Valletta, és a Gugar
Az első napot Vallettában töltöttük. Majdnem húsz kilométert gyalogoltunk észrevétlenül. Jártam már mediterrán városokban, szűk utcácskákban, teraszon lobogó ruhák árnyékában, hullámzó macskaköveken a rekkenő hőségben, de amit Vallettában éreztem és láttam, egészen egyedi volt. Megcsapott a szabadság és egymás elfogadásának forró lehelete, és hazatértünkig folyamatosan ott éreztem a tarkómban ezt a kellemes borzongást. Málta megvalósította azt, amiről mindig álmodoztam: hogy egy olyan országban éljek, ahol nem számít a származás, a bőrszín, és ahol nem kapok egyetlen ítélkező oldalpillantást sem. Valami olyasmit is éreztem, hogy itt hagyják élni egymást az emberek. Nem járt úgy senki az utcán, hogy ki kelljen kerülnöm, különben fellök. Rájöttem, hogy a közeg, amelyben otthon élek, annyira előítéletes és agresszív, hogy itt én vagyok az, aki válogat az emberek között, és első pillantásra eldönti, hogy ki értékes, és ki nem. Aztán mégis sikerült beleolvadni Valletta forgatagába, és otthon hagyni minden kínos érzést és gondolatot. Imádtam csak úgy bolyongani, felfedezni apró meglepetéseit, színeit, hangulatait, elképesztő vallásosságát. Minden ház homlokzatán szentkép vagy szobor, fölötte kis éjszakai lámpával. Amikor a tengerparti sétányról lenéztem az egyik utcába, láttam, ahogy egy kerekesszékben ülő asszony imádkozik az egyik ház sarkába faragott, szent szobor előtt. Megragadott ez a kép, le akartam fotózni, de mire nekikészültem, elmúlt a pillanat, és talán így volt szép, így lett az enyém.
A déli meleg elől a Gugarba menekültünk. Színes volt kívül-belül, a bejárat mellett, kétoldalt hobbitoknak való tömörfa székek és tömzsi asztalok álltak, de nem tudtunk kiülni, a tűző nap bekergetett minket a kávézóba. Az egész egy innen-onnan idehurcolt, kedves tárgyakból álló múzeumnak hatott, mintha minden vendég itt hagyott volna a lelkéből valamit. Történettel felruházott tárgyak gyűjtőhelye, a világ különböző pontjairól. A falra egy nagy kaméleon volt fölfestve, elfoglalta az egész felületet. Mintha ez a hely lenne Valetta lelke. Olyan sokféle és annyira kedves volt, hogy nem is tudtam egyszerre befogadni. Elidőztem egy-egy tárgynál, amelyek olyan tág asszociációs mezőt nyújtottak, hogy teljesen megfeledkeztem magamról. Csak percek múlva ocsúdtam fel, hogy aztán a lehetséges történetek sokféleségén merengjek, és hogy ez mennyire gyönyörű. Közben a hely tulajdonosa kókuszos csokigolyókat készített a szomszédos asztalnál, és az egyik vendéggel beszélgetett fesztelenül. Csak később vettük észre a falon a “szabad ország, szabad egyetem” kitűzőt, egy régi Budapest képeslaphoz tűzve. Meglepő volt és fájdalmas, mert sem szabad ország nincs, sem szabad egyetem. De valaki feltűzte oda, és a hely szelleméhez illően ott is fog maradni, és talán megőrzi az emlékét annak, ami talán örökre elveszett. Megkérdeztük, hogy került oda, és kiderült, hogy a tulajnak van egy magyar kollégája is. Elköszöntünk, és a hátunk mögül hallottuk, hogy: Sziasztok! Egy röpke pillanatig jó volt magyarnak lenni.
