Már a rosszul kivilágított sétánynál járok a Gesztenyés Parkban, bő húsz perce menetelek a megbeszélt találkozó felé, mikor cikázó gondolataimat hirtelen félbeszakítja az égbekiáltó, förtelmes klisé, “Most ez komoly? Ott fogunk három év után újra találkozni, ahol utoljára láttuk egymást?” Ez még az én romkom tinidzsér lelkemnek (gyomromnak?) is sok. Esetleg még megszólalhatna a Fleetwood Mac egy parkolóban várakozó kocsiból… Szerencsére itt vannak nekem a fürge szürke agysejtjeim, már hallom is, hát persze. If you don’t love me now, You will never love me again, lalala, vagy inkább blablabla; bár tagadhatatlan, hogy a kezdősorok sokkal találóbbak lennének.
Megállom, hogy a gondolataimat ne említsem meg neked, azért mégsem lehet sérelmekkel kezdeni egy békejobbot, amit ráadásul én nyújtottam. Meg aztán az első “Szia” után, ahogy jött, úgy el is suhan ez a megkeseredettség, amit úgy utálok magamban, hogy legszívesebben saját körmeimmel kaparnám ki a húsomból. Reflexszerűen ugrik be, hogy ezt is biztosan anyámtól örököltem.
– Hogyhogy nincs mobilneted? Csóró vagy, Benya drága? – folytatom ott, ahol abbahagytuk a csipkelődést, élcelődést, ugratást, baráti és nem baráti huzavonát.
– Spúrkodik a cég. Múlt héten felhasználtam azt a kis keretet is, amit ők méltányosnak találnak – átölelsz, és elmeséled, hogy a 4G-n túl is hagy némi kívánnivalót az új hely. Egy jó projekt után, amiért igazából otthagytad a Telekomot, most megy a tanácstalanság, mit is kéne pontosan csinálnod, mi a szereped, se vízió, se kihívás, de azért a négynapos munkahét, ami néha keddig tart, nem is olyan rossz. – Még a végén gyakrabban fogunk találkozni – jegyzed meg nevetve.
Nem változtál semmit, talán fiatalok vagyunk még ahhoz, hogy három év nyomot hagyjon. Avagy… csak az agyam játssza ezt az elcseszett perverz játékot, hogy azt az embert látom magam előtt, aki egyszer elhagyott (?), akit sosem választottam (?) – ezt már sosem tudjuk meg. A legmesszebbmenőkig reménykedem, hogy te sem látod a szemem körül nem is olyan rég megjelenő, mit megjelenő, tolakodó öregedés megkérdőjelezhetetlen előhírnökeit, hiúságom elsőszámú bosszúságát. Ahogy rád nézek, nekem is mosolyognom kell. Talán a túlméretezett, combközépig érő kabátod teszi, amely csak annyiban különbözik az előző szériától, hogy új és tiszta, nem fekete, hanem barna; vagy a dzseki alól kikandikáló, ‘90-es évekbeli színes, giccses suhogós, amihez úgy ragaszkodsz, mint nőhöz soha; de igazából lehet, hogy a pálcikalábaid azok, amelyek azóta se lettek méretesebbek, tömzsibbek, húsossabbak – és amelyekre én sose tettem megjegyzést, nem úgy, mint te a széles vállaimra (Ó, baszd meg!), bár szerintem az ágyban továbbra is félnék, hogy kettétörlek –, amelyek olyan elemi erővel hozzák vissza egy rég száműzött nyár képeit; avagy… a védjegyes, felemás, fekete-fehér sportzokniba tűrt nadrág kombó az, amibe beleszerettem anno, és ott kísért, ahol csak tud, és amit ha elhagynál, még a végén komolyan vennélek.
– És te mit csinálsz mostanság? – érkezik a már oly sokszor hallott kérdés, és mint mindig, most is kicsit görcsbe rándul a gyomrom. Körbeért a kis (de annál pletykásabb) közösségünkben az információ, hogy felmondtam a brüsszeli (jól hangzó?) munkahelyemen. És valószínűleg az a része is ismert már mindenki számára, hogy nem is nagyon kezdtem bele másba, ami cévé érdemleges. Aztán rájövök, hogy neked aztán igazán nem kell mismásolnom, szépítenem, pontosan ismered lelkem legbelső vágyait és legsötétebb titkait.
– Elkezdtem írogatni, képzeld – és elmesélem az Akadémiát, a hétről hétre készülő irományokat, novellácskákat, szösszeneteket és foszlányokat, hogy ezek persze csak szárnypróbálgatások, de azért az egyik egész tűrhetően sikerült, és megjelenik majd a kurzus online felületén.
– Akkor hát elkezdted végre – Bingo! Némi büszkeséget hallok ki a hangodból? Talán mégiscsak figyeltél rám, és nem minden a hormonok felemésztő játszadozásáról szólt – feniletilamin, dopamin, endorfin, F D E, D F E, EFD, ebből azért komoly dal sosem lesz. – Nagyon örülök neked.
