– Az sem mindegy, hogy vetem be azt a kurva ágyat!? Kontrollmániás sárkány vagy, örülj, hogy egyáltalán elvisel valaki!
Az ajtó döngve csapódott be, egyedül maradt a szobában. Nem kellett volna így dühösködni, most a munkakeresés miatt amúgy is ingerült. A rend fontos, persze, de talán másképp kellett volna fogalmazni, vagy máskor szólni. Legközelebb megértőbb, ügyesebb lesz. Bocsánatot kér. Megkéri, máskor ne mondjon ilyeneket. Mégsem ezt érdemi. Igen, megbeszélik. Újra.
Minden nap eldönti, mostantól minden más lesz. Néha elhiszi, hogy sikerülhet. Néha sikerül. Alig maradt ép felület, folyton egy félig gyógyult sebbe tenyerelnek. A mondatok gennyes pattanásként lövellnek szerteszét. Beszennyeznek mindent. Kerülgetik, majd letisztogatja. Csillog a minden, villog a lélek. Marad a szégyen.
Hogy kicsit megnyugodjon, pakolni kezdett a lakásban. Az ágyhoz ért. Egy pillanatra megállt a keze, aztán hajtogatni kezdte a paplanokat. Ahogy az anyjától tanulta. Az anyai nagyanyjánál töltött mesebeli hétvégék nyomasztó záróakkordja volt a nehéz dunnákkal teli ágy bevetése. Gyerekként gyűlölte ezeket a vasárnapokat. A konyhában húsleves főtt, benne kemény, ízetlen töltelékkel, amit undora és tiltakozása ellenére minden egyes alkalommal meg kellett ennie. Pedig soha semmit nem utált annyira, mint imádott nagyanyja túl tömör töltelékét. Előre érezte szájában a száraz falatokat, amik sehogy sem akarnak lecsúszni a torkán.
A párnákat gondosan egymás mellé helyezte, a paplanokat egymásba hajtogatta. Így szerette. Közben arról álmodozott, hogy valaki néha ebédet készít neki, és beveti az ágyat. Megcsinálja kérés nélkül is, vesse be azt a kibaszott ágyat magától! És mindegy, hogy hajtogatja a takarókat, csak ne legyen olyan egyedül, mint egy magába hajtogatott paplan. Ne legyen olyan egyedül.
Elképzeli, hogy olyat tesz, amit képtelen megbocsátani. Mondjuk megcsalja. Kidobja az ajtón, a ruháit az ablakon, repülnek szerteszéjjel a pólók, zoknik, ingek; zokog, talán meg is üti, és esküdözik, hogy soha, soha többet. Vagy találkozik egy kedves idegennel, aki megkérdi, miért nem boldog. Egész éjszaka a vállán sír, de persze aztán azt hazudja: más is történt. Sírva búcsúznak el, és csak a szépre emlékeznek, egyikük hibája sem, csak két jó ember rosszkor találkozott, és egyéb baromságok.
Egy este összepakolja a cuccait. Száraz szemmel, hideg fejjel. Öntudatossá tette. Igazzá. Erőssé. Könyörtelenné. Ráadja a kabátot. Pedig nyár van. Itt ez a rohadt nyár is, boldognak kéne lenni. Kavicsokat gyűjteni a tóparton, és fagyit nyalni. De kő csak a gyomrában van, gombóc pedig a torkában.
Előveszi a klopfolót. Csirkemellet, tojást, lisztet, panírmorzsát, olajat. Rántott hús lesz az ebéd. Az a kedvence.
(Fotó: Kristin Vogt, kép forrása: Pexels)