Érkezés Nadurba
Érkezésünk a szállásra nem volt zökkenőmentes. A Superhost mindent részletesen leírt, meg is találtuk a nagy kék kaput, a kis dobozt a kóddal, csakhogy nem volt benne a kulcs. Körülnéztünk mindenfelé, kipróbáltuk az elcsépelt cserép alatti rejtekhelyet, de végül egy másik, nagyobb, falra szerelt, kulcsokkal teli fadobozt találtunk, de a rózsaszín végű kulcs, ami nekünk kellett volna, nem volt ott. Közben megérkezett egy alacsony, barnára sült, huncut szemű férfi, és a tulajt kereste. Mondtuk, hogy csak vendégek vagyunk, és fel kell hívnunk a tulajt, mert nincs az ígért helyen a kulcs. Minden nyitva volt, a kapu, az összes szoba, a lenti konyha. A szobánk is, nem ezzel volt a baj, le is pakoltunk, de be akartuk zárni, amikor elmegyünk. A férfi csak megvonta a vállát, úgy tűnt, ezen a helyen a nyitottság természetes. Halottunk egy anekdotát, miszerint itt csak a turisták lopnak. Aztán találtunk egy rózsaszín végű kulcsot, de az törött volt. A férfi felhívta a tulajt, és végül kaptunk egy zöld kulcsot, amivel be tudtuk zárni az ajtónkat. Később aztán mégis meglett a rózsaszín, na mindegy. A kertben medence, kilátás a völgyre, a háztetőkre, és ott kéklett a távolban a végtelen tenger egy darabja. Egy veteményes is tartozott hozzá, ahol egy ír lány dolgozott, mint megtudtuk, néhány hétre jött csak, de már egy éve itt van.
Elvarázsolt a szobánk is, minden kőből és fából volt, és az ablakból látni lehetett a tengert. Elképzelhetetlen volt, hogy ne így éljünk mindig, ha egyszer létezik ilyen. Egy pillanatra megálltam, és ábrándozni kezdtem arról, hogy itt élek. Ez az én ablakom, és a tengert látom minden reggel, amikor felülök az ágyban. Aztán kimegyek a teraszra, amelynek pereme színesre festett kövekből van kirakva, nézem a pálmát, eltelek a ciklámennel, az illatokkal. Este a holdat látom az egyetlen tűlevelű mögött megbújni, támad egy enyhe szél, amolyan meleg, afrikai, én pedig salátát eszem. Ha lemegyek a kertbe és elfekszem a napozóágyon, vagy leülök az árnyékos asztal mellé, körülvesz a csend, a párolgó növények illata, a völgy mélysége. Elképzelem, hogy ez a valóságom, és boldog vagyok. Inspirál minden, amit képes vagyok érzékelni, és amit nem, rejtett mélységként érzem, ott húzódik a látvány mögött. Nyugalomra és elfogadásra int a táj. Nem csinálok semmit, mégis ezernyi ötletem támad, de nem szaladok jegyzetfüzetért, nem nyúlok azonnal a telefonomért, hogy felírjam. Inkább érlelem magamban. Nedvdús, édes és illatos a narancs, apró illatszemcséket szór a levegőbe, ahogy a héját kettétöröm. Naplementében vagy a reggeli napsütésben szárad a hajam. Kevés az árnyék, hamar megpirul a bőr, kifakul a haj, leolvad a smink. Kevés kell, egyre kevesebb. Kevés étel, látnivaló alig, csak a tenger és a homok. Egy ciklámenszirom. Egy narancs. Egy alma. Egy ruha, maximum kettő. Egy kalap. A kisbolt. Ugyanaz a chips, az a narancs, az az alma, a mogyoró, kenyér, kevés olaj. Az ablakból a tenger. Az alkonyat. A macskák nyávogása. Szél. Fodrozódó víz. És akkor az élet álom.
Egyre többször járok mezítláb. Érzem a különböző melegségű köveket. A lábujjammal kapaszkodom, a talpamat masszírozza a talaj. Egyre emberibbnek érzem magam. Kapcsolatom van a földdel, tulajdonképpen mindennel, amit tapintani tudok, vagy amit a szemem be tud fogadni. Látom, érzem, és tudom is a dolgokat.
Nem elég, és nem azért nem elég, mert sosem elég, hanem mert itt élni kell. Ez a hely repteti a lelket.
Nadur
Hiányzik Gozo szigete, és benne Nadur. Egészen olyan érzésem van, mintha távol lennék a szerelmemtől. Gondolatban sokszor repülök vissza, nem ereszt, nem múlik, nem feledtetik el velem a hétköznapok. Él bennem, a jelenem akar lenni. Egyébként is nehezen engedem el az életem pillanatait, némelyikkel kapcsolatban nem tudom elfogadni, hogy már nincs, benne akarok lenni még, tágítani az örökkévalóságig.
