Ha nem égett volna belém a neve, nem ismerek rá. A majd negyven év nem múlt el nyomtalanul fölötte sem. Persze, én is félig megkopaszodtam már, testesebb lettem, ő meg miért is tudná az én nevem.
Közölte velem, hogy megnyugodhatok, nem infarktusom volt, de azért tekintsem ezt egy komoly figyelmeztetésnek. Amikor mondtam, hogy egy hónapja adtam el a két jól menő éttermemet, és azóta „nyugdíjasnak” tekintem magamat, azt válaszolta rutinszerűen, ez tipikus, néha később, és éppen a lelassulás után reagál a szervezet a korábbi túlpörgetésre
Szóval valóban orvos lettél, gondoltam. A fáradt és megszélesedett arca ellenére, a zöldes, mandulavágású szemében láttam a valamikori lányét, akivel összesen kétszer találkoztam.
Három haverommal mentünk a „Leló”-ba. Ők már nem először. Azt mondták, ott nem csak a diszkó jó, hanem oda járnak idősebb csajok is, és van köztük olyan, akit akár meg is lehet fektetni.
A koleszban lejelentettem, hogy hazautazom, apámnak megüzentem, hogy maradok a hétvégére. Szóltam Janónak, akinek nem volt hova hazamenni, hogy résnyire hagyja nyitva a földszinti fürdő ablakát, ahol éjszaka be tudok mászni.
Vettünk egy üveg cseresznyepálinkát, hogy ellazuljunk. Én is ittam néhány kortyot, csak hogy bátorságot merítsek. Marta a torkom, krákogva lenyeltem, és gyorsan a számba gyűrtem utána két rágót.
A diszkóban már dübörögtek a hangfalak, vakító színes fények cikáztak, felhevült testek kipárolgása kavargott a tánctér felől. A haverjaim hamar eltűntek mellőlem, egyedül nézegettem, hogy mi maradt még a felhozatalból, amikor feltűnt a magányosan álldogáló, szőke lány. Szép arca volt, a rövid szoknyája sokat engedett láttatni a formás lábaiból. Ő is várakozóan nézegetett a terem túlsó oldalán, és mikor egy új Hungária számot tett föl a didzsé, odabátorkodtam hozzá, hogy megkérdezzem, jön-e táncolni. Alaposan megnézett, megigazította a haját, és bólintott.
Nem szerettem az ilyen zenét, de a szomszédunkban lakó Julitól, akivel óvodás kora óta sokat lógtunk együtt, megtanultam twistelni. Tánciskolába is járt, amellett állandóan gyakorolt otthon, és én voltam a közönsége, ha bemutatta a tudományát, sőt partnerként használt időnként, bemutatta, hogy ő hogyan, én meg akkor így vagy úgy…Azt mondta, van hozzá tehetségem. A lány arcán is láttam, sőt egy pillanatra meg is állt, mikor belekezdtem. A többiek mind csak össze-vissza mozogtak, és ő sem volt olyan ügyes ebben, mint én. Aztán néhány gyors szám következett, volt közben egy rock and roll is, aminek az alaplépéseit szintén gyakoroltuk a Julival. Finoman igyekeztem irányítani a lányt a tanultak alapján, és egy idő után ő is ráérzett, egészen ügyesen mozogtunk együtt. Majd jött az „Álomarcú lány”, egy igazi tapadós. Sosem tapasztalt kellemes, izgató illat áradt a bőréből is, és a hajából is. A tánc közben a kezdeti merevsége lazult, egyre puhábban simult hozzám. Valami csodás áramlást éreztem az egész testemben. Időnként egymás szemébe néztünk. Beszélgetni nem lehetett a zene hangereje miatt.
Amikor szünetet tartott a didzsé, végre be is mutatkoztunk: Évi, Péter. Kiderült, egyidősek vagyunk. Ő a nagy múltú gimnáziumba járt és az orvosira készült, én azt kamuztam, hogy a gépipari technikumból a műszakira tervezem, pedig apámat követve csak pincérnek tanultam a szakmunkásképzőben. Azt mondta, hogy tízkor haza kell indulnia, a szülei szigorúan csak addig adtak kimenőt. Sajnos a szünet után odáig már csak egy lassú szám volt, de mikor gyöngéden végigsimítottam a hátán, a teste finoman beleremegett.
Engedte, hogy hazakísérjem, útközben egy suta mozdulattal megfogtam a kezét, nem húzta el, ujjaival simogatta az enyémeket.
