Nagyanyám egész éjjel átkozta azt a fess katonatisztet, aki óborral itatta és házasságkötéssel kecsegtette, majd másnap eltűnt a fronton. Két héttel később elfeledte a csinos egyenruhát, visszatérő nyugalmát nem zavarták a testében zajló, észrevétlen folyamatok. Amikor kimaradt a havibaja, benedvesített kötelet kötött a derekára, másfél órát állt érzékeny emlőkkel a hideg mosókonyhában, a megduzzadt kötél nem szorította ki belőle a magzatot, anyám pöttömnyi testében kivételes vitalitás lakozott. Nagyanyám felháborodott a szomszédasszony ötletén, még hogy horgolótűvel böködje a méhét, mondta elszörnyedve.
Elképzelem, ahogy nagyanyám gömbölyödő hasában anyám alaktalan, végtag nélküli élőlénnyé sarjad, farokban végződő hátgerinc, lüktető szívcső, fejlődésnek induló, parányi arc. Nagyanyámat hónapokig kellemetlen álmok gyötrik, és reggeli rosszullétek. Anyám kezdődő élete minden indulatával mozog ide–oda a sötétben, tyúktojás méretű teste céltalanul lebeg. Pár hónap múlva, kissé elhamarkodottan úgy dönt, elhagyja nagyanyám szélesen domborodó hasát. Anyám negyvennégyben született, a magzatvíz a terhesség hetedik hónapjában folyt el a légópincében, a magzatburok abban a pillanatban repedt meg, amikor egy rakéta letarolta a bérházuk ötödik emeletét. Anyám véres vízzuhatagban jött világra, ráncos, rózsaszín kis testéről súlyos cseppekben csöpögött a nyák egy szürke lópokrócra. Lassan cseperedett, ritkán gőgicsélt vagy gügyögött, csak nézett a nagy zöld szemével, figyelt, hallgatózott, ha robbanást hallott, nem ijedt meg, mutogatott felfelé tömzsi ujjacskájával, állítólag az első szava a bomba volt.
Nagyanyám nem szült többet, kijelentette, az ő életében csak egy férfi létezik, Jézus. A háború után hiába ostromolták sármos, szélhámos alakok, mindvégig kitartott megfeszített választottja mellett. Reggelente imádkozott, elajándékozta a könyveit, csak a Bibliát tartotta meg, vasárnap gyónni járt, lefekvés előtt mohón csókolgatta a feszületet. Férfiméretű lódenkabátot hordott, negyvenhármas bőrcipőt, fekete fejkendőt, havonta egyszer evett húst. A fürdéssel nem sokat vacakolt, szerdán és szombaton beállt a zománcozott lavórba, magára csorgatta a gőzölgő tésztavizet, és leszappanozta a testét.
Úgy mesélte anyám, hogy csecsemőként nem fogadta el az anyatejet, nagyanyám pedig rettegett a tejláztól, szoptatódajkának állt, feszülő melléből úri gyereket táplált, amire élete végéig büszke volt. Nem aggodalmaskodott különösebben akkor sem, amikor a gyerekorvos felkiáltott, meglátva anyámat pólya nélkül. Mivel eteti ezt a porontyot, kérdezte. Vízzel hígított tehéntejjel meg tejbe mártott kenyérdarabkákkal, közölte, majd visszagöngyölte anyámat a pólyába. Mielőtt kilépett az ajtón, megfordult, egyik kezével felhúzta a blúzát, meztelen mellbimbóját anyám szájához tette, utánozta a csecsemők bömbölését, látja, nem kell neki, üvöltötte, majd megigazította a ruháját, és becsapta az ajtót.
Azt mesélte anyám, mielőtt megszületett volna, nagyanyám egyszer volt kaparáson, ami után rémálmok gyötörték. Úgy mondta anyámnak, egy kerubot látott leszállni a mennyből, nála jóval szebb, angyali kisfiú látogatta meg álmában, aki nem szólt, csak bámult, majd gyönyörű férfivá változott. Szerinted nem a kikapart testvéred jár vissza hozzám, kérdezte. Jézus az, hidd el, győzködte anyám. Nagyanyámnak nem volt humorérzéke, de szeretett nevetni. Nem rajongott a viccekért, mindent szó szerint értett, ne élcelődj fiam, nem áll jól, mondta anyámnak megsértődve. Apád igazán snájdig volt, mégsem jött össze neki semmi, amit szeretett volna, ebben az egyben rá hasonlítasz, folytatta önelégülten.
Jézus mindenkit megment, kérdeztem nagyanyámtól. Anyám felnézett a könyvből, ha Jézust említették nagyanyám előtt, mindig felkapta a fejét, mintha attól félne, hogy pofon vágja. Nagyanyám nem válaszolt, partvist vett elő, megpróbálta leszedni a sarokból a pókhálót. Későre jár, mennetek kell, egyébként is dolgom van. Anyám felnevetett, rám adta a kabátot, a sajátját a gangon vette fel, kézen fogva futottunk a liftig, menjünk gyalog, kiáltott, kettesével szedte a lépcsőfokokat. A kapuban megvárt, magához ölelt, okos gyerek vagy, mondta.
Nagyanyám átjött hozzánk anyám harmincadik születésnapján, és visszakérte tőle a hozományát. Inkább az unokaöcsédnek ajándékozom, most nősül, nincs semmim, amit neki adhatnék, te úgysem mentél férjhez, nem használsz belőle semmit, mondta. Anyám öreg, kopott bőröndbe pakolta a szatén ágyneműhuzatot, összehajtogatta a brokát asztalterítőt, egyesével csavarta újságpapírba a porcelán teáskészletet, konyharuhába bugyolálta a szamovárt. Amikor kész lett a csomagolással, átadta a bőröndöt nagyanyámnak, majd kitessékelte a lakásból. Soha ne gyere ide, többé nem akarlak látni. Nagyanyám meggyötörve állt anyámmal szemben a lépcsőházban, mint aki halni készül, de érzi, hogy újra gonoszkodhat, így hát életre kap. Rendben, elmegyek, viszont jobb, ha tudod, pár nap múlva te fogsz kopogtatni az én ajtómon, de mindhiába, válaszolta. Nem találkoztunk többet, néha eszembe jutott, néha talán hiányzott is. Úgy képzeltem, nagyanyám teste fokozatosan megy össze, és úgy mozog a konyha meg a nappali között, akár egy öreg, röpképtelen madár. Nem értettem, hogyan lett a gonoszság nagyanyám életerejének forrása.
Anyám megkért, segítsek az ablakpucolásban, tartottam neki a létrát, feladogattam az ecetet és az újságpapírt, beszélgettünk. Elmesélte, hogyan panírozza a trappistát, hogy sütés közben ne folyjon ki a sajt. Lisztbe, tojásba, majd ismét lisztbe, tojásba kell mártani a sajtszeletet, és csak ezután jön a zsemlemorzsa. Meghalt nagyanyád, tegnap tízkor volt a temetése, mondta a létra tetejéről, majd leadta a törlőrongyot, és kiküldött a fürdőszobába, hogy nedvesítsem be.
Nem vártam meg, amíg felmelegíti a bojler a vizet, betettem a rongyot a csap alá. Emlékszem, abban a pillanatban arra gondoltam, ha meghalna az anyám, szétpattanna a burok, ami mindentől megvéd, és meztelenül állnék egy forgalmas piactéren, egyik kezemben fakereszt, a másikkal pénzt koldulnék.
Visszamentem a szobába, anyám lenézett rám a magasból, azzal folytatta, hogy szemerkélt az eső nagyanyám temetésén, és az jó jel, mert együtt könnyezett a természet a gyászolókkal. Markoltam a létrát, eszembe jutott a fess katonatiszt, a tejbe áztatott kenyér, a visszatérő álom a szőke puttóval és a homlokába omló hajtincsével, a brokát asztalterítő meg a szamovár. Álltam az ecetszagban, anyám széles mozdulatokkal törölte összegyűrt újságpapírral az ablakot, sikított az üveg a keze alatt.
(Fotó: Pixabay)