A kimondatlan mondatok árnyékában olyan könnyedséggel beszélünk a hétköznapjainkról, hogy a mindenkori liftben várakozó irodai munkásosztály megirigyelné társalgásunkat, ha ezt mindenfajta háttértörténet nélkül hallaná. Aztán egy rövidke pillanatra valamicskét közelebb engedsz. Elmeséled, hogy miért szakított veled Petra. Megpróbálod tárgyilagosan végighadarni, az úgy volt, hogy … banális az egész. “Túl sokat kábsziztam, szerinte”, zárod a felsorolást, és bevillan az első (és örökké kitörölhetetlen) emlékem veled. Hajnalban biciklizünk haza életem első olyan bulijából, ahol követtelek a mámoros könnyedségbe, a lét elviselhető sötét oldalára. Tekerünk a kiskörúton, kézen fogva a felkelő Nap első sugaraiban. Giccs? És én elhiszem, ez itt az élet, csak erről szólhat, erről kell szólnia. Hát mondd meg nekem, mi értelme van a táncnak, ha nem a szex meg a drogok, hogy egy klasszikust idézzek. “Nem éreztettem vele, hogy fontos lett volna nekem, pedig…”, folytatod némiképp méltatlankodva, de bárcsak hallanám az ő oldalát, annyira ismerősek ezek a mondatok, érzések. Ritkán feltörő női szolidaritásom egy pillanatra előkerül a mélyből, hogy aztán a féltékenységgel átitatott, keserű sértettségem elnyomja, és nem teszem szóvá azt, ami a mintákból, amelyeket ismerek és amelyeknek én is boldogtalan eleme vagyok, immáron teljesen egyértelművé válik számomra: sosem voltál szerelmes, úgy igazán, őrülten, kontrollálhatatlanul, head over heels, nyálas regényhősösen, még belém sem. És ha valami, ez a felismerés, mely már évek óta ott bujkált bennem, csak féltem bevallani magamnak – Ó, mily drámai vagy, Maresz! –, fáj, mint a rosseb. Szóval baszd meg (II)!
– Jó lesz még innen hazatekerni, már most szétfagytam – egy pillanatra végiggondolom ezt a felhívást táncra, de nem olyan hosszasan, hogy neked is feltűnjön.
– Felmehetünk hozzám egy kávéra, teára – válaszolom közönyösen, mintha nem is volna nagy ügy, és csak reménykedem, hogy nem tettem hozzá a bort, mert még a végén azt hiszed, hogy valami olyasmire buzdítalak, amitől egész nap stresszeltem (Ugye nem fog hülyeséget csinálni?), mert ha valamivel mindketten tökéletesen tisztában vagyunk, az az, hogy képtelen vagyok nemet mondani. És ha valami nem hiányzik…Ugyanakkor, ó, hiúság, te, megsértve érezném magam, ha még egy ártalmatlan arccirógatást se kapnék. Ennyire csak vágyhatok?!
Mikor felérünk, felteszem a vizet a szigorúan koffein- és mézmentes teádnak, nehogy fejre álljon az inzulinod, miközben te olvasni kezded a már beharangozott házi szösszenetemet. Megdicsérsz, kétszer is elmondod, hogy mennyire jó. Érzem az őszinteségedben a szeretetet, jólesik ez a törődés tőled, és szívesen átölelnélek, megköszönném, amikor megcsap minket az orrfacsaró, megmásíthatatlan és utánozhatatlan kutyafing.
– Ez a huszonhatezres táp? – heccelsz, miközben próbálunk menekülni a tett helyszínéről. – Komolyan, nem hittem volna, hogy nálam is van nagyobb idióta, aki ennyit költ kutyakajára, látszólag teljesen feleslegesen! Cigi?
Nem dohányzom, csak ha iszom. Meg veled, úgy tűnik. Ahogy előveszel két szálat, megpillantom a fekete véraláfutást a jobb hüvelykujjad körme alatt. Elfintorodom.
– Az fájhatott – mutatok rá, mire újra nevetni kezdesz. Rád sandítok, és meglepődve konstatálom, hogy ennek története van! – Ki vele! Mit csináltál, te szerencsétlen?
– Nem én.
– Hát?
– Még egy nyári vad kaland. Csak lassan nő le.
– Hogyan?!
– Megharaptak, szex közben!
– És ezt te élvezted?!
– Dehogy élveztem!
– De mégis hogyan?
– Na, ezt biztosan nem mesélem el, még a végén megírod valami novellában. Hagyjál békén!
Azóta nem hagy nyugodni a gondolat. Lehet a budapesti ujjharapó szexragadozóról kellet volna inkább írnom? Jézusom, ez sokkal érdekesebb! Baszd meg (III), kezdhetted volna ezzel is!
(Fotó: Alotrobo, kép forrása: Pexels)