Juli, aki a mi kisvárosunk gimijébe járt, azt is elmagyarázta nekem, hogy ha hozzá hasonló „kifinomult” csajokkal beszélgetek, akkor milyen írókat és filmeket említsek: hogy például az én kedvencem a francia újhullám, imádom a dél-amerikai írók mágikus realizmusát, és megtanított még néhány ilyen panelt. Próbáltam ezeket a legtermészetesebben előadni, mert hazafelé szóba került, hogy Évi milyen filmeket és könyveket szeret. Figyeltem közben, hogy merre járunk, mert a városnak ezt a részét nem ismertem, és kattogott az agyam, hogyan legyen az elköszönés.
Pár hónapja, miután a tizenhatodik szülinapomon fölköszöntött, Juli azt tudakolta tőlem, hogy csókolóztam-e már. A hallgatásomból megértette, hogy nem. Elképedt, majd sóhajtott egyet, és hosszan szájon csókolt, bemutatva, hogyan is működik ez. Nem éreztem közben semmit, csak a technikára figyeltem. Utána mondta, ez csak azért volt, mert a suliban mindig megvédtem, de ha bárkinek elárulom, akkor szétrúgja a tökömet. Majd újra adott pár perc leckét.
A lányék kapuja előtt megbeszéltük, hogy a jövő hétvégén is találkozzunk, aztán egy hosszú, várakozással teli csend után az arcát puhán a tenyereim közé vettem, és megcsókoltam. Egészen más volt ez, mint a Julival. Évinek talán ez lehetett az első csókja, mert ügyetlennek éreztem, de hamar ráérzett, hogy mi a szerepe a nyelvnek és az ajkaknak. Átöleltem, magamhoz szorítottam, hosszan és szenvedélyesen csókolóztunk, soha nem tapasztalt gyönyör áradt szét bennem, és éreztem, hogy benne is. Mikor gyöngéden kibontakozott, azzal a kérdéssel búcsúzott vidáman, hogy akkor a jövő szombaton? Az arcát simogatva mondtam, hogy ott leszek mindenképp, alig várom!
Egész éjjel nyugtalanul aludtam: szálltam Évit ölelve boldogan, majd csatakosra izzadva riadtam föl, hogyan lesz ennyi hazugság után? Újra álomba merültem, aztán ugyanígy… Azzal keltem, hogy mindent őszintén elmondok, és eldönti, kellek-e így neki. Fájt, amikor rá gondoltam, a sejtelmesen zöld szemeire… akkor hát ez a szerelem?!
Naphosszat csak ő járt a fejemben. Mintha egy megbolondult óriáskerékben ültem volna: röpültem, zuhantam, röpültem, zuhantan. Három nap múlva, amikor már nem bírtam, suli után elsétáltam a házukhoz, hátha meglátom és tudok vele beszélni. Akkor tűnt csak fel, hogy egy hatalmas villa kapujában búcsúzkodtunk, az udvaron pedig egy gyönyörű, nyugati autó áll. A csengőnél leolvastam a névtáblát: Dr. Pálmai György, Dr. Pálmainé dr. Nagy Éva. Igen, most már emlékeztem, Évi ezt a nevet mondta a bemutatkozáskor. Lemerevedve álltam, aztán dühösen sarkon fordultam, futottam egészen a koleszig.
Anyámat két évvel korábban vesztettem el, gyomorvérzéssel hozta a mentő a nagyvárosi kórházba. Az ügyeletes orvos, Dr. Pálmai György megműtötte, de másnapra meghalt. Apám biztos volt benne, hogy hibáztak, a zárójelentés és boncolás eredménye semmitmondó volt, ám hiába kérte, az egyéb orvosi papírokat, nem adták ki.
Tudtam, hogy szemét vagyok, hiszen neki ehhez semmi köze, mégsem voltam képes erőt venni magamon, soha többé nem kerestem Évit.
Pár év múlva egy városkörnyéki étteremben pincérkedtem, amikor egy ebédre érkező nagyobb társaságban felismertem Évit. Az én asztalom volt, kénytelen voltam felvenni a rendelést. Tudtam, ő is rám ismert, olyan tüntetően nézett át rajtam. A lábam remegett, lángolt az arcom, alig értettem, mit kérnek.
A desszertnél a kezem már annyira remegett, hogy a megbillenő tálcáról a mellkasomnak dőlt egy méretes fagylaltkehely. A tejszín, a málna és csoki gombócok lassított felvételként csúsztak végig az ingemen, nadrágomon, majd a cipőmön landolt a maradék.
Az asztalnál elnémulva szemlélték a jelenetet, amely számomra egy örökkévalóságig tartott. Évi megsemmisítő tekintettel akkor nézett először a szemembe, majd gúnyos, fuldokló nevetésben tört ki, amelybe az asztaltársasága is harsányan bekapcsolódott.
– Holnapig még megfigyeljük, aztán hazaengedem…. – a kórlapomra pillantva fejezte be – Péter.
Aztán már lépett is a következő ágyhoz.
(Fotó: NEOSiAM 2024+, kép forrása: Pexels)