Az 1936. nyár volt, és mint minden nyáron, a Duna lomha, lusta óriáskígyóként tekergett a kertek végében. A nagy melegben neki sem volt kedve fickándozni, mint tavasszal, a hóolvadás idején. Békésen nyaldosta a homokpadok szélét, szelíden zörgette a parti fűzfa lelógó ágait. A nagy melegben még a bárányfelhők is árnyékot kerestek a Nap tikkasztó sugarai elől. Egy dinnyehéj aszalódott a parton. Büszkén kunkorodott felfelé, mint egy nevető száj, pedig semmi oka nem volt a jókedvre. Nem ilyen sorsot szánt magának. Két napja még boldog dinnyeként gömbölyödött, tökfejét zöld levelek koronázták, míg meg nem jelent az a pár falusi suhanc. És bár őrizte őt a dinnyecsősz, a távolból békés hortyogás jelezte a tolvajoknak, nincs mitől tartaniuk. Így lett ő a zsákmány, és így kezdődött kirándulása a Duna-partra. Biciklivel ment, a csomagtartón utazott. Mikor a gyerektársaság leért a partra, előkerült egy háló, talán valami horgásztól szerezték, ebbe bugyolálták be őt, és berakták fürödni a vízbe, hogy hűljön. A vásott kölykök kibújtak ingükből, gatyájukból, és munkához szokott, inas testükkel távolról nekifutva ugráltak be a folyó fekete vizébe. Birkóztak, versenyeztek egymással, ugyanúgy, mint a mai tizenévesek. Legtöbbjük itt lakott a folyó mellett, mégsem tanultak meg úszni. A Dunában nem lehet úszni, ne is próbáljatok! – mondták a szülők, és mindnek megvolt a maga rémtörténete. Akadt, akit el is vertek, ha rajtakaptak a fürdésen. Mikor a társaság elfáradt, behúzódott a parti fűz árnyékába. A legkisebbet küldték el a dinnyéért, szerencsétlen alig bírta el a kövér gyümölcsöt. Villant egy bicska és kettévágták a dinnyét, aztán mindenki kapott egy szeletet. Szürcsölve falták a húsát, a cukros dinnyelé végigfolyt állukon, és a homokra csöpögött. Eltelt a délután. A fűzfa sötétedő lombjából szúnyogfelhő kavargott elő, és az apró vérszívók mohón célba vették a srácokat. A fiúk magukra kapták ruháikat, és hogy a dinnyecsősz észre ne vegye a maradványokat, a héjakat szanaszét dobálták a partmenti gazban. Így került a mi héjunk egy bokor mellé, félig-meddig egy kő takarásába. Először a hangyák jelentek meg, apró fekete hangyák, amik sosem alszanak. Boldogan futkároztak a dinnyehéj cukros húsán, ették, marták a gyümölcs maradékát, egészen reggelig. Ahogy az első napsugarak megjelentek, zümmögve ébredezni kezdtek a legyek, és fénylő zöld hátukkal hamarosan teljesen beborították a héjat. A dinnyehéj – mit tudott tenni? – a kő mögül egykedvűen figyelte a karnyújtásnyira levő Dunát. Nézte a folyót, ahogy mozdulatlannak tetteti magát, és a megfelelő pillanatban elkap egy cserebogarat. Ahogy a kapálózó bogár egyre sodródik beljebb, míg a víz közepére nem ér, ott megáll, kinyúl érte egy halszáj, és eltűnik.
– Úristen – szisszent fel a dinnyehéj.
– Ez semmi – legyintett leveleivel a szomszéd bokor. – Van úgy, hogy házakat mos el, van úgy, hogy embereket ragad el, sőt bokrokat! A szüleimet is a Duna vitte el! – hergelte be magát.
– De ez kegyetlenség! – rázta le magáról a legyeket a dinnyehéj.
– Miért, az nem kegyetlenség, amit veled tettek? Nemrég még kövér dinnye voltál valahol a földeken, aztán egyik pillanatról a másikra lerágott csont lettél.
– Az igaz – tűnődött el a dinnyehéj.
Némán figyelte a folyót. Minél többet nézte, annál kevésbé ismerte. A nagy Duna még így lustán is szeszélyesen viselkedett. Délután lett, visszatért az őt felfaló társaság, és ugyanazt tették és ugyanúgy, mint előző nap. Egy uszály cammogott folyásiránnyal szemben. Sokáig mintha mozdulatlanul állt volna a víz tetején, csak mérete hízott lassacskán, és az erőlködéstől szürke füstöt okádtak kéményei. A gyerekek – pedig rengeteg hajót láttak már – bámulták a fedélzeten egyre jobban kirajzolódó, csíkos pólós matrózokat. – Ha egyszer felkapaszkodhatnék egy ilyenre, soha többé nem jönnék vissza – gondolták egyként, és integettek. A hajó hosszú percekig kúszott előttük, majd elkezdett zsugorodni, és úgy összement, hogy egy fél óra múlva már látni sem lehetett. A Nap már erejét vesztve készült a lefekvéshez, mikor egy vézna fiatalember ereszkedett le a parton a homokpadra. Inge lógott kismadár testén, lába botként kandikált ki a rövidnadrág szárából. Kihívó, szigorú tekintettel biccentett a fiúkra – nem tehetett róla, ilyen tekintete volt –, bajsza alól elmorgott egy köszönést feléjük. A srácok visszaköszöntek, és mivel úgy tűnt, hogy megzavarta őket, összekészülődtek és elpárologtak a nyári naplementében. A fiatalember nekivetkőzött. Mivel már férfi volt, és egyébként is komoly valaki, úszónadrágot vett a fürdéshez, és szép lassan begyalogolt a bóbiskoló Dunába. A fekete víznek még csobogni sem volt kedve, békésen betessékelte a fiatalembert, és felfektette tükrére. Megsimogatta, vigyázott rá, mint egy hímes tojásra. Talán megérezte, hogy fontosak lesznek egymás életében.
– Ez tudod ki? – bökte meg a dinnyehéjat a bokor.
– Nem – szégyenkezett a héj.
– József Attila, a költő, itt szokott úszni – lelkendezett a bukszus.
És a dinnyehéj a part alsó kövén ülve figyelte, hogyan úszik el József Attila.
(Fotó: Kristina Paukshtite, kép forrása: Pexels)