A heti menü tervezésénél figyelembe veszem, miből van sok a hűtőben, mi az, ami romlandó, hamar fel kell használni. Rengeteg a paprika, paradicsompüré is akad, töltött paprika készül belőle. Aznap is ez volt a menü, amikor elment. Nem evett belőle. Sajnálhatja.
Így élek hetek óta. Egy dal, egy érzés, egy hangulat, íz, illat, mind-mind emlékeket idéz. A mindennapi teendők sűrűjében a legtöbb felsejlik, majd mint egy hal, csillogó pikkelyekkel tovatűnik.
Az ebéd utáni jóllakott bódultság és a hajnal feszült éberségének időszaka a legnehezebb. Vagy ha a tevékeny napok védfalán átjut néhány nosztalgikus gondolat. Egy ismerős képe a rudabányai tónál. Ott ültem én is a partján. Élettel a még lapos hasamban. Azért hozott el nyaralni, mert vétett ellenem, villant át rajtam a vád. Szégyelltem magam. Akkor még nem tudtam, hogy mindig ezeknek a féléber állapotban átsuhanó érzéseknek kell hinni. Magunknak.
De nem, ne csak a rossz dolgokra emlékezzek! Épp elég volt az utolsó idők idegtépő ellenségeskedése. Nem volt mindig így!
Emlékszem a behavazott tájra. A világ tiszta takaró alatt pihent. A lámpa fényénél hópelyhek csillantak, lágy földet érésük volt az egyetlen nesz. És a lépteimé. Szándékosan lassítottam őket, pedig rohanni vágytam. Meleg szobába, forró, észveszejtő ölelésbe. Légy a hálóba.
Szintén park, őszi szélben vacogó fák, sokszor együtt megtett út. Az autótól a munkahelyig. Reggeli, álmos szavak, ballagunk egymás mellett, boldog vagyok. Biztonságban érzem magam. Fogja a kezem? Nem. Sosem szerette fogni a kezem.
Csengetnek. A kanapéért jöttek. Ülök a földön, eszembe jut, mennyire örültünk, amikor megvettük. Újabb kép: egymás mellett ülünk a még új ülőgarnitúrán, mindketten sírunk. A bocsánatomért esedezik, csak engem szeret, értsem meg, nem fordul elő többet. Megértem. Megpróbálom. Megnyugszik. Nemsokára én leszek a hibás, hogy még mindig égetőn, őrjítőn fáj.
Na most valami igazán szép emléket! Egyedüli őrzőjük maradtam, óvnom kell őket! Amikor megkérte a kezem. Éppen főztem. Hát persze, ott szeretett látni leginkább, a tűzhely mellett. Amikor örök hűséget esküdtünk egymásnak! Már akkor megszegte, mielőtt kimondta volna! Nem, nem, nem lehet, hogy nincs egyetlen igazán szép emlék sem! Amikor ruhákat rendelt nekem! Elegáns, márkás darabokat. Igen, csakhogy elvi okokból évek óta csupán használt ruhát veszek, és az állandó gyerekezés mellett a selymes darabokat hová vegyem fel? Mert hobbija, szabadideje csak neki lehet. Tovább, kell, hogy legyen egyetlen tiszta emlék! Amikor beköltöztünk a lakásba. Következő képvillanás: csomagokkal megrakva lép ki az ajtón. Amikor sorozatot néztünk egymás karjában. Aztán egyedül ül a tévé előtt, míg a két gyereket altatom, a lakás romokban. Nem, ez nem lehet, sehol egy makulátlanul szép emlék? Mit tegyek? Ha nem idézem fel őket, elfelejtődnek. Ha felidézem, beszennyeződnek. Tiszták voltak valaha?
Vágódeszkára teszem az első paprikát, hogy levágjam a csumáját. Elbambulok, a kés a kezembe szalad. A nyilalló fájdalom csak másodpercek múlva érkezik, addig tárgyilagosan nézem a konyharuhára ritmikusan csöpögő cseppeket. Enyhén szétfolyva egymásba érnek, birtokba veszik az anyag szövetét. Megfestik, megváltoztatják. Végérvényesen, visszavonhatatlanul.
(Fotó: Mona, kép forrása: Pexels)