Zubornyák Zoltán: A mozaik

Hétfő

A hőség délután is elviselhetetlen volt, a tücskök is csak lankadtan ciripeltek, a nyár minden erejét összeszedve tombolt, már-már megadásra és feladásra kényszerítette az amatőr régészeket. Dr. Teplánszky Imolát és Bicskei Bálintot viszont kemény fából faragták. Három hete ástak, lapátoltak, söprögettek, tisztogattak – még a helytörténeti klub szokásos heti gyűléseit is szüneteltették –, az égvilágon semmit nem találtak a márgás földben. Szelei István plébános úr is csak egyszer biciklizett az ásatás környékére, s elégedett mosollyal nyugtázta, hogy minden a legnagyobb rendben van, ugyanis nem történik semmi. Abból pedig baj nem lehet. Már igazából bánta, hogy megengedte ennek a két megszállottnak, hogy az egyházi földeken keresgéljenek, de olyan lelkesen és olyan hittel győzködték, hogy végül kötélnek állt. Egy ilyen jelentéktelen helyi ügyről még a feletteseit is elfelejtette értesíteni. Arra viszont tisztán emlékezett, hogy a tanárok latin neveket emlegettek a látogatásukkor: Ad Statuas, Lugio, Altinum. Ezek a szavak akkor nagyon megtetszettek neki, így ma is elismételte egymás után többször őket, s a váratlanul megszülető ritmusra kerekezve tekert vissza a plébániára.

Imola és Bálint, a kisváros köztiszteletben álló pedagógusaiként, történelmet és magyar irodalmat tanítottak a helyi gimnáziumban, szabadidejükben pedig szenvedélyesen kutatták a település múltját, szokásait. Az idei nyár fordulatot hozott kettejük munkakapcsolatában. A tanárnő egy régi térkép elemzése közben arra a megállapításra jutott, hogy a Római Birodalom egyik feltételezett útja éppen a mostani városhatárban húzódhatott, s az út két oldalán, nem messze a Dunától, minden bizonnyal katonai objektumok és házak állhattak. Bicskei Bálint hangyaszorgalommal próbálta egybekopírozni az ismert térképeket és településrajzokat, s a legfelső pauszon pirossal jelölte meg az Imola által elképzelt vonalat. A plébánoson kívül senkivel nem osztották meg a teóriájukat, az ásatást pedig még a családjuk előtt is titokban tartották. 

– Nézd csak, itt mintha változna az agyag! Porhanyósabb, és a színe is más – nézett fel hunyorogva a szalmakalap mögül Imola, és kézi ásójával maga elé mutatott.

– Úgy tűnik, igen – hajolt közelebb Bálint, és a puhább szőrzetű kefe után nyúlt.

Izgatottan néztek egymásra. Lendületesen és összeszokott mozdulatokkal távolították el és rakták apró kupacokba a fölösleges földet, s a lazább talajréteg alatt szilárd felületet találtak. Napnyugta előtt egy teljes négyzetméternyi felületet tettek szabaddá, s szólni is alig-alig mertek, ahogy elkezdték a finoman szálló, sárgásbarna port lemosni az előtűnő mintákról.

Kedd

Dr. Teplánszky Imola és Bicskei Bálint estére végeztek a munkával, és boldogan, gyönyörködve nézték a nagyobb faliszőnyegre emlékeztető, szobaméretű mozaikot, életre kelt színeivel, kecsesen megmintázott alakjaival, és a gazdagon kidolgozott háttérrel. A kép egy fürdőjelenetet ábrázolt, a bal oldalon két női figura állt, olajzöld és sárga leplekkel félig eltakart felsőtesttel, karjukon és csuklójukon ékszert viseltek. Középen egy idősebb és egy fiatalabb férfi lépett előre, előbbi bordó tógát tartott a kezében, utóbbi egy mosdótálat. A tekintetet mégis a jobb oldalon ülő, teljesen meztelen ifjú vonzotta leginkább, aki szemérmetlen pózban mutogatta arányos és kidolgozott izmait, göndör fürtjeit és égre meredő, pőre férfiasságát.

– Hát pedig, ez egy fasz, akárhogy is nézem – állapította meg hosszú szünet után nagy komolyan Bicskei Bálint, s megtörölte izzadó homlokát.

– Így is lehet mondani – nevetett Teplánszky Imola, és a mobiljáért nyúlt–, legfeljebb nem az irodalomórádon!

A tanárnő kikereste a hívásnaplójából a plébános számát, és megnyomta a gombot. Röviden és tényszerűen vázolta neki az elmúlt két nap eseményeit, és megbeszélték, másnap találkoznak, hogy nappali fénynél egyeztessék a további teendőket, és hogy bemutathassák neki a feltárt kincset. A régészek a jól végzett munka örömével tértek be a Nádas eszpresszóba, és ismét fogadalmat tettek, hogy munkájukról és felfedezésükről senkinek nem beszélnek. A nehéz és fárasztó nap után konyakot és Unicumot rendeltek.

