatott egy szikével, amikor Nóra megérkezett. Félhomályban ültek.
– Mikor ivott utoljára? – szegezte a kérdést Nóra az öregnek.
– Azóta nem, amióta egy betegemnek két donortól két eltérő színű szemet ültettem be. Nem volt elégedett. Olvastam már hasonló esetet, de hogy épp velem történik meg, arra nem gondoltam. Pedig milyen szép szemek voltak, Istenem! Csak úgy ragyogtak a fényben. Szép fiatal szemek voltak, semmi érpattanás, szaruhártyarepedés. Az egyik kék, a másik zöld, biztosan látott már olyan cirmos zöld szemet. Ott áztak a tartósítófolyadékban aznap, két mesterlövész-balesetet szenvedett fiatal szépséges szeme volt. A szervmentősök azt mesélték, barátok voltak, el tudja ezt képzelni, kedves Nóra? Micsoda véletlen egybeesés, hogy…
– Véletlenül nem látta errefelé a fényt a szememből? – szakította félbe idegesen Nóra.
– … éppen két barát, egyszerre, és mindkettőnek csak a szemét tudták megmenteni? Nem gondolta senki, hogy a beteg felháborodik amiatt, hogy az egyik kék, a másik zöld lesz. Aztán magához tért, hazament, és néhány nap múlva öngyilkos lett. Odalett a munkám. Már nem lehetett megmenteni. A szemeket sem. De azért megtartottam őket, akarja látni?
Nóra dühösen hagyta ott az öreget. Hazarohant.
– Te is látod, hogy eltűnt a fény a szememből? – kérdezte Nóra a fiától, aki épp szemöldökpiercingjét igazította az előszoba tükre előtt.
– Nem tudom, anya, de hagyjál már lógva, jó? Hétre moziba megyek – válaszolta a fiú, miért nem kérdezed apát, ő jobban tudja. A fiú fejére húzta kapucniját, és elrohant. Nóra az ajtóból nézte fia zokni nélküli bokáját.
– Drágám, nem tudod véletlenül, hova tűnhetett a fény a szememből? – kérdezte Nóra a fürdőszobatükör előtt a férjét, aki az orrszőrét vágta a mosdó fölött.
– Ugyan, ne beszélj csacsiságokat! Ma komoly üzleti vacsorám lesz. Remélem, nem felejtetted el kitisztíttatni az öltönyömet? – válaszolta Drágám, miközben pucéran nyomkodta telefonját a konyhában. – Nem vagy kimerülve egy kicsit? – kérdezte, de rá se nézett Nórára.
Miután kiürült a ház, Nóra töltött magának egy pohár bort, levette a polcról az első könyvet, ami a kezébe akadt. Valami Ibsen. Valami Babaszoba. Éjfél volt, amikor visszatette a polcra. Lezuhanyozott. A lefolyót nézte, az örvénylő vizet, a tekergő hajszálakat, ahogy eltűnnek az apró rések között. És akkor hirtelen meglátta. Ott volt. A lefolyó mélyén, a hajszálak és szappanmaradvány között. Nóra szeme fénye. Utánaugrott. Másnap nem változott semmi.
Másodközlés, az írás eredeti megjelenési helye a Szóbanforgó online irodalmi portál.
(Fotó: João Jesus, kép forrása: Pexels)