Ahogy járok-kelek Budapest utcáin, a párolgó emberi és állati szagfelhőben, ebben az agresszív légkörben, ahol az emberek képtelenek kikerülni egymást, csak menetelnek előre érzéketlenül, a tekintetük éhes és tapadós, eszembe jut Nadur, ahol alig vannak az utcán, de ha mégis, mosolyogva megyünk el egymás mellett a szűk járdákon. Persze ott nincsenek hatalmas üvegépületek, nagy terek, folyton dudáló, türelmetlen sofőrök, ítélkező tekintetek, nincs ennyi tömegben tekergő biciklis, és ez a rengeteg pórázon vezetett, utcán kakiló és pisilő kutya. De nincs felhő sem, ami azért kellemes tud lenni a rekkenő hőségben. Gozón nyugodt voltam, és boldog. Minden kisebb volt, alacsonyabb, emberibb, kedvesebb, visszafogottabb, betölthetőbb. Az öregek a ház előtti padon vagy a lépcsőn ültek, néha beszélgettek, egyébként csak nézelődtek. Mi is csak ültünk csendben, néha megittunk egy helyi sört, bementünk egy-egy templomba, boltba. Semmi különös, csak a legszükségesebb dolgok. Nem, nem unalmas, végtelenül intenzív. Belül. Mert hallod a saját hangodat. Senki nem erőszakoskodik veled, nem kérdezget fölöslegesen, nem beszél folyton, nem méreget, nem zajong, nem akarja rád erőltetni a saját ízlését, akaratát, nem mutogatja gazdagságát, drága szerzeményeit, tulajdontárgyait. Lehet, hogy van neki, de nincs szükség kivagyiságra, mert ott nem azért vagy az, aki, mert mennyi pénzed van. Biztos van olyan, akinek több, a másiknak kevesebb, de nem tolják állandóan az arcomba.
Ezen a szigeten meglepően burjánzó a természet. Májusban még nincs akkora forróság, még pompáznak a virágok, az egész tájon eluralkodik valami kacér bujaság. A sok zöld között bújnak meg az élénk színű, vöröslő, kipirosodó és ciklámen színű virágok. Be akarom kebelezni őket szégyentelenül, habzsolva, nem titkolva falánkságomat, és azt sem bánnám, ha kisarjadnának belőlem, vagy egész lényemet átadva, én is virággá változnék. Nem bánnám, ha ciklámen színű szirmokból szövődne össze a hajam, a törzsem kaktuszok megkeményedett, húsos zöldjeiből, és a végtagjaim citromfa ágai lennének.
Láttunk furcsa, ritkás tűlevéllel megáldott fenyőket, amelyek magányosan árválkodtak egy város főterén, vagy az út szélén. Egy hosszú buszút során két idős ember angol nyelvű beszélgetéséből megtudtuk, hogy ez a fenyőfajta a temetőkben fordul elő leggyakrabban. Olyanok voltak ezek a fák, mint a régmúlt árnyai, akik magányos jelenlétükkel figyelmeztetni próbálnak minket, hogy a múltra épül a jelenünk. Mintha kezdenénk elfelejteni ezt. A két öreg is hasonlított a fenyőkhöz. A második világháborúról beszéltek, arról, hova csapódott be bomba, és milyen nyomokat hagyott bennük és körülöttük. Háború dúl most is, elhatalmasodott a fenyegetettség érzése az egész világon. És mi ültünk a buszon, sütött a nap, az ablakon a tenger sós illata áramlott be, pálmafák magasodtak fölénk, felszabadult, ízes beszéd és nevetés hangjai szűrődtek be az ablakon. A temetői fenyőfajt később egy sétányon láttuk Nadurban, ahogy félig kidőlve – mintha tornamutatványba akarna kezdeni – kapaszkodik a domboldalba és dől a völgy felé. Mulatságos látvány volt küszködése a gyönyörű táj fölött.
A furcsa, göcsörtös, nyúlánk, sziromszerű, hatalmas és apró, tekeredő, égbe nyúló, szétterjedő, cserepes és vadon növő kaktuszokról még nem is beszéltem, pedig ellepik az egész szigetet. Nálunk csak néha látni, de itt ők a főnökök, egyértelműen leuralják a tájat, de nem agresszívek, nem akarnak bántani, tüskéik csak önvédelemre szolgálnak. Jól mutatnak a tenger és az ég kékje előtt. Némelyikük ártatlan virágokat bújtat a tüskéi között, mintha fogságban akarná tartani őket, de meggyőződésem, hogy ezek a finom szirmú virágok pont oda akartak nőni, az erős és robusztus kaktuszok közé, hogy jelezzék, a rebbenékeny, sebezhető, kiszolgáltatott szépség jól megférhet az erő, az önbizalom és a békés elégedettség társaságában.
Nadur csendje az én csendem is lett. Mialatt ott voltunk, nem olvastam egy sort se. Nyaraláson mindig szoktam, de most nem azt éreztem, hogy nyaralok, hanem nem is tudom, hogy élek.
A San blas-öböl felé vezető úton
Elkezdtem kötődni ahhoz az alig félórás úthoz, ami a kedvenc tengerparti szakaszunkhoz vezetett. Fejemen egy lila, UV-szűrős kalap, amibe állandóan belekapott a szél, fognom kellett a szélét, hogy el ne repüljön. A hozzá való zsinórt, amit áll alatt lehetett megkötni, még otthon leszedtem róla, mert esztétikailag nem tetszett, viszont igen hasznos lett volna. Próbáltunk az árnyékban maradni az öbölig. A falhoz tapadva haladtunk a keskeny járdán, ahol tényleg csak egy ember fér el, így csak libasorban lehet közlekedni, és a bejárati ajtók is annyira közel vannak, hogy birtokháborításnak éreztem minden lépésünket. Amúgy is, alig jár valaki gyalog, többnyire roncstelepre illő autókkal száguldoznak a helyiek. Csönd és madárcsicsergés mindenütt, a boltok korán bezárnak, egy lélek sincs az utcákon, csak a főtér teraszain söröznek és beszélgetnek a férfiak.
Útközben észrevesszük, hogy egy festő is lakik erre. Megállunk egy pillanatra. Az üvegablakon keresztül is jól látszik a gozói táj, amit éppen fest és elgondolkodva méreget egy ecsettel a kezében. Itt el lehet merülni, el lehet csöndesedni, itt láthatja az ember a belső képeket. Idő míg felbukkannak, és aztán sokáig kell nézni, hogy érthetővé váljon, mit akarnak mondani. Az itteni szél, a sós víz illata, a homokszínű kövek, az autók után felszálló por, a meghatározhatatlan hangulatú, máltai kevert nyelv, a húsos, virágzó kaktuszok, a ciklámen és élénkpiros színben pompázó virágok, a tenger közelsége kinyitott, és elmosta a határaimat.
Ahogy haladtunk lefelé a meredek úton, mellettünk citromfák, kaktuszok, sziklák, megművelt völgyek, ezernyi burjánzó növény, kőfalakon elnyúlt macskák, és az a semmihez sem hasonlítható látvány tárult elénk, ahogy fokozatosan kinyílt alattunk az öböl aranyszínű, homokos partja, teleszórva fehér, gömbölyű kövekkel.
Hazafelé vettem észre egy padot, amit színesre festettek, és egy kis arany oroszlánfejet munkáltak bele a karfájába. Felnéztem és láttam, hogy a ház sarkán is van egy dombormű, sőt az ablakban és a kőkerítésen is. A szomszédos házban különleges madarakat tartottak, éles, mindent betöltő, ismeretlen hangjukkal kiénekelték belőlem az összes gondolatot. Csak a szemet kápráztatóan kék tenger maradt, az állatok hangjai és a kaktuszok zöldje, ahogy a mindig felhőtlen, világoskék égbe merednek. A lábam elé nézek, keresem a biztonságos talajt, majd az öböl felé, aztán oldalra a völgyre, aztán a sziklákra, a szerelmemre, aztán megint le, az öbölre, a völgyre, a sziklákra, Rá, lábam elé, öbölre, völgyre, sziklákra…
(Fotó: Efrem Efre, kép forrása: Pexels)