Szelei plébános eközben a sekrestyében bort töltött magának, és titkon remélte, hogy csak valami említésre sem méltó ügyről van szó. Karvaly esperes úr ugyanis köztudottan két dolgot nem szívlelt: ha a nevét nem karvalinak ejtik, és ha bármivel is zaklatják.

Szerda

– Édes jó istenem, jaj, édes jó istenem! – fohászkodott a plébános a mozaik előtt, kezét színpadiasan széttárta, és nem tudta levenni szemét az aprónak semmiképpen nem nevezhető, megbotránkoztató részletről. Közben nagyokat nyelt, és próbált uralkodni magán, de gyöngyöző homloka elárulta, hogy a kínok kínját éli. Tanácstalanul fordult a felfedezőkhöz: 

– Akkor én most mit csináljak? Nekem ezt jelentenem kell! Már korábban jelentenem kellett volna! De hát ki tudta, hogy ez… hogy ez lesz? Ki?

– Ha jelentenie kell, hát jelentse, Pista! – búgta kissé pimasz és negédes mosollyal Dr. Teplánszky Imola, s hogy lecsillapítsa, megérintette Szelei karját. Közben – alig észrevehetően – az irodalomtanárra kacsintott.

Szelei István pillanatnyi habozás után felhívta elöljáróját, és szégyenlősen elfordult az őt kíváncsian bámuló tekintetek elől. A mozaik leírásakor a legapróbb részletekbe természetesen nem mert belemenni, Karvaly esperes úr mindössze annyit tudhatott meg, hogy a fürdőben meztelen alakokat lehet látni. Az ügy fontosságára való tekintettel az esperes biztosította beosztottját, hogy személyesen fog meggyőződni a leírás pontosságáról, azonnal kocsiba ül, és félórán belül a helyszínen lesz. Azt is megígérte, hogy telefonál földijének, a harmadik ciklusát töltő polgármesternek, hogy az tőle tudja meg a nagy hírt.

Egy óra múlva Karvaly esperes és Zilahy Péter polgármester némán járták körül az ásatást, de a néhány hümmögésből és ciccegésből, ami elhagyta az ajkukat, semmire nem lehetett következtetni. Zilahynak úgy tűnt, hogy ha felülről nézi a képet, akkor a meztelen ifjú akár egy pergamentekercset is tarthatna a kezében a lába között. Az esperes egy kis ásó nyelét képzelte oda, s elhessegette magától még a gondolatát is annak, hogy valóban azt lássa, amit lát.

– Maguknak ezt ki engedélyezte? – fordult Zilahy gondterhelt arccal a tanárok felé.

– Szelei plébános úr – válaszolták azok szinte egyszerre.

– A plébános úr nem hatóság – folytatta a polgármester.

– De nem ám! – kontrázott Karvaly esperes, és szúrós tekintetet vetett Szelei irányába.

– Sem a Műemlékvédelem, sem a Műtárgyfelügyelet nem reagált a megkeresésünkre – szabadkozott Dr. Teplánszky Imola. – Azt mondták, nekik nincs költségvetésük arra, hogy szakembert küldjenek. Mi meg úgy gondoltuk, hogy „magad, uram, ha szolgád nincsen”.

– Ne idézgessen itt nekem! Nem vagyok jó kedvemben! – emelte fel a hangját Zilahy. – Ez mindenképpen és vállalhatatlanul obcén!

– Obszcén – javította ki a polgármestert finoman Bicskei, de az ügyet sem vetett rá.

– Rendkívüli bizottsági ülést hívok össze, és azt követően rendkívüli testületi ülést is – mondta a polgármester, és ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést, és beszállt fekete Audijába. A letekert ablakból még visszaszólt a gödör szélén tanácstalanul ácsorgóknak. – A sajtónak senki nem nyilatkozhat, és teljes hírzárlatot rendelek el!

– Kihez beszél ez a barom? – suttogta Teplánszky Imola a magyartanár fülébe.

– Fogalmam sincs, én nem szavaztam rá! – kuncogott Bicskei.

Karvaly esperes is a kocsijához lépett, és fejét csóválva nézett a biciklijébe kapaszkodó Szelei plébánosra.

– A jelentése holnap reggel az asztalomon legyen!

A felpörgő kerekek finom port szórtak az amatőr régészek szemébe, és vékony réteget vontak a mozaik fürdővendégeinek a testére, jótékonyan betakarva azokat.

Csütörtök

A kisvárosban – minden óvintézkedés dacára – hamar híre ment a régészeti csodának, a városházán összeült kulturális bizottság tagjai siettek állást foglalni az ügyben. Noha egyikük sem látta a mozaikot, abban egyhangúlag megegyeztek, hogy a városmarketing szempontjából nem lenne helyes, ha ezentúl faszos városként emlegetnék fatornyos hazájukat. Különösen nem választási évben. Dr. Benke Magdolna jegyző szünetet rendelt el, és azonnal összehívta a jogi bizottságot, hogy a jegyzőkönyvben hogy lehetne ezt szebben megfogalmazni. Az ellenzéki képviselők ugyanis ragaszkodtak a szó szerinti rögzítéshez. Lévai frakcióvezető ugyanakkor jelezte, hogy szállodát és gyógyfürdőt is lehetne építeni a mozaik köré, biztosan megszerezhető uniós forrásokból. Nagyatádi Krisztina képviselőnő annak a véleményének adott hangot, hogy először talán mérlegelni kellene, hogy mekkora jelentőséggel bír az ügy. A bizottság férfi tagjai harsányan nevettek, majd Bíró László bizottsági elnök berekesztette az ülést.

Közben a polgármester személyes beszélgetésre hívta Dr. Teplánszkyt és Bicskeit, és arra kérte őket, hogy a végső döntésig ne folytassák a munkát, és töröljenek minden ásatással kapcsolatos fényképet és feljegyzést a telefonjukból.

 – Nyomatékosan kérem magukat! Nem tenne jót sem a városnak, sem maguknak, ha kiderülne, hogy illegálisan dolgoztak, engedély nélkül, és ráadásul ugye ez az izé… szóval ez nem az, amit éppen szeretnénk. A sajtó semmiképpen nem tudhat róla!

– Szerintem pedig lehet, hogy nemzetközi jelentőségű a lelet – szögezte le Bicskei.

– Azt itt én döntöm el, hogy minek mi a jelentősége! – emelte fel a hangját Zilahy Péter.

– Ebben téved – mondta nyugodtan Teplánszky Imola, s elindult az ajtó felé.

– Az állásukkal játszanak, ugye tudja? Nem tűröm, hogy valaki a városom ellensége legyen! – ordított vörösödő fejjel a polgármester. Bicskei közben kinyitotta az ajtót, és előre engedte a történelemtanárnőt.

Péntek

Az összehívott önkormányzati testület zárt ülésen vitatta meg a kialakult helyzetet, Dr. Teplánszky és Bicskei nem kaptak meghívást. Az, hogy esetleg római kori mozaikokat találtak a város határában, fel sem merült. A frakciók egyetértettek abban, hogy az ügyet a közelgő választás miatt minél előbb le kell zárni, a „gödröt” pedig temessék be, amilyen gyorsan csak lehet. Itt sosem laktak, és nem is fognak lakni idegenek! Pátzai képviselő megemlítette, hogy a sajtó már részben értesült arról, hogy valamilyen ásatás történt az egyházi földeken. Thurzai képviselő indítványa szerint, ha az építésihulladék-telepről egy teherautónyi törmeléket odaszállítana a város, azt meg lehetne mutatni az újságíróknak, bizonyítandó, hogy nincs itt semmi látnivaló. Kocsis Vilmosné, a telep vezetője, már régóta szeretne a fiának egy üzlethelyiséget, a hallgatásáért cserébe most megkaphatná. Az indítványt egyhangúlag megszavazták a képviselők.

Szelei tiszteletes a sekrestyében a szokottnál is nagyobb pohár bort töltött magának.

Karvaly esperes – az önkormányzati határozat megismerése után – elégedetten olvasta a pap jelentését. Mégiscsak úgy lesz a legjobb, ha semmi nem történt. Válaszlevelében megtiltotta, hogy bárki illetéktelen az egyházi területre lépjen.

Dr. Teplánszky Imola és Bicskei Bálint a Nádas eszpresszóban ültek szótlanul, konyakot és Unicumot rendeltek. Az emberek összesúgtak a hátuk mögött.

Szombat

Az önkormányzat naponta frissülő honlapján egy nagy kupac építési törmelék fotója tűnt fel, a cikk írója igyekezett cáfolni a városban keringő kósza híreket egy állítólagos ásatásról. Az újságíró azt is közölte, hogy az illetéktelen szemétlerakókkal szemben eljárás indult, az egyház bevonásával. A tanárok neve említésre sem került.

Vasárnap

Dr. Teplánszky Imola és Bicskei Bálint meghívták néhány barátjukat és a helytörténeti klub leglelkesebb aktivistáit a Nádas presszóba. Pontról pontra elmesélték az egész történetet, a teljes kálváriát. Arcukon a meghívottak tanácstalanságot és kétségbeesést véltek felfedezni. 

Az iskolaigazgató – megszakítva nyári szabadságát – este mindkét tanárát felhívta, és felajánlotta a közös megegyezéssel történő szerződésbontás lehetőségét.

Szelei tiszteletes egy üveg bor társaságában egész éjjel római mozaikokat tanulmányozott az interneten, nagy elragadtatással.

Karvaly esperes úrnak nyugodt éjszakája volt.

A kisvárosban nem történt semmi.

(Fotó: Marina M, kép forrása: